ROSSZ ÖTLET (Dienes Jenő Attila elbeszélése)
A jó és rossz tudásának a fája elvirágzott, maradt rajta némi termés, de ami nem fagyott el, annak a javát a jég verte le, amikor elérkezett a szüret ideje, tanácstalanul nézelődött mindenki, ez volt az aranykor vége, Ádám és Éva akkor még nem sejtette, hogy az emberi fiziológia őssejtjei egyszer hűtőszekrényben végzik.
A kígyó, az alvilági erők üreglakó szövetségese fölmászott a fára, tekergett, sziszegve kísértett az ágak hűs árnyékában.
Ádám főleg a fűben szunyókált, álmában homokvárakat épített, nehéz velőspacaltól hortyogott. Éva kezébe vette a kezdeményezést, mint egy cápa, kitátotta egészséges álkapcsát, a napfényben megcsillantak a hófehér fogai, a szeme kicsit önkéntelenül is hátrébb siklott, szembogara eltűnt a szemhéja mögött, roppantva harapta át a friss gyümölcsöt.
Gyönyörű volt, játékos, kedves, de engedetlen, úgy kell elképzelni, mint egy konstrukciós hibával megalkotott alapötletet, az agyagból, bordákból, leheletből finoman formált prototípust, melyet a legkorszerűbb panelekkel pattintott össze a Teremtő. Az üregekkel, puha szövetekkel bélelt test elképzelhetetlen formatervezésű, áramvonalas, tetőtől talpig kecses hajlékonyságú, csodás illatú alkotássá formálódott, a szeszélyesség, a játék, a könnyed improvizációk tették igazán szórakoztatóvá, vonzóvá, ellenállhatatlanná, megismételhetetlenné.
A Teremtő atyáskodó mosollyal szemlélte két remekművét az éden sűrű lombkoronái között. Évára, az egyszem lányra, a szeme fényére volt különösen büszke, de Ádám bénázásai is jókedvre derítették. A folyton játszadozó emberpárnak adta birodalmát, annak minden teremtményével, valamennyi csodájával. A fiatalok gondtalanul élhettek, a fülemüleénekű ősrengeteg mélyén naphosszat kedvükre szerelmeskedhettek.
Valahogy minden máshogy alakult, hamar érdeklődni kezdtek a távoli dolgok iránt, elindultak, elbóklásztak a horizont mögé. Egy napon elérkezett az edukáció ideje, rátaláltak a sorsfordító kérdésre, melyet egy rút kísértő vetett elébük:
Ott a fa, rajta a tiltott gyümölcs, ismeretlen íz, csupa egzotikus zamat, haladj a korral, élvezd, tanulj, fejlődj, ne hallgassatok a vén hülyére, csak nem itt akartok megvénülni ebben a veteményes szánalomban?! Egyszer úgy is itt kell hagynotok ezt a grundot, egy új világ tárul majd elétek, meglátjátok, szárnyaitok nőnek, uszonyod, kopoltyúd lesz, ha akarod elhajózhatsz, fényes leszel, mit a Tejút, forró, mint a Nap, fagyos, mint a jég, mert ez a kis füvészkert itt köröttetek mintegy lufasz, csak úgy van, a képességeitekhez, tudásotokhoz, erőtökhöz mérten szóra sem érdemes, nincs itt egy normális plázs, stadion, kaszinó, jacht, ez nagyon ciki, ebben a nyomorban köszönt rátok a nagykorúságotok?! Amint megkóstoljátok, mást nem akartok majd, tuti jó cucc, különben nem kínálnám...
Éva minden idegszálával a kígyó durva redőire tapadt, remegni és sikoltozni kezdett. Szégyenletes gyengeséggel menedzselte az ősanyaságot, megingott a transzcendentális lét párkányán, áttipegett a limbuson, letaszítva a matriarchátus koedukált lehetőségét. Megbabonázta a tekergőző, görnyedt dög sziszegése, gondolt egyet, és elrágta az almát, Ádám vonakodott, de végül ő is beleslukkolt, akkorát nyelt, hogy belenyekkent. Szóval ez az első vétkezés dolog elég nyögvenyelősen ment, de aztán könnyedén jött a többi, a kénköves bűnbeesés születésnapja örök jellé vált, a gyümölcs csutkája belenőtt a férfi torkába, ezen túl minden ivadékán feltűnt az ádámcsutka, a gégefő pajzsporc. Ettől a pillanattól Éva is érett nővé vált, megtudta, hogy milyen szép, és ilyen már soha többé nem lehet, a hazug ígéretek beteljesedni látszottak, civilizációs léptek kopogtak az időtlen kövezeten, új státuszt nyertek, leigázták a természetet, a törvényt azonban nem a gnóm kísértő alkotta, így a sorsuk hanyatlásnak indult, létük az enyészeté lett. Éva, mint elsőrendű vádlott, a tiltott gyümölcs ízlelésében bűnösnek találtatott, a bűnbeesés büntetése a férfinak való örök alávetettség, halmazatul száműzetés a természetfölötti boldogság állapotából, életfogytig tartó fájdalom, szenvedés, majd a végső ítélet a halál.
Ádám még semmit nem értett az egészből, az erdei gombákat rugdosta hazáig, vadult, lázadt, tombolt a lelke. Éva a könnyeivel küszködött, másnap egy finom ránc jelent meg a gyönyörű arcán. Ahogy felnőttesen nekiláttak a nagybetűsnek, Ádámcsutka se köpni, se nyelni, azaz nyelni mégis… Viszonylag fiatalon rákapott az italra, a kocsmákat járta, kezdetben magányosan, bánatosan ült a sarokban, később talán a kígyóval, a hideg korsók falán régi szép szerelmét pillantotta meg, egyre mélyebbre süllyedt a füstös tivornyákban, józanon nagyon szégyellte magát, ideges le-föl sétálgatást mímelt, aztán megvénült, egyszer csak elesett.
– Nagyon fájt, Husika?
Napszemüvegével beirányozta átkait, majd idegesen helyére nyaldosta szívószálát a koktél fenekén.
– Ennyi volt, húzunk haza!
Lassan elmaradoztak a tengerpartok türkiz és smaragd hullámverései, a középkori sikátorok sült halételeinek illata, visszatértek szeretett édenkertjükbe, a dzsungel kígyómarta tetemei közé. Egy katedrális leomlott freskóján látni ilyet: a kárhozat gyermekei a fölöttébb gyanús vihar előtti szellőben fölpillantanak az égre.
– Adjon az Isten!
– Szebb jövőt!
– Ki szólított?!
Az Úr hiába forgolódott a sötétben, sokáig rémítő csend honolt, majd egyszeriben kucsmában, bikiniben, kesztyűben, pantallóban kerültek elő, az egykor meztelen remekművek a lombkorona közt átsejlő látványukat ateista prüdériával zárták el. A fülledt nagyvárosi utcán kordonok szövedékében vonaglottak, álarcok, művégtagok, festett fejdíszek, undorító sminkek alatt lihegtek, menekültek teremtőjük haragja elől.
A könnyesszemű Jóisten, a galaxisok, univerzum(ok) ura zavartan elfordult, a Duna vizét nézte a busz ablakából, átadta helyét egy kismamának, majd csöndesen megjegyezte:
„Íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz.”
A szerző rajzai
