SEMMICSODA (Deli Mihály elbeszélése)

A. E. Nobel-díjas fizikus az íróasztalára könyökölt, hosszú másodpercekig bámulta a számítógép képernyőjét, majd kikapcsolta a készüléket. A klaviatúra előtt lévő lapot, amely tele volt egyenletekkel, ábrákkal, irkafirkákkal, becsúsztatta a klaviatúra alá, golyóstollát finoman az asztalra helyezte… Majd újra kézbe vette, aztán újra letette… Harmadszor és negyedszer is megismételte, végül halványan elmosolyodott és hátradőlt a székén. Körülnézett a szobában és lehunyta a szemét. Lehunyt szemmel is körülnézett: nem változott semmi, ugyanúgy látott mindent. Sőt…! – Felállt, járkálni kezdett a szobában, majd lazán átlépett a falon, ki a levegőbe. Bár az ötödik emeleten lakott, de nem zuhant le. Álldogált a levegőben, aztán ugyanúgy a falon át, visszasétált a szobába. Arra gondolt, ez már a halál lehet, ezért kinyitotta a szemét: de nem, itt van, él, érez, megfogta a szék támláját, megvakarta a nyakát, rendben. „Rendben?!” – suttogta maga elé. És újra lehunyta a szemét. Egy pillanat alatt minden megváltozott benne. A klinikai halálból visszatérők mondanak ilyesmit, hogy egy pillanat alatt lepereg előttük az egész életük.

Valami hasonló történt vele is: egy pillanat alatt egész életműve összezsugorodott. Tapasztalatai, számításai, a racionális világ egy szárazon izzó ponttá zsugorodott, és a következő pillanatban mellékes lett. Még emlékezett rá, de az érzékelhető világ ismert és ismeretlen működése szinte nevetségessé vált. A fénysebesség elmélete bizonytalanul elasztikussá torzult. Az univerzum végtelensége átlépett egy másik dimenzióba. A gondolatok és a tudat kanyargó játékossága helyett a lágy és Végleges Bizonyosság teljességében találta magát. Újra kinyitotta a szemét. Otthonosnak, „ismerősnek”, de szűknek érezte az egészet, az életet, „ezt” az életet. Mi lesz most már így?! – gondolta. Ez a „gondolkozás” is hiányozna. De ezt csak itt gondolta, mert amint lehunyta a szemét, már egyáltalán nem hiányzott a ’gondolkodás’. Itt, élete lényege, ’ott’ fölösleges, semmi értelme, szükségtelen. ’Ott’, nem csak hogy nem kell gondolkodni, de semmi olyasmit nem kell, ami itt fontos és alapvető. A fény sebessége például egészen nevetséges. Nincs miért mérni, nem kérdés, hogy honnan, hová, milyen gyorsan, mert mindig éppen ott, ahol kell! És semmi sem viszonyul semmihez, a dolgok végzetesen összetartoznak, édesen „remegnek-pihennek” együtt, viccelődés nincs, hanem végtelen derű. Minden, mindig egyfolytában van. Van! – Leült az íróasztalához, megfogta a golyóstollát, fölemelte, és elengedte… A golyóstoll pedig ott maradt a levegőben! Mi több, mintha kicsit táncolna, lebegne, tovább emelkedett, majd megpihent. Megfogta és letette az asztalra. Arra jutott, ha lehunyt szemmel is ugyanúgy látja a dolgokat, lehet, hogy inkább úgy maradna. Csak mit szólnának az emberek, a családja, a kollégái, tanítványai?! Még a végén diliházba csuknák, horribile dictu, eltemetnék. Ezen elmosolyodott: hiszen mindegy lenne. Na, de előbb utóbb mégis döntenie kéne, mi legyen?! „Ott”, vagy „itt”; vagy titokban a kettő együtt? És meddig tartható ez? Azzal tisztában volt, ha bárkinek elmesélné, elmebetegnek tartanák. Ez egyértelmű.

Ahogy Te is, kedves olvasó, most azt mondod magadban, A. E. Nobel-díjas, világhírű fizikus, a nagy-nagy tudásába beleőrült. Bekattant, elborult. És nyilván nekem sem hiszed el, hogy semmi gondja az agyával, szellemi képességeivel. Egy tündöklő figura, kedves, játékos, vibráló lény. Nem egy betokosodott szakbarbár, nem egy elvont, elméleteibe csavarodott tudós. Számítógépét örökre lezárta. Kis jegyzetfüzetekbe irkál. Megsúgom: leveleket, versikéket, furcsa teóriákat, gyerekkori emlékeket… – ilyesmiket. Néha, titokban, hogy senki se lássa, huncutkodva kipróbálja, áttud-e menni a falon. De nem is megy át, csak átdugja a karját, s azonnal elszégyelli magát. A felesége múltkor észrevette a falon a furcsa foltot, kérdezte, mi lehet, de a fizikus ártatlanul vállat vont.

– No, mielőtt engem is bomlott elmének tartanának, vegyék úgy, hogy ez az egész egy egyszerű, nem túl eredeti sci-fi. Az ilyen történeteket így és ezzel a menekítő fordulattal kell befejezni, hogy megússza az ember. Az én tollam szigorúan az asztalon, és még viccből sem fogok a falnak menni, de ha egyszer mégis valami igazi „csoda” történne velem, a fene tudja, talán az, hogy meghalok, hát erősen gondolkodnék azon, hogy visszajöjjek-e? Bár ezek után sejthető: minden megtörténhet. Hozzáteszem: az ember helyrehozhatatlan (de egyben felszabadító) bánata, hogy a végzetes csodák megtörténte után sosincs elégtétel; hacsak éppenséggel a csoda kéretlen ajándéka nem az! (A többit majd meglátjuk.)

A kép forrása: itt