SPLEEN (Deli Mihály verse)
- szilajcsiko
- jún. 1.
- 2 perc olvasás
Hű barátom, Fernandó!
Elfáradtam
Megesik / veled is megesett
Csak kergeti magát az ember
Mindig valami újat akar (mások is erre késztetik)
Aztán rájön, hogy ugyanazt piszkálja egyfolytában:
a végtelennek tűnő cellafalat kapirgálja (nyomot hagy rajta)
Kopogtatja, választ szeretne, hozzásimul…
Személyes dolgok ezek
Kongó csend, várakozás
Az üresség szorongatóan tág némasága
De hiába, a szív dobog, a vér kering, a tüdő pumpál
A test dolgozik
Rugók feszülnek az agyban
A lélek, a tudat, az emlékek ugrásra készen toporognak…
Csak én ülök elcsigázva, kimerülten a hokedlin
Lóg a lában, berúgok az asztal alá egy kanalat
Leveszem a szemüvegem, megdörzsölöm az arcom
Beletúrok a hajamba, összekócolom
Ösztönösen kibököm magam elé:
„Mi a franc van?!”
És kissé vicsorogva elmosolyodom
’Föl kéne állni
Föl fogok állni / mindjárt…
Még várok kicsit’
Kamaszkorom őrangyala egyszer azt mondta:
„Nem minden méltó a megörökítésre”
Ezen jól elesztétizáltunk (igaz is, nem is)
A ’hogyan’ a lényeg, bonyolítottuk tovább a vitát
Aztán megleptem egy ’hogyannal’…
De ennek már majdnem hatvan éve
Ó, ó, mi változott?!
Hát csak annyi legalább
hogy az egész problematika itt a begyemben
naponta ki-befordul
(tevékenykedem, lehuppanok / és föl és le / és le és föl
– látszólag minden marad a régiben
de azért csak-csak árnyékolódik)
Söprögetek, gereblyézek, ások, kapálok
metszek, ültetek, aratok, irkálok, levelezek, élek
(Te talán érted, hiszen ezt most úgyis Neked írom)
Szóval öregen is fiatal az ember
és fiatalon is öreg már (csak még nem tudja)
Rejtett feszültség ez mibennünk
Tele a fazék (szemezgetünk belőle, aprítunk bele
kavarjuk, tálalunk, jól elvagyunk)
Néha kiverjük a velőt a csontból
Máskor illedelmesen, mint egy jobb étteremben
A konyhában csettintünk, csámcsogunk, büfizünk
Mily színes a világ(unk) / minő artisztikus organizmus
Mély és magos / mint testünk, lelkünk
Az Isteni Szellem édes füstje gomolyog a plafon alatt
Keresi a szabad kijárást
Kitárom az ablakot…
’Na, most már tényleg
fölállok / megy a levél
Ölel: barátod’
