Eredeti cikk:
Stella Assange in Australia: Bring Julian Assange Home, May 22, 2023
Schiller Mária küldeménye
Az alábbiakban Stella Assange hétfőn a canberrai National Press Clubban elmondott beszédét közöljük, amelyet Gabriel Shipton, Assange testvére tweetjében közölt.
National Press Club, 2023. május 22.
Nagy örömömre szolgál, hogy ma itt lehetek Önökkel. Szeretném megköszönni a Nemzeti Sajtóklubnak a meghívást, hogy itt beszélhetek Önökkel.
Amióta megérkeztem a Sydney-i repülőtérre, hatalmas melegséggel fogadtak, és bár először járok Ausztráliában, nem érzem magam idegennek ezeken a partokon. Julian történetei élesebb felbontást nyertek a fejemben, és jobban megértem, miért hiányzik neki annyira az otthona.
Az az igazság, hogy vegyes érzelmekkel tölt el, hogy itt vagyok, mert mindig úgy képzeltem, hogy az első látogatásom Juliannal és a gyerekekkel lesz, de nem tudtam elhozni őket, mert azért vagyok itt, hogy ma önökhöz beszéljek, és hogy szerdán csatlakozzam a Sydney-i gyűléshez, mielőtt visszatérek Londonba.
Látogatásomat eredetileg Sielen elnök úr hivatalos látogatása és a Quad-csúcstalálkozó indokolta. Miután ez elmaradt, úgy döntöttem, hogy mégis eljövök, nem akartam elveszíteni a lehetőséget, hogy beszéljek Önökkel. Mert most már a végjátékban vagyunk. Juliannak sürgősen szüksége van a szabadságára, és Ausztrália döntő szerepet játszik a kiszabadulásának biztosításában. Sok olyan arcot felismerek ma a teremben, akik döntő szerepet játszottak a férjem szabadságáért folytatott küzdelemben. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Julian Assange ausztrál parlamenti barátainak, akik olyan politikai környezetet teremtettek, amelyben Julian támogatása túlmutat a pártpolitikai hovatartozáson. Az egységnek ez a megnyilvánulása tette lehetővé, hogy a vezetés állást foglaljon.
Szeretnék köszönetet mondani Anthony Albanese ausztrál miniszterelnöknek, valamint Peter Dutton ellenzéki vezetőnek, amiért jegyzőkönyvbe vették ezt az álláspontot, miszerint Juliant szabadon kell engedni, hogy hazatérhessen. Haza a családjához, haza Ausztráliába. Szeretnék köszönetet mondani az ausztrál sajtónak, amiért Julian ügyét életben tartotta az ausztrál közvélemény előtt. De mindenekelőtt szeretném megköszönni az ausztrál emberek elsöprő elkötelezettségét, akik a Julian sorsával kapcsolatos tudatosság és szolidaritás terén hatalmas változást idéztek elő. Ez az egység, amellyel a férjemet támogatják, óriási bátorítást jelent a családunk számára. Ez táplálja Julian képességét, hogy folytatni tudja. A valóság az, hogy Julian szabadságának visszaszerzéséhez hazája támogatására van szüksége. Ez egy politikai ügy, és politikai megoldást igényel.
Gyakran kérdezik, hogy milyenek Julian mindennapjai, és miről beszélgetünk. Igen, töltünk időt azzal, hogy a jogi érvek bonyolultságáról vagy az ügyet befolyásoló politikai fejleményekről beszélgetünk, de legtöbbször a múltról és a közös jövőnkről beszélgetünk.
A múltja itt van. Elmeséli a gyerekeinknek, hogyan fogott laposfejű fekete halat a Sanden folyóban a nagyapjával, Warrennel. Vagy arról, hogyan nevelt fel egy szivárványos papagájt, amikor tizenhárom évesen Magnetic Islanden élt. Mangóval etette a papagájt, amíg az elég erős nem lett ahhoz, hogy visszatérjen a vadonba. Mesél a gyerekeknek Tillyről, a gesztenyebundás kancáról, akit lovagolt, amikor az északi folyóknál tartózkodott. Vagy arról, hogyan szörfözött Byron Bayben tinédzserként. Mesél nekik a Victoria állambeli Dandenong Rangesben folytatott méhészkedéséről. Így képzelem el Juliant, amikor szabad. Nem egy számítógép képernyőjének hideg, kék fénye mögött, hanem Melbourne-ben kerékpározik, ahogyan szokott, vagy érzi, ahogy mezítláb belesüllyed a hűvös homokba, ahogyan tegnap én tettem a Bondi Beachen.
Ma Julian lába mindig csak a börtön padlójának kemény, tompa, egyenletes cementjét érzi. Amikor kimegy az udvarra tornázni, nincs fű, nincs homok. Csak a bitumenes járda, kamerákkal körülvéve, a feje fölött pedig pengésdrót.
Pontosan meg tudom mondani, mit csinál most Julian. Hajnali 3 óra van Londonban. Julian a cellájában fekszik, valószínűleg ébren van, és próbál elaludni. Itt tölti a napi huszonkét óráját, minden nap. Julian cellája körülbelül háromszor két méteres. Néhány könyvét használja arra, hogy elzárja az ablakon beáramló kellemetlen huzatot a hideg téli éjszakákon. A falakon képek vannak. Képek a gyerekekről, képek rólunk, együtt. Egy nagy színes poszter egy ködről, amelyet a NASA James WebbTeleszkópja készített. Egy táblázat, amely a London és más európai városok közötti távolságot mutatja, hogy a cellája hosszában fel-alá járkálva meg tudja tenni a távolságot Brüsszel, Bécs és Lisszabon között. Két pár tornacipőt vett rá arra, hogy az európai kontinenst járja végig a cellájában. Olvas, hogy lefoglalja az elméjét, hogy leküzdje az elszigeteltség és az idő múlásának nyomasztó érzését.
1502 napot töltött egy börtöncellában, és nem látszik a vége, és nem lehet tudni, hány napot kell visszaszámolni a szabadulásig. Julian a végtelenségig ebben a cellában lesz, hacsak nem engedik ki. Ha Juliant kiadják, akkor az amerikai börtönrendszer legmélyebb, legsötétebb lyukában lesz eltemetve, örökre elszigetelve. Ezt teszik az úgynevezett nemzetbiztonsági ügyek vádlottjaival, még a tárgyalás előtt. A 175 éves büntetés egy élő halálos ítélet. Olyan kétségbeejtő kilátás, hogy az angol bíróság úgy ítélte meg, hogy inkább öngyilkosságra hajlandó, mintsem hogy örökké a pokolban éljen. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy Julian soha, de soha ne tegye be a lábát egy amerikai börtönbe. A kiadatás ebben az esetben élet-halál kérdése.
Julian számolja a napokat a következő látogatásunkig. Amikor a gyerekekkel Belmarshba megyünk, általában hétvégén, a holminkat egy szekrényben hagyjuk. A látogatóközpont épületében bejelentkezünk a börtön hatóságainál, az ujjlenyomatomatomat beszkennelik, és kapunk egy bélyegzőt a kézfejünkre.
Ezután elindulunk őfelsége belmarshi börtönének bejárata felé. Az egyetlen dolog, amit a kezünkben tarthatunk, a V.O., vagyis a látogatói utasítás. Ez felsorolja azokat az embereket, akik az adott napon jogosultak meglátogatni Juliant. Végtelen sorban állunk. Max, aki nemrég töltötte be a negyedik életévét, úgy hívta a börtönt, hogy "a sor". "Mikor látjuk aput a sorban, mama?". Most már kezdi jobban megérteni, mi az a börtön, de még nem egészen. Amikor utazom, azt kérdezi tőlem: "Mikor jössz haza a munkahelyi börtönből, mama?".
Gabriel, aki most töltötte be a hatodik életévét, tudja, hogy ez egy börtön. A börtönök szerepelnek az álmaiban és a rémálmaiban. Elmondom neki, hogy az apja nem egy átlagos rab, hanem egy hős, és világszerte emberek milliói szeretnék, ha hazajönne hozzánk.
Az ujjlenyomataimat még háromszor átvizsgálják, miközben átmegyünk a zsilipeken. Az első zsilip után a cipőnket és a kabátunkat átküldik egy röntgengépen. Egy börtönőr egy mágneses pálcával mindannyiunkat átvilágít, elölről és hátulról, valamint a lábunk alatt. Aztán egy második börtönőr megint végigtapogat minket elölről és hátulról, valamint a lábunk alatt. Ellenőrzik a hajunkat, a szánkat és a fülünk mögött. Aztán bemegyünk egy második zsilipbe, amely egy cementudvarra enged ki minket.
Átmegyünk az udvaron, és még egyszer sorba állunk, hogy bejussunk a belső épületbe és egy harmadik zsilipbe, majd átengednek minket a kutyakeresőbe. Egy téren állunk, a gyerekeknek azt mondják, hogy álljanak mozdulatlanul és csendben, míg a kutya felugrik, hogy megszaglásszon minket, elölről és hátulról. Aztán végre átjutunk a nagy látogatóterembe, ahol Julian a negyven asztal egyikénél ül.
Julian egy piros széken ül, szemben három kék székkel. Egy nehéz asztal áll közöttünk. A gyerekek vidáman sikongatva rohannak hozzá, miközben a börtöntiszt panaszkodik, hogy a gyerekek maradjanak csendben mellettem, amíg az ujjlenyomatomatomat még egyszer be nem szkennelik. Az asztalnál Julian és én megölelhetjük egymást köszönés és búcsúzkodás közben. Engedélyezik, hogy megfogjam a kezét az asztal túloldalán. A gyerekek felmásznak rá, és ő mesét olvas nekik. A gyerekeink minden, az apjukkal kapcsolatos emléke ebben az egyetlen nagy, visszhangos látogatóteremben van – egyetlen kivételtől eltekintve: a tavalyi esküvőnktől, amely a börtön egy másik épületének egy csupasz szobájában volt. Hetente egyszer vagy kétszer másfél órán át együtt vagyunk, mint egy család.
Mostanra szinte mindenki elismeri, hogy ez az ügy milyen óriási következményekkel jár a sajtószabadságra és a demokrácia jövőjére nézve. A legtöbb ember számára Julian egy szimbólum. A megdöbbentő igazságtalanság szimbóluma, mivel koholt vádak alapján börtönben van – mások bűneinek leleplezése miatt. Jelkép, mert az igazság közzétételéért 175 évnyi büntetés vár rá, ami kétségbe ejtő. Az állami erőszak kifinomult formájának szimbóluma, amely olyan bonyolultságba és közvetlenségbe öltözött, amelyet még Franz Kafka sem tudott volna elképzelni.
A sajtó és a nyilvánosság számára Julian ügye a sajtószabadság elleni legbrutálisabb támadás, amelyet a nyugati világ az elmúlt 70 évben látott: egy külföldi kormány a saját törvénykönyvében szereplő politikai bűncselekményeket használja fel arra, hogy egy külföldi állampolgárt külföldön vád alá helyezzen, amiért az egy másik országban publikált valamit. Pontos, elítélő publikációkat, amelyek leleplezik háborús bűneiket. Ha a szuverenitás jelent valamit, ha a joghatóság megfelelő jogi és politikai valóság, akkor a Julian elleni ügyet nem lehet másként értelmezni, mint abszurditásként. Megdöbbentő döntés, amely a kirívó túlkapásokról szól.
Az ügy a Trump-kormányzat legrosszabb és legmaradandóbb öröksége. Nemcsak képtelen, hanem rendkívül káros is.
