Sütő Gábor: Kedves Unokaöcsém! (Negyedik levél) – 2. Része vagyunk-e a magyar nemzetnek?

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Szerzőnk legutóbbi írásához (Sütő Gábor: Tudatunk védelme (10) – Az „orosz–ukrán” háború tágabb nézőpontból) főszerkesztői megjegyzést fűztem. Egyebek mellett leszögeztem: „Úgy tapasztalom, hogy valakinek a zsidó származása vagy kötődése önmagában nem dönti el, hogyan viszonyul magyar sorskérdéseinkhez – mint ahogy a nem zsidó származása sem –, ezért ennek a feszegetése vagy emlegetése többet árthat, mint amennyit használ.” Sütő Gábor egy régebbi írásának elküldésével válaszolt. Ha nem késztetett is álláspontom megváltoztatásra, annyi fontos tény közölt és annyi jelentős gondolatot, szempontot vetett fel, hogy engedélyt kértem a szerzőtől a Szilaj Csikón való megjelentetéséhez. Figyelemre méltó, hogy elemzése 2017-ben született, abban az évben látott először napvilágot előbb a Kapu c. folyóiratban, majd a Magyar Megmaradásért honlapon. Az elkövetkező napokban fejezetekre bontva tesszük közzé a teljes írást. – VDGy)

Soros-intelmek
Része vagyunk-e a magyar nemzetnek?
Történelmi jelentőségű?
V4 – Oszd meg és uralkodj?
A zéró tolerancia visszaszól

2. Része vagyunk-e a magyar nemzetnek?

Nem csodálkozom, hogy nem tudjátok megnyugtatóan megválaszolni a Netanjahu látogatása során ismét, s ezúttal különös hangsúllyal felmerült kérdést. Mivel azonban a köznapi gyakorlatban a helyes válasz és az annak megfelelő magatartás döntő jelentőségű, járjuk körbe a témát.

Az antiszemita jelenségek elleni kitartó harcunk eredménye, hogy a vezető magyar politikusok védekezésképpen, átgondolatlanul, egymással versengve állítják, a Magyarországon élő egyik legnagyobb európai zsidóközösség „a magyar nemzet részét képezi”. Netanjahu látogatása során ezt számtalanszor, már-már kényelmetlen átéléssel hangoztatták. Azonban, bármennyire is hízelgő számunkra, állításuk nem más, mint logikai és politikai baklövés! Ők maguk rögvest hozzáteszik ugyanis, hogy Magyarországon „a zsidó nemzet reneszánsza” folyik. Netanjahu pedig ugyanezt azzal erősítette meg, hogy a magyarországi zsidó közösségek érdekeit szolgáló megbeszéléseket folytatott Budapesten, s hangsúlyozta, „Izrael kötelességének tartja a világ zsidóságának védelmét, s gondoskodik róla, hogy a világ állandóan halljon a zsidó sorstragédiáról, mindenütt zsidóként élhessenek, s zsidó mivoltuk miatt senki ne sérthesse meg a jogaikat.” Ha tehát itt mind az izraeli, mind a magyar fél szerint két világosan elkülönülő nemzet létezik, az egyik semmiképpen sem képezheti a másik részét. Ugyanúgy, mint ahogy ugyanazon magyar vezetők álláspontja szerint a székelyek, az erdélyi magyarság sem képezi a román nemzet részét. De állításaik ellentmondanak a saját közigazgatási rendelkezéseiknek is. Hiszen nagyszámú és egyre aktívabb zsidó szervezet (az öt vallási mellett kulturális és számos egyéb jellegű) létezik, s egyesek még az állami költségvetésben is külön tételként szerepelnek, de a többiek is bőkezű anyagi támogatást kapnak (nem beszélve a kártérítési és egyéb igényeinkről), ünnepeink alkalmából minket külön hivatalosan üdvözöl a kormány, velünk külön tárgyal, stb. Ha a nemzet részét képeznénk, minderre értelemszerűen nem kerülhetne sor. De arra sem, hogy ezt a gój közvéleményt igencsak irritáló állítást felelőtlenül ismételgessék. Ám ez is pro-kontra helyzet ugyan, hisz e botorságot mi magunk kényszerítettük ki, és taktikából fent is fogjuk tartani.

Elkülönülésünk e szellemiségét erősítette meg szenvedélyes élességgel a zsinagógában Heisler András is, amikor a szónoki emelvényről a két miniszterelnökhöz fordulva kifejtette, a Mazsihisz nem a kormány, nem az antiszemitizmus, hanem „az asszimiláció ellen folytat iszonyatos küzdelmet”. Hivatkozhatunk ismét a szomszédos országok magyar kisebbségeire, hiszen az ő fennmaradásuknak is ez a titka, s a Fidesz-KDNP kormány is igyekszik kiküszöbölni az asszimilálódásukat. Vagy vegyétek az iszlám betolakodókat; soha nem fognak asszimilálódni, meg is mondják, hogy nem ezért szállják meg Európát. Mi viszont ilyen világosan ezt még nem mondtuk ki, bár a gyakorlatban hagyományosan, gátlásosság nélkül mindig érvényesítettük.

Nem tagadható, hogy a zsidó-magyar együttélés során bőven akadtak zsidó írók, költők, tudósok, zeneszerzők, művészek és más értelmiségiek, akik zsidóságukat csendben megtartva, magyar nyelven folyó tevékenységük révén hallgatólagosan átlényegültek magyarrá. De egyénekről van szó, nem a zsidóságról, mint olyanról, és főleg akkor történt, amikor Izrael Állam még nem létezett, s nem volt kihez igazodniuk. A mostani tárgyalásokon éppen ezért további ígéretet csikartunk ki a zsidó kultúra fokozottabb külön terjesztésére és felsőbbrendűként bemutatására is. Ismételgethetik hát, ahányszor akarják, soha nem voltunk, nem vagyunk és nem is leszünk a magyar nemzet része. Legfeljebb, ahogy Heisler mondta, „büszke és felelős magyar állampolgárként akarunk élni”. Mind a büszkéhez, mind a felelőshöz lenne egy-két ostorozó szavam, de hagyjuk ezt most. Ugyanis pontosan a tudatos és következetes elkülönülésünk okán, az általunk kikényszerített sűrű bocsánatkéréseikre és említett állításaikra sem adtunk és adunk választ. Budapesten ezúttal is bő és harsány volt e termés, mégsem tettük meg. Úgymond hivatalosan egyszer sem bocsátottunk meg, s egyetlenegyszer sem igazoltuk vissza – sem Izrael, sem a diaszpóra – hogy a magyar nemzet részét képezzük! Ellenkezőleg, a bölcsőtől a temetőig elkülönülünk. A számtalan példa közül csak a legutóbbiakra emlékeztetlek. A mieink, a gójokat vérig sértve, a közelmúltban a Kozma utcai zsidó temetőben talált keresztény sír kapcsán leszögezték: „Egyetlen gój eltemetése a már régebben eltemetett százezer zsidó közé, mind a százezer zsidó halottat sérti”. Ha ezt fordított szereposztásban nekünk tették volna szóvá, világméretű antiszemitázásba kezdtünk volna, ám a magyar illetékesek meg sem szólaltak. Minket meg nem érdekel, hogy a gój temetőknek nincs felekezeti jellege. Rákosi Mátyást a Farkasréti temetőben, más zsidókat a Fiumei úti Sírkertben temették el, de mi a halálban is el kívánunk különülni. Most meg azt követeljük, hogy tereljék el a Ferihegyre vezető egyik légifolyosót, mivel a zsidó temető felett halad el, zsidóknak pedig tilos zsidó halottak fölött tartózkodni. És ezt is el fogjuk érni, akármennyire is ízléstelennek tűnik. Szerencsére a zsidó temetők felújítása „a magyar adófizetők pénzéből” (igen, az övékből!) rendben folyik. (Olyannyira, hogy még a Szerbiában lévőinket is a magyar hatóságok újítják fel!) Így aztán a mi sírjaink egyre szebben domborulnak, a gójokéi meg nyomorulnak. Mert ők is, hatóságaik is hagyják. Nekünk egyre több ősi zsidó jelenlétet igazoló emlékhely kell, mert a jövő így lesz a miénk. Nemrég valahol olvastam, hogy naponta száz fővel fogy a magyar lakosság (halál és kivándorlás okán), mi meg, sajnos nem ekkora napi tempóban, de szaporodunk. Úgy tudom, a tárgyalásokon központi téma volt a további zsidó betelepülés állami elősegítése, ezért jó szemmel nézzük, hogy a rendszerváltás óta egymilliónyi magyar hagyta el az országot, és ezt továbbra is ösztönözzük, mert helyet teremtenek a mi egymilliónknak. Emlékeztetlek benneteket egyik előző levelemre, amelyben kifejtettem, hogy Magyarországot a volt galíciai térséggel együtt gyakorlatilag második Izraellé akarjuk tenni. Ez vitathatatlanul történelmi esemény lesz. Most nagy lépést tettünk irányába.

Tapasztalataink szerint mi mindig számíthatunk a mindenkori magyar kormány védelmére, ám ez, ahogy az eddigiekből is láthatjátok, nem jelenti, hogy a magyar kormányok is számíthatnak a mi támogatásunkra. El sem várják, bár legutóbb – talán a kapcsolatainkban először – Orbán célzott rá, hogy jól jönne a kormánynak. Ők úri becsületből, magyar tisztességből teszik, amit tesznek, akkor is, ha nem élvezik elismerésünket, sőt szembefordulunk velük. Ahogy én, vagy te nem tehetünk róla, hogy zsidónak születtünk, úgy a gójok sem tehetnek róla, hogy annak születtek. Ez az egyetlen közös bennünk. Viszont, ahogy én zsidóként akarok érvényesülni, a zsidó érdekeket akarom szolgálni, úgy ők magyarként akarnak érvényesülni és élni. E törekvéseikben néha elmennek a falig, ahogy ők mondják, de vigyázva, hogy ne lépjék át a határt. S itt jelentkezik a leglényegesebb különbség, mert mi, zsidók, meg nem is ismerünk semmiféle határt.

A fentiek kapcsán, a jövőbe tekintve, s miheztartásotok rugalmas alakítása végett kitérek még valamire. El kell ismerni, Orbán Tusnádon hatásosan érvelt: ha 2018-ban a Fidesz-KDNP elveszítené a választást (amit, persze, Orbán sem gondol komolyan, bár az EU és Soros megnehezítheti a helyzetét) a balliberális oldal kiüríti az elért szociális vívmányok többségét, lebontja a migránsok előtti határzárat, összességében, a saját szavaik alapján ítélve, rosszabb helyzetet teremt a jelenleginél. Én ugyan nem vagyok híve annak az opportunista álláspontnak, hogy azért kell valakire szavazni, mert nincs jobb, de belátom, ez a való helyzet. Lehet, hogy nekünk, no meg a buta és önmutogató magyaroknak, akikre az ellenzék számít, formailag jobb lenne, ha az ellenzék kerülne hatalomra, de összességében, a migrációs válság kellős közepén, félelmetesen lerontaná és bizonytalanná tenné az ország helyzetét. Bármennyire is szemben állunk a néha magyarkodó kormánnyal, látnunk kell a tényleges helyzetet. Borzasztó könnyű nagy hangon kifogásolni, hiányolni, javasolni bármit is ellenzéki oldalról, vagy a források megnevezését mellőzve, vég nélkül sorolni, hogy mit kellene tenni. A pro és kontrát tehát úgy kell érvényesítenünk, hogy változatlanul ellene vagyunk ugyan a jelenlegi hatalomnak, akadályozzuk a nemzeti érzésű politikusok kinövését, de nem látunk számunkra jobbat. Ezért bíráljuk, amennyire csak lehet, próbáljuk kisebbíteni a sikereit, segédkezünk Izrael-barát politikusok kinevelésében, de már nem akadályozzuk újraválasztását, aminek fizetségeként viszont még erőteljesebb lesz a további nyomulásunk.

Egyébként örömmel látjuk Andy Vajna és a gój oligarchák, a Makaóba külön géppel pókerezni járók, no meg a hozzájuk felzárkózni serénykedő Farkas Flóriánnak minket is megszégyenítő nyomulását. Ugyanis valamelyest elvonják rólunk azon milliók gyűlöletét, akik egész életükben nem keresnek annyit, mint ők egy év alatt, s akik keresetének több mint felét még mindig az adók és a járulékok viszik el, míg az előbbiek talán e fogalmakkal nem is találkoznak.

Térjünk azonban vissza az eredeti kérdésre. Mi akkor mégis kik vagyunk, kérdezhetitek vissza. Magyar állampolgár zsidók vagyunk. A gójok szerint méltatlan állampolgárok. Ezt viszont vegyük dicséretnek, mert más szavakkal azt jelenti, hogy jó zsidók vagyunk. Magunk között el is ismerhetjük, soha nem a magyar nemzet, vagy Magyarország érdekeit tesszük az első helyre – a kormánnyal is ebben a szellemben tárgyalunk –, hanem a saját elkülönülő gazdasági, pénzügyi, vallási, vagy akár faji érdekeinket, beleértve Izrael Állam érdekeit. Ahogy Heisler szavaiból kiderül, közöttünk is vannak azonban, akik mindezzel nem értenek egyet; főleg azok, akiket Orbán a barátainak tart. Ám akik ezen változtatni akarnak – eltávolítandóak. Nem keletkezhet törésvonal közöttünk. Fel sem vetődhet, hogy az eddigi identitásunkat elveszítsük, vagy akár módosítsuk. Szent könyveink parancsolatai megváltoztathatatlanok és megkérdőjelezhetetlenek. Az önfeladás nem a mi műfajunk, akármennyit is szenvednek a gójok, migránsok, palesztinok, arabok, nemzetállamok, avagy bárki más. Ebben az országban pedig mára olyan tárgyalási előnybe verekedtük magunkat, hogy lényegében állam vagyunk az államban, s ezt a luxust, a pro és a kontra szellemében, megengedhetjük magunknak. Megnyugtatlak, hogy ezt tudja és támogatja Netanjahu is, akkor is, ha Budapesten nem így beszélt. De azt sem igazolta vissza, hogy mi a magyar nemzet részét képezzük! Ha ezt elismerné, nem állhatna ki többé a diaszpóránk külön érdekei mellett, nem antiszemitázhatna, elvesztené az egyik legfontosabb nyomásgyakorlási lehetőséget, de a posztját is.

Mindebből kiérezhetitek, mi tudjuk, mit cselekszünk. A gójok láthatólag és remélhetőleg nem egészen! Ez így volt, így van és így lesz rendjén a jövőben is! Pro és kontra!

Következő rész