Sütő Gábor: Kedves Unokaöcsém! (Negyedik levél) – 3. Történelmi jelentőségű?

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Szerzőnk legutóbbi írásához (Sütő Gábor: Tudatunk védelme (10) – Az „orosz–ukrán” háború tágabb nézőpontból) főszerkesztői megjegyzést fűztem. Egyebek mellett leszögeztem: „Úgy tapasztalom, hogy valakinek a zsidó származása vagy kötődése önmagában nem dönti el, hogyan viszonyul magyar sorskérdéseinkhez – mint ahogy a nem zsidó származása sem –, ezért ennek a feszegetése vagy emlegetése többet árthat, mint amennyit használ.” Sütő Gábor egy régebbi írásának elküldésével válaszolt. Ha nem késztetett is álláspontom megváltoztatásra, annyi fontos tény közölt és annyi jelentős gondolatot, szempontot vetett fel, hogy engedélyt kértem a szerzőtől a Szilaj Csikón való megjelentetéséhez. Figyelemre méltó, hogy elemzése 2017-ben született, abban az évben látott először napvilágot előbb a Kapu c. folyóiratban, majd a Magyar Megmaradásért honlapon. Az elkövetkező napokban fejezetekre bontva tesszük közzé a teljes írást. – VDGy)

1. Soros-intelmek

2. Része vagyunk-e a magyar nemzetnek?

3. Történelmi jelentőségű?

4. V4 – Oszd meg és uralkodj?

5. A zéró tolerancia visszaszól

3. Történelmi jelentőségű?

Jót nevettem a talán nem is alaptalan feltételezéseden, miszerint Netanjahu látogatása sajátos előkészítésének véled, hogy Jeruzsálemben a Beitar-Vasas Európa Liga selejtező focimérkőzésen lefújás előtt két perccel 3:1-re vezetett a Vasas, a végeredmény mégis 3:4 lett a Beitár javára. Ennyi idő alatt három gólt rúgni tényleg nem akármi. Bekapni azonban lehet, ha valaki ráhajt. Ezért aztán a Vasasnak a saját pályáján, saját közönsége előtt is bizonyítania kellett, hogy erős csapat a Beitar, és 3:0-ra alul is maradt vele szemben. A sportvezetők, persze, kimagyarázták magukat, és bemagyarázták a közönségnek, hogy minden szabályosan történt. A Vasas-szurkolók mégis azt dalolták, hogy „Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda.” Kérdezhetitek, hogy egy közel-keleti, vagy kisázsiai ország milyen jogon szerepel az EL-ben. Nos, ez is a kivívott kivételezésünk eredménye, ami azt célozza, hogy ne kerüljünk össze arab csapatokkal. Mi az ilyen érzékelhető megalázkodásoknak csak örülünk, a sportban is, a politikában is, de főleg a pénzügyekben. Ám tartunk tőle, a lényegét illetően olyasmi ez, mint amikor a magyar aranycsapat érthetetlen módon 3:2-re elvesztette 1954-ben Bernben a világbajnoki döntőt azzal a nyugatnémet csapattal szemben, amelyen a selejtező során 8:3-al játszva túllépett. Az effélékkel, ahogy akkor, ma is csak a gyúanyag gyűlik, s egyszer csak felrobban.

A Netanjahu-látogatás kapcsán is felfedezni vélek hasonló detonátort. Tudniillik, ha valaki azt állítja, hogy Magyarországon a rendszerváltás, vagy akár a belépés a NATO-ba és az EU-ba történelmi esemény volt, egyet tudok érteni akkor is, ha a magyarok egyre inkább és jogosan úgy érzik, hogy negatív előjellel volt az. Egyébként valóban történelmi eseménnyé csak az válik, ami beíródik a történelembe. Kormányfők hetente találkoznak egymással a világban, de általában önmaguk nem nevezik történelmi jelentőségűnek a saját lépéseiket, tudják, hogy a történelem nem őriz meg elhanyagolható részleteket. Jól érzed, Netanjahu látogatása során magyar részről kimódoltan visszaéltek e jelzővel. Csodálkozásomra még az Echo TV is használgatta. Nem lehet egyértelműen eldönteni, mi indokolta a túlzást, akkor sem, ha jelenleg mindkét félnek fontos volt a találkozó. A kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének igénye és időszerű világpolitikai meggondolások hozták tető alá. Talán ez utóbbi a fontosabb, ugyanis úgy érzem, hogy pillanatnyilag mindkét fél szövetségeseket keres, s ennek érdekében akár gesztusokat is tesznek, míg a kétoldalú kapcsolatok, mint mindig, most is Izrael akarata szerint alakulnak. A tárgyalások és a beszédek során többször elhangzott, hogy a két országot a külső fenyegetés elleni védelem köti össze. Érvnek ez sem rossz, de ha megvizsgáljuk e fenyegetés irányait, okait és történetét, közös elemre nem, de irdatlanul eltérő tartalomra bukkanunk. Hiszen a bibliai Izrael irtott és pusztított, s e szellem uralja a mai Izraelt is, ami Magyarországról nem mondható el. Mégis, a jövőben sem lesz másként. Nem hiszem, hogy ezt bővebben ki kellene neked fejtenem.

A határzárért nem bíráltuk a magyarokat, hiszen azzal minket is védenek, mivel, ahogy Orbán ki is kimondta, az EU az iszlám migrációval az antiszemitizmust importálja Európába. Ebben mi is látunk kockázatot, de ahogy a múltkor írtam, szemita, pénzügyi, vagy más alapon majd megtaláljuk a módját a „békés együttélésünknek”. Nekünk végül is jó, ha egy társadalom minél sokszínűbb. Csak nehogy egységes nemzeti legyen. E meggondolásból szánalmasnak tartom „szövetségeseinket”, köztük Bokros Lajost, aki „fasisztának”, vagy Szanyi Tibort, aki pedig „alkalmi fasisztának” nevezte Orbánt. De általában mind a régi, mind a tojásból alig kikelt ellenzék egyre inkább kifejezetten ellenséggé válik, nemcsak politikailag, hanem a szó legszorosabb értelmében. Semmit nem ér az önmagukat lejáratott Heller Ágnes, Konrád György, vagy Tamás Gáspár Miklós társadalmi legitimnációt nélkülöző kisszerű erőlködése sem. Nevetséges, hogy többek között az ő uszításukra, az EU kötelezettségszegési eljárást indít Magyarország ellen a migráns kvóta elutasítása miatt, holott jól tudja, a migránsok ide nem is nagyon akarnak jönni. Ha meg jönni akarnának, azt mi is elleneznénk és megtennénk a szükséges intézkedést, mint ahogy a déli országhatáron a fizikai és jogi határzár felhúzása is, nem mondom, hogy kizárólag, de a mi érdekünkben is állt. Másik „szövetségesünk”, Botka intelligenciája sem tündöklő, mert ő meg mintha észre sem venné, hogy a kerítés beígért lebontásával a mi védettségünket gyengíti.

Az EU-val kapcsolatban, belső értékelésként, ki kell térnem rá, hogy megkérdőjelezhetőnek tartom azokat a Budapesten elhangzott állításokat, miszerint az európai biztonság érdekében áll, amit Izrael tesz, s meg kell köszönni, hogy hozzájárul az európai biztonsághoz. De felszalad a szemöldököm azon is, hogy bírálat helyett az EU nyissa ki a kaput Izrael előtt, mikor olyan Izrael-diktálta társulási szerződést és egyéb fontos megállapodásokat fogadott el, amelyek szélesebb lehetőségeket biztosítanak Izraelnek az EU-ban, mint a később felvett tagállamoknak. Talán az iszlám behatolás máris érzékelhető következményéről lehet szó, meg a V4-nek állított csapdáról (erre majd visszatérek), ami miatt az EU valamelyest tartózkodóbb lett Izraellel szemben, de ez nem kontrázza az előbbieket.

Ugyanakkor Brüsszel migráns antipolitikája kétségtelenül óriási segítség, mert elvonja a figyelmet a zsidók csendes betelepüléséről és élettér hódításairól egész Európában. Ne félj az élettér szótól, ha rólunk van szó. Látod, a nemrég megalakult Identitisz is nyíltan hirdeti! Magunk között igazat is adhatunk nekik, végre egy gój mozgalom nevén nevezi a dolgokat. Ettől nem szélsőjobboldali, hanem nemzeti, de szélsőjobboldalinak kell neveznünk, sőt minél hamarabb meg kell találnunk rá az indokot, hogy leantiszemitázzuk.

Az iszlám migráció beözönlésének, s az elhallgatott zsidó betelepülésnek a következményei már nem visszacsinálhatóak sem az EU-ban, sem a V4-ben. Ezt az is bizonyítja, hogy továbbra sem hallunk egyetlen szót sem a migráció igazi okairól, illetve okozóiról. Tipikus tüneti kezelés folyik. Magyarországon a betelepítést a lakosság 87%-a ellenzi – mondják. Tehát 13% már mellettünk áll. Biztosan észrevetted, mi semmit nem szólunk, amikor azt halljuk a kormányszervektől, hogy a magyarok önmaguk akarják meghatározni, kikkel éljenek együtt, hiszen tény, hogy azok mi vagyunk. Csak ezt elővigyázatosan elhallgatják még önmaguk, de – és ez a másik detonátor, amitől tartok – a választóik előtt is. De a magyarokban egyre inkább tudatosodik, hogy a fogaskerekek itt egyáltalán nem illeszkednek egymáshoz, s erre előbb-utóbb valamelyik érintett fél nagyon ráfizethet. De azok nem mi leszünk. Egyelőre együtt élünk; aztán majd meglátjuk. Ma még túl nagy veszélyt jelentene, ha kitennénk magunkat a muszlimok megjelenésének. A magyarok már így is kifizettek háromszázmilliárd forintot a migráció elleni védekezésre, el kell tartaniuk a cigányság jó részét, na és itt vagyunk mi is. Ha most megjelenne még egy harmadik ingyenélő csoport, lázadás törne ki. Így is egyre többen és hangosabban tiltakoznak már a „nemzetidegenek” ellen.

A következtetésünk tehát az, hogy az izraeli-magyar közeledés nem annyira bilaterális, mint nemzetközi szempontból tekinthető fontosabbnak, mert csökkentette a két országra nehezedő nyomást. De igazad van, ezt sem kell túlértékelnünk. Már csak azért sem, mert jelentős átütő megállapodás nem született (a színfalak mögött viszont nagyon is lényeges témák kerültek napirendre), s nemzetközi visszhangja igen vegyes. Az arab világ egyáltalán nem nézte jó szemmel a feltűnően nagy – van, aki azt állítja, hogy megjátszott – politikai közeledést. A magyar közvélemény sem volt odáig érte, az izraelit is eléggé felkavarta. A világ zsidó diaszpóráiban szintén keletkeztek kételyek. A Mazsihisz és az itteni diaszpóránk sem, vagy nem eléggé értette meg. Ezért ezúttal a magyarországi zsidóság agresszívebb is volt a magyar kormánnyal szemben, mint maga Netanjahu, aki, mi tagadás, az adott helyzetben nagyvonalúbbnak látszott. A mi hangsúlyunk a szokás szerint a saját helyzetünk további javítására, belső pozíciószerzésünk elősegítésére esett, Netanjahu pedig inkább nagypolitikai célokat követett, de ezek érdekében azért ráhangolódott a pro és kontránkra is. Ezzel kapcsolatos húzásai miatt alakultak ki körünkben ellentmondásos értékelések már a találkozó létrejötte előtt, sőt Netanjahu gesztusait és azt látva, hogy leintette a saját nagykövetét, olyan benyomás keletkezett, hogy a Mazsihisz egy része és a vele rokonszenvező ellenzéki pártocskák hirtelenjében nem tartják Netanjahut jó zsidónak. Formálódnak bennünk olyan lappangó érzések, hogy az izraeli vezetők, akik „zsidó zsidónak” tartják magukat, valamelyest távolodnak a világ zsidó diaszpóráitól, akiket „nem zsidó zsidónak” tartanak. Heisler ezért tette fel a szónoki kérdést Netanjahunak a zsinagógában: „Mi ne volnánk igazi zsidók? Akik Izraellel álmodunk?” E két új kategória engem is mellbe vágott. A „zsidó zsidót” még csak érteni vélem, bár badarságnak tartom, de „nem zsidó zsidó” szerintem képtelenség. Nem is megyek ebbe bele, csak jelzem nektek, mert ez a ma még csak szójáték esetleg része lehet annak a lopakodó törésvonalnak, amit az előbb említettem. Netanjahu nem használta e kifejezéseket, de az újszerű magatartásából, bár Budapesten is a diaszpórák mellett beszélt, nem tűnnek kizártnak.

Máig tartó értetlenséget szült azonban, amikor Netanjahu kifejtette, az Izrael-ellenesség sem más, mint bújtatott zsidóellenesség, talányosan hozzátette, hogy „Semmi bajom az amerikaiakkal, csak azt akarom, hogy ne létezzen az Egyesült Államok." Az igazat megvallva, ezzel nem tudunk mit kezdeni a mai napig, ő pedig nem tért vissza a témára, de amerikai reagálás sem jutott el hozzám. Fura módon az egész hajcihő csökkentette a Magyarország elleni antiszemita vádaskodást, s enyhítette Izrael átmeneti elszigetelődését. A vita ilyen és hasonló részletkérdéseiben azonban még mindezt látva is nehéz igazságot tenni, de a pro és kontra elemzés segít ebben is.

Egyébként nem teljesen kizárt, hogy Netanjahu politikája valamelyest változik, legalábbis átmenetileg, mivel rákényszerül a V4-ek részére kedvezőbbnek tűnő eljárásokra, de főleg kijelentésekre. Maga Izrael és a zsidók azonban nem változnak, mint ahogy a világ sem felejti el Izrael tetteit. Netanjahunak ezért nagy eredmény, hogy az Izrael által évtizedeken át elkövetett, annak idején megbocsáthatatlannak minősített agressziókra fátylat borítottak. Számtalanszor Izrael szemére vetették az ENSZ BT megannyi határozatának semmibevételét, az agressziókat a szomszédos államok ellen, a palesztin vezetők célzott likvidálását, az amerikai kémhajó bombázását, a gázai vérengzéseket, de egy MALÉV gép lelövését is, amelyről tévesen azt hitték, hogy Magyarországon kiképzett palesztin katonákat szállít, stb. Elismerik, nem ismerik, de a V4 részéről most megtörtént mindennek a hallgatólagos belenyugvó elfogadása.

Elhangzott olyan értékelés is, hogy Izrael utoljára akkor állt ki Magyarország mellett, amikor szembefordult Sorossal. A meglepő „utoljára” kifejezés azt akarja érzékeltetni, mintha már más esetekben is kiállt volna, ami puszta ábránd. Nem utoljára állt ki, hanem – a pro és a kontra szellemében – először, de könnyen lehet, hogy tényleg ez lesz az utolsó. A magyar politikusok nagy részét viszont ez nem zavarja, ők mindvégig ki fognak tartani mellettünk.

A világ azonban halad, s ahogy az ellenzék, de főleg a mostanában feltűnt ifjonc, ám önmagukat máris kiemelkedő politikusnak tartó titánok bátor demagógiával hajtogatják, fel kell nőnünk a XXI. századhoz. Sem ők, sem a pártok vezető politikusai kísérletet sem tesznek e kedvenc jelszó tartalmának a megfogalmazására. Előlegezzük meg a bizalmat, s mondjuk ki, talán a V4, illetve Orbán és Netanjahu tett most ebbe az irányba mutató, figyelemre méltó, tudatosnak tűnő, de nagyrészt feltételezhetőleg ellentétes célokra irányuló gyakorlati lépéseket, amelyekből, kellő kivárás után, majd le lehet vonni bizonyos elméleti következtetéseket. Úgy tűnt, törekedtek rá, hogy túllépjenek a múlton, a mában éljenek. E feladat megoldása valóban történelmi lehetne, de előbb lássuk, milyen irányba viszi őket a történelem.

Következő rész

4. V4 – Oszd meg és uralkodj?