Sütő Gábor: Tudatunk védelme (18) – SZÓLJUNK BELE A TÖRTÉNELEMBE! (II.)
- szilajcsiko
- 3 nappal ezelőtt
- 18 perc olvasás
Előzmény:
A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet
Mennyi ideig tart 24 óra?
Trump emlékezetes, de történelmivé nem vált 24 óra alatti béketeremtés értékelhetőségét nem győzzük kivárni, elhúzódó ellentmondásos részleteiben azonban a főszereplőknek a sorsunkat befolyásoló szándékai bújnak meg. Ismertek, mégis taglaljuk őket a maguk sajátos menetében, mivel Trump annyiszor, s oly meggyőzően állított két tételt, hogy a világ nagy része elhitte, 24 óra alatt békét teremt Ukrajnában, akár még hivatalba lépése előtt, illetve, hogy ha 2021-ben újraválasztották volna, „az ukrajnai háború nem robbant volna ki”.
Ámde a történelem nem a szavakat, hanem a történteket rögzíti, s mindkét állítását közismert történelmi tények kérdőjelezik meg.
Trumpnak, mivel első elnöksége (2017-2021) utolsó három évében főszereplőjük volt, nem érdeke akkori politikájának emlegetése. Ám Putyinnal most lezajlott első telefonos tárgyalását követően a kulcskérdéssel, Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatban elismerte:
„Azt hiszem, jóval Putyin elnök előtt azt mondták, hogy ezt semmiképpen sem engedik meg. Már régóta mondják, hogy Ukrajna nem mehet a NATO-ba. És nekem ez így rendjén van."
Mégis a NATO-val együtt sok 24-órás cikk-cakkos utat tettek meg e két esemény között. Ukrajna amerikai gyarmatosítása és felkészítése a geopolitikai környezete ellen modern eszközökkel, köztük biológiai fegyverekkel vívandó háborúra 2022-re befejeződött, a NATO keletre terjeszkedése, a nem-ukrán vezetésű Ukrajna EU és NATO taggá fogadásának szándéka, főleg elzárkózása az orosz tárgyalási javaslatoktól oly kihívó, sőt háborúra provokáló volt, hogy mindinkább a fegyveres megoldás tűnt valószínűbbnek, ahogy történt is. A harc három évig lehetetlennek bizonyult befejezésének láttán, a 24 órán belüli megoldása politikai jelszónak hívogató, de eleve megvalósíthatatlan volt, ami azt is bizonyította, az USA elnöke nagyhatalmú, de a világpolitikában ő sem szuverén.
A szamarat elefántra cserélő amerikai magánpénzügyi szabadkőműves háttérhatalom által uralt Nyugat, a németként csak bemutatkozó, angolként a felbujtó szerepét folytató, franciaként a nagyságából törpésedő, saját nemzeteik idegenjeivé vált „elit” önhitten elutasította Oroszország európai biztonság létrehozására irányuló javaslatait. Következményeként Németország elvesztette esélyét rá, hogy a világpolitikai változásokra támaszkodva, kilépjen a második világháború óta tartó amerikai megszállás árnyékából.
Valakik elérték, hogy „hetedíziglen” beteljesüljön rajta a bosszújuk. Bizony fura hír a németek számára, hogy az amerikai Black Rock befektetési szupertársaság felügyelő bizottságának elnöki székéből kancellárjukká ejtőernyőzött álkonzervatív Friedrich Merz első dolga volt látogatásra hívni a gázai mészáros Netanjahut.
Akárcsak Európának az a bizonyosság, hogy a világpolitikai státusza a végletekig meggyengült, mintha csak az EU-t eleve e céllal hozták volna létre. A megerősödő USA, a rámenősebb Trump által betervezett jövőjük, hogy gyarmati rangú szövetségeseiként, segédcsapataiként szolgáljanak. Vance amerikai alelnök sem jósol jót:
az európai országokat az a veszély fenyegeti, hogy „civilizációs öngyilkosságot követnek el”, mivel képtelenek ellenőrizni határaikat és korlátozzák polgáraik szólásszabadságát.
E folyamat ismeretében elemezzük Trump első feltételezését.
Fokozatosan módosította a határidőt: „amilyen gyorsan csak lehet”, majd „még mielőtt az Ovális Irodába beköltözik”, aztán 100 nap alatt, később már hat hónap alatt. Beiktatása körüli napokban ismételgette, hogy Putyin kérte tőle a tárgyalást, nemsokára felhívja. Állította, hogy Putyin „találkozni akar, és nagyon gyorsan találkozni fognak”. A beiktatás előestéjén pedig, hogy csapata nagy erőkkel dolgozik azon, hogy létrejöjjön egy telefonbeszélgetés Putyin elnökkel „az ukrajnai háború befejezéséről”. Bár érdekében állhatott az általa történelmileg tévesen „ukrajnai háborúként” fogalmazott konfliktus mielőbbi lezárása, de szigorúan az USA érdekeinek megfelelően, márpedig tudta, hogy azok ellentétesek Oroszország nyíltan közzétett és fenntartott Különleges Hadműveletének (a továbbiakban KHM) céljaival. Fokozatosan ki is derült, hogy a Trump által következetesen „alkunak” is nevezett bújtatott „rendezése” a történelempolitikai okokat és előzményeket egyáltalán nem veszi figyelembe. Nemcsak az oroszokban, a világban sem keltett bizalmat a folyamatos látszatkeltése, hogy Putyin kérte a találkozót vele, ami ilyen fogalmazásban egyszerűen nem igaz. Az viszont nagyon is igaz, hogy őt viszont senki nem akadályozta abban, hogy leüljön tárgyalni Putyinnal. Taktikázgatása valószínűleg arra irányult, akkor kerüljön sor a tárgyalásokra – amelyeken természetesen nemcsak „az ukrajnai háború befejezéséről”, hanem fontosabb világpolitikai kérdésekről is szó lesz – amikor más területeken győztesnek beállítható helyzetbe manőverezi magát. Addig azonban, ahogy önmaga is folyamatosan sajnálkozik, emberek halnak meg, a gyengülő nem-ukrán ukrajnai vezetés pedig egyre agresszívabb lett még a szövetségeseivel szemben is. Példázta ezt Zelenszkij botrányba fulladt vitája Trumppal, a titkosszolgálatuk lejárató kampánya a magyar miniszterelnök ellen az önzetlen sokoldalú segítségnyújtásunk ellenére, és más fejlemények.
A Putyin főideológusának tartott A. Dugin szerint az orosz elnök a KHM egész ideje alatt, emberi meggondolásokból túl türelmes volt. Nem tartotta szükségesnek, hogy reagáljon a szónoki elterelő és provokáló kijelentésekre, de még a ziccer helyzetekre lecsapó Medvegyev sem fárasztotta magát. Némi kivárás után azonban Putyin államférfihoz méltóan, értésre adott két alapvető dolgot:
Kész előfeltételek nélkül tárgyalni Trumppal. Oroszország célja NEM „az ukrajnai háború befejezése”, hanem a KHM céljainak az elérése, és erről nem tesz le.
Mivel a 24 órák egymás után röppentek el, a Kreml újságírójának tartott A. Janusev, Trump beiktatásának napján megírta, az elnökök esetleges találkozójának megszervezése hónapokat vesz igénybe, és március előtt nem várható. Ugyanaznap maga Putyin a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén közölte:
„Halljuk, az újonnan megválasztott amerikai elnök és csapata tagjainak kijelentéseit arról, hogy vissza kívánják állítani a közvetlen kapcsolatokat Oroszországgal, amelyeket a leköszönő kormányzat leállított. Halljuk a nyilatkozatát arról is, hogy mindent meg kell tenni a harmadik világháború megelőzése érdekében. Természetesen üdvözöljük az ilyen hozzáállást, és gratulálunk a megválasztott amerikai elnöknek hivatalba lépéséhez”.
Kétszer is úgy fogalmaz, hogy „halljuk”, azaz beszélnek, de nekünk nem szóltak, akkor kivárunk. Trumpnak és a telefonhívás megszervezésére létrehozott külön csapatának volt tehát mihez tartania magát, s a világ előtt kedvükre ravaszkodhattak tovább.
Ám Trump nem kiváró típus, be is ütött izgága csavarintása, amellyel a 24 óra és önmaga helyett másokat próbált a frontvonalba küldeni. A január 20-24 közötti Davosi Világgazdasági Fórum (WEF) videokonferenciáján a világ összesereglett háttérhatalmi vezetőinek felvetette, felkérné Szaúd-Arábiát és az OPEC-et, hogy csökkentsék a globális olajárakat, mivel „ha az ár csökkenne, az orosz-ukrán háború azonnal véget érne … Jelenleg az ár elég magas ahhoz, hogy a háború folytatódjon.”
Világunk egyre bonyolultabb, akadhat összefüggés „az ukrajnai háború” és az olajárak között is, de olyan okviszony nem elképzelhető, hogy ez vessen véget a háborúnak.
Mégis Trumpnak az „ukrajnai és oroszországi különmegbízott” nehéz feladatával megbízott embere, Keith Kellogg is erősködött: ha az OPEC olajárak hordóként 45 dollárra csökkennének 60-ról, az ráveheti Oroszországot a háború befejezésére. Biztosan mindent megtesznek Oroszország ellen, s hogy eltereljék a figyelmet a kulcsszerepükről a háború kiprovokálásában. Arról viszont elfeledkeznek, hogy az OPEC-nek Oroszország is tagja, s nemcsak olaja van, hanem számos olyan stratégiai terméke (pl. nukleáris alapanyag), amit az USA rendszeresen nagy tételekben vásárol, s arról is, amire Putyin emlékeztette is őket: van Oresnyik (Mogyoróbokor) nevű fegyvere, amely ellen nekik nincs ellenszerük.
Teltek a 24 órák, eljött február 12, és Trump a közösségi oldalán tudatta, másfélórás „rendkívül produktív telefonbeszélgetést” folytatott Putyinnal. Egyetértettek, hogy meg akarják állítani az „orosz-ukrán háborút”, utasítják apparátusaikat az előkészítő tárgyalások megkezdésére, elfogadták, hogy a béketárgyalások útján hosszú távú rendezést kell elérni. Azt elfelejtette közölni, Putyin ezúttal közvetlenül neki hangsúlyozta, nem az „orosz-ukrán háborút” kell megállítani, hanem
mindenekelőtt meg kell szüntetni a konfliktus kiváltó okait.
Ezzel párhuzamosan, de a hangsúlyt inkább a megtárgyaltakra téve, Hegseth amerikai védelmi miniszter Brüsszelben többet elárult, s közölte, Ukrajna 2014 előtti határaihoz visszatérés irreális célkitűzés, akárcsak a NATO-tagsága, majd Varsóban kijelentette, az ukrán határok ügyében minden lehetséges, de reálisan kell hozzáállni a béketárgyalásokhoz.
Azaz, hajlandók teljesíteni az orosz KHM-ben megnevezett két igencsak fontos nemzetbiztonsági követelést.
A két államfő első kontaktusa tehát a Trump részéről zavarosnak minősíthető előkészületek után is sikeres volt. Pár nappal később azonban Trump, kissé odaszúrva Putyinnak, elárulta, megkérdezte, folytatni akarja-e a harcot, s válaszát úgy értelmezte, hogy „Nem, szerintem ő le akarja állítani, ez volt a kérdésem hozzá, mert ha folytatta volna, az nagy problémát jelentett volna számunkra, és ez nekem is nagy problémát okozott volna.” Amikor pedig a sértődött Zelenszkij el akarta hitetni vele, Putyin a tárgyalásokat felhasználja a NATO elleni orosz támadás előkészítésére, Trump újságírók előtt válaszolt: „Nem, nem értek egyet. Egy kicsit sem.”
Orosz részről február 17-én bejelentették, Lavrov külügyminiszter és Jurij Usakov, Putyin külpolitikai tanácsadója, Rijádba utazik, hogy Trump tisztségviselőivel előkészítsék az elnöki találkozót. A helyszín követel némi magyarázatot, de a két államfő nyílván kellő megfontolás után döntött így. Lavrov leszögezte, azért tárgyalnak, hogy megtudják, pontosan mit javasol Trump az ukrajnai konfliktus rendezésére. Közben Vance amerikai alelnök bejelentette, a találkozókra nem hívnak meg senki mást, az EU-t és Zelenszkijt sem, de tájékoztatást kapnak. Mindkét fél hevesen tiltakozott, de mindketten olyan helyzetbe hozták már önmagukat, hogy ennél többet nemigen tudnak tenni, hacsak a mellőzés miatti elkeseredettségükben nem vetemednek háborús provokációra – gondolnánk.
Ám az EU legagresszívabb tagállamai, a Rothschild bankban karriert csinált Macronnal, aki az atomfegyver bevetésének szükségességéről prézsmitál, a nem is EU-tag Anglia oroszgyűlölettel kitűnő Starmer miniszterelnökével az élen éppen ezt az utat választották. Azonnal európai csúcstalálkozók sorozatának összehívásába kezdtek, mintha csak a béke irányába kimozdult USA szerepét akarnák átvenni Ukrajnában.
Szervezeteik, az amerikaiakat felváltva, nemcsak közvetlenül beavatkoznak olyan hadműveletek kivitelezésébe, amire az ukrajnaiak nem képesek, hanem be is jelentik, hogy háborúra készülnek. Orosz részről már nemegyszer figyelmeztették Franciaországot és Angliát, hogy „katonai beavatkozásra irányuló terveket szőnek Ukrajnában”, ami közvetlen fegyveres összecsapáshoz vezethet Oroszország és a NATO között.
Ez már több, mint a tűzzel játszani; a saját országaik létét kockáztatják.
A legelképesztőbb magatartást tanúsító Annalena Baerbock német külügyminiszter-asszonnyal együtt (aki röviddel ezelőtt a testidomait kiemelő lenge fehér öltözetben utazott Szíriába, s az új szír vezetők meg is nézegették, de nem nyújtottak kezet neki; második látogatásán ugyanez történt, pedig akkor már nadrágot húzott) ezúttal is mindenkit felülmúlt, olyan ostobaságot állítva az orosz-amerikai tárgyalással szemben, hogy „a béke csak Brüsszel és Kijev együttes erőfeszítéseivel érhető el.” Versenybe szállt vele Mette Frederiksen dán miniszterelnöknő: „Az ukrajnai béke veszélyesebb, mint a jelenleg zajló háború”. Ursula és társalkodónői is mondták a magukét. Legutóbb pedig Hadja Lahbib, a humanitárius segítségnyújtásért és válságkezelésért felelős biztos már 72 órás, egy pakli játékkártyát is tartalmazó túlélőkészletet összeállítását javasolta az EU állampolgárainak. Hihetetlen, s okaira csak tippelhetnénk, hogy
az EU-ban és Európában jó néhány éve sorozatosan kétes múltú, s még kétesebb jelenű hölgyeket juttatnak hatalmi pozíciókba.
Trump valahogy Ukrajnát is „csatolni” szeretné az USA-hoz. Zelenszkij még januárban bemutatta Bidennek „győzelmi tervét”, amely szerint az USA hozzáférést kap Ukrajna természeti erőforrásaihoz, benne a digitális világhoz szükséges ritka földfémekhez, gazdasági, katonai és politikai támogatás fejében. Starmer brit miniszterelnök azonban, az ekkor még nem megválasztott Trumpot megelőzve, már január 16-án évi három milliárd fontért sietett átfogó, „Százéves partnerségnek” nevezett üzletet kötni Zelenszkijjel, többek között a ritka földfémekről. Trump azonban ezzel szemben már február 3-án bejelentette, érdekelt Ukrajna értékes nyersanyagainak megszerzésében, hiszen „USA dollármilliárdokat ad Kijevnek”, és „Meg fogunk állapodni Ukrajnával, hogy ők megkapják, amit mi adunk nekik, cserébe földfémeket és más árucikkeket kapunk.” Február 7-én pedig közölte, találkozót tervez Zelenszkijjel Washingtonban, hogy e témát megvitassák.
A Novosztyi Hírügynökség február 10-i kommentárjában feltárta mindezt és figyelmeztetett:
„Oroszország számára mindegy, hogy Trump és Zelenszkij miről állapodnak meg. Valószínűleg Trump teljesen kifosztja Ukrajnát, közben Zelenszkijt is a végsőkig kihasználja, majd végül kihátrál az ígéreteiből, hogy inkább Moszkvával egyezkedjen. De ha Oroszország korábbi feltételeit figyelmen kívül hagyják Trump hirtelen jött étvágya miatt – tudjuk, mit kell tennünk.”
Trumpnak azonban sietős volt az ügy, s elküldte Kijevbe Scott Bessent pénzügyminisztert a szerződés aláírására, aki nem tudott találkozni Zelenszkijjel, mert aludt. Később „felébredt”, de nem volt hajlandó aláírni a megállapodást, sőt másnap elutasította Vance alelnök kérését is a megállapodás aláírására. Trump emiatt élesen kritizálta Zelenszkijt, de figyelmeztetett, szándékában áll a tervezett szerződés aláírása, ám most már az eredeti 50 százalék helyett 100 százalékos ellenőrzést követel az ukrán ásványkincs alap felett. Zelenszkij értett a szóból, s Washingtonba utazott az ukrajnai ásványkincsekre kibővített megállapodás aláírására, bár tudhatta, Trump nem a kölcsönös előnyök mellett képzeli a rendezést, ahogy egyszer el is magyarázta:
„Úgy értem, ez az, amit én csinálok. Megállapodásokat kötök. Az egész életem alkukból áll… És tudom, mikor akar valaki alkut kötni, és mikor nem.”
És február utolsó napján újabb csavarintás. Az ukrajnai természeti kincsek „száz évre” megszerzésével nyeregbe került angol miniszterelnök látogatása kapcsán nyilatkozó Trump, a 24 óra helyett a világközvélemény megdöbbenésére, kijelentette: „az ukrajnai háború” vagy „viszonylag hamar véget ér, vagy egyáltalán nem”, mert nagyon szűk az a mozgástér, amelyben egy megállapodás létrejöhet.
Zelenszkij az angol háttérrel, valamint a demokratapárti vezetőkkel történt előző tárgyalásai alapján február 28-án az Ovális Irodában nyeregben érezte magát, és követelődzően, az őt ért vádakra viszontvádakkal lépett fel, biztonsági garanciákat követelt Trumptól. Értésre adta, elvárja a további és hatékonyabb amerikai segítséget. Ellenezte, hogy tárgyaljon a békéről Oroszországgal, valamint a tűzszünetet, amit Trump el akart fogadtatni vele. A parázs vitában Trump még rá is ordított Zelenszkijre:
„A harmadik világháború küszöbén állunk, de önök nem tisztelik az Egyesült Államokat. … Nincsenek kártyák a kezében, hálásnak kellene lennie nekünk. Nem mondhatják nekünk, hogy én ezt akarom, én azt akarom”.
Kifejezetten – és jogosan – megvádolta Zelenszkijt, hogy a harmadik világháborúval játszik, majd határozottan kijelentette, vagy alkut köt, vagy az amerikaiak kiszállnak. Egyetértés nem alakult ki, s végül Zelenszkijt gorombán eltávolították a Fehér Házból, lemondták a sajtótájékoztatót, nem írták alá az ásványkincs megállapodást.
Zelenszkij nem vette észre a csapdát, hogy nem négyszemközti tárgyaláson van, hanem – a szokástól feltűnően eltérő módon, mintegy az egész világnak, s különösen az ügyesnek bizonyult angol miniszterelnöknek szólóan – jelen van Vance alelnök, más amerikai tisztviselők, sőt a sajtó is, de meghívták az ő embereit is.
Tehát a látvány, nyílván egyeztetve, meg volt szervezve, mindkét fél tájékoztatni akarta a nemzetközi közvéleményt a másikkal szembeni igényeiről. Ahogy tették is. Az eredmény a közismert veszekedés lett. Mivel a ritkafémföld megállapodás megakadt, Trump számára a Zelinszkij, a hűséges szövetséges, egyik napról a másikra „diktátorrá”, „nem túl sikeres humoristává” vált, akinek mindössze 4%-os támogatottsága van. Sokatmondó közjátékként ezt azonnal cáfolta az EU statisztikai hivatala, állítva, hogy folyamatosan 50% fölött van a népszerűsége. Az ukrajnai statisztika is azonnal helyesbített 63%-ra.
Az amerikai vádak azonban folytatódtak: nem kellett volna olyan háborút elkezdenie, amit három év alatt sem tudott befejezni.
Itt már elfelejtődik a legfontosabb történeti körülmény; kik emelték hatalomba Zelenszkijt, készítették fel és kényszerítették rá az orosz lakosság évekig tartó gyilkolására?
Ha pedig még visszább is tekintünk, Trumpnak, első elnöksége alatt, ugyancsak volt rá három éve, amikor ezt megtehette volna, s akkor nemcsak Zelenszkijjel, hanem a történelemmel szemben is igaza lett volna, de így egyikkel szemben sincs igaza. Sőt, egyik legutóbbi interjújában önmaga bizonygatta, „senki nem volt keményebb Oroszországgal”, mint ő! Az alkusz is kitört belőle, mikor azt állította, az ukrajnai vette rá az USA-t, hogy 350 milliárd dollárt költsön olyan konfliktusra, amelyben nem lehet győzni. Rádióinterjúban, önmagáról elterelve a figyelmet, vádlón hozzátette, hogy „Biden és Zelenszkij megakadályozhatták volna a háborút”.
Többször elnézés kérésére szólították fel Zelenszkijt, ami nem történt meg, ezért pár nap múlva Trump, mindaddig, amíg nem látja bizonyítottnak, hogy Kijev elkötelezett a béketárgyalások iránt, elrendelte a sokrétű katonai segélyezés szüneteltetését, beleértve a folyamatban lévőket,
lekapcsolta Ukrajnát a Starlink információ- és hírszerzési adatainak megosztásáról műholdas kommunikációs rendszerről, amely nélkülözhetetlen az ukrán fegyveres erőknek.
Zelenszkij mindezek után is azt hitte, egyenrangú felek közötti vitáról van szó, nem kért bocsánatot, hanem közölte: „A pénteki találkozónk nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Sajnálom, hogy így történt. Itt az ideje, hogy helyrehozzuk. Szeretnénk, ha a jövőbeni együttműködés és kommunikáció konstruktív lenne" – írta, nem is közvetlenül Trumpnak, hanem Elon Musk „X” közösségi fórumán, ami újabb udvariatlanság. Vance alelnök erre felszólította, ne csupán nyilvános nyilatkozatokat tegyen, hanem konkrét lépéseket a konfliktus békés rendezése érdekében. Scott Bessent pénzügyminiszter a CBS tv-ben, a tűzszünetről elfeledkezve, leszögezte: „Lehetetlen gazdasági megállapodást kötni béke-megállapodás nélkül. A gazdasági megállapodás elengedhetetlen feltétele, hogy az ukrán vezetés békemegállapodást akarjon.” Arra a tartalmilag hasonló kérdésre, hogy az alku még mindig az asztalon van-e, azt válaszolta: „Jelenleg nincs”.
Az utórezgésben feltűnő, hogy már nem a tűzszünet a jelszó, hanem a béketárgyalás, csak – a lényeget kerülve – nem nevezik meg, hogy kik között.
Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadó pedig a CNN-nek arra a kérdésre, hogy Zelenszkijnek le kell-e mondania, nyíltan kijelentette: „olyan vezetőre van szükségünk, aki képes velünk, végül az oroszokkal is tárgyalni, és véget vetni ennek a háborúnak”. Eltelt még néhány 24 óra, s Zelenszkij levélben közölte Trumppal, hogy kész a békéről tárgyalni, s aláírja az ásványanyagokról készült szerződést, de ide is beépített buktatót azzal, hogy a francia elnökkel és brit miniszterelnökkel együtt akarnak tárgyalni erről Trumppal. Ez, természetesen, nem történt meg a mai napig. Sőt, március végére az amerikaiak egyeztetés nélkül újabb egyezmény-tervezetet készítettek, amely olyan gyarmatosító jellegű, hogy Zelenszkij is felháborodott rajta, és újra akarja tárgyalni. Trump azonban figyelmeztette, „nagy-nagy problémákkal kell szembenéznie”, ha így tesz.
Itt tartanak.
Zelenszkijt Ukrajnától távol álló titkos küldetéstudat vezérli, tisztázatlan külföldi támogatással rendelkezik, gondatlansággal küldi az ukránokat a halálba és szembeszáll azzal a civilizált világgal is, amely képmutatóan ölelgeti-csókolgatja, s minden klub-délutánra meghívja.
Pedig „túl sokat tud és túl sok mindent tett. Senkinek sincs szüksége rá” – állapította meg a RIA Novosztyi orosz hírügynökség egy bennfentes forrására hivatkozva. Zelenszkij le is vonhatja a következtetést: nem ő az első szövetségese az USA-nak, akit ellenségévé nyilvánít. Elég emlékeznie a kezdetben ugyancsak kebelre ölelt iraki Szaddam Husszeinre, aki Bush kedvéért még háborút is indított Irán ellen, mégis akasztófán végezte, és a Bush család közeli barátjára, a szaúd-arábiai Bin Ladenre, akit Barack Obama öletett meg és süllyesztetett az óceánba.
Zelenszkijnek az lesz a „történelmi érdeme”, hogy mindenért őt lehet majd felelőssé tenni, az összes többi bűnös pedig fellélegzik.
Az amerikaiak és Zelenszkij „elfeledkeztek” arról, hogy „az ukrajnai háborút” a kezdet kezdetétől fogva az amerikaiak készítették elő. Most pedig, nem olyan váratlanul és fejvesztve, mint Bidenék Pakisztánban tették, hanem színpadias csatazajt keltve, s küzdőfeleiket faképnél hagyva, kivonulnának a világ színe előtt eddig tüntetően vállalt kötelezettségeik alól. E körülményről nemcsak a történelmet íróknak, hsnem a pártos vagy pártatlan szemlélőknek sem szabad elfeledkezniük. Ahogy arról sem, hogy
a nemzetidegen Zelenszkij és bandája, az USA és az EU zsoldjába szegődve, nemzetidegenként kezeli Ukrajnát s az ukránokat, különösen a kisebbségeket.
Nem hihető, hogy ezt nem látják az EU és a nyugat-európai országok vezetői, de ők a lelépő háttérhatalom ügynökei, a Schwab vezette WEF Fiatal Globális Vezetők tanfolyamainak neveltjei. Egyelőre megjátsszák, hogy kitartanak Zelenszkij mellett, Trumppal szembefordulnak, de ahogy Putyin, aki mindig fegyelmezetten nyilatkozik, ezúttal kissé humorosan megjósolta a Rosszija 1 televízióban:
„Az európai elitek nemsokára Donald Trump amerikai elnökhöz fognak igazodni. … Trump az ő jellemével, az ő kitartásával elég gyorsan rendet fog ott rakni. És mindannyian, meg fogja látni − ez gyorsan, hamarosan meg fog történni −, mindannyian a gazda lábához fognak állni, és egy kicsit csóválják majd a farkincájukat.”
Ez már be is indult, ahogy pár oldallal alább látni fogjuk. De éles nyilatkozataik most sem az ukrán nép támogatásáról szólnak, hanem Trump eljárása ellen, akit ez nem zavar különösebben; ő is tudta, hogy el fognak zarándokolni hozzá. Lehet, azok lesznek az elsők, akik az EU külügyi főmegbízottjához, Kaja Kallashoz hasonlóan Trumpot szavakban már el sem ismerik a Kollektív Nyugat vezetőjének, hanem „nagybátran” kijelentik:
„Kiállunk Ukrajna mellett. Fokozni fogjuk Ukrajnának nyújtott támogatásunkat, hogy továbbra is vissza tudja verni az agresszort… Ma világossá vált, hogy a szabad világnak új vezetőre van szüksége,” vagy „a NATO túl fogja-e élni Trump hivatali idejét”.
Kallas mindezek után értetlenkedett rajta, hogy Marco Rubio amerikai külügyminiszter nem volt hajlandó találkozni vele. Április első napjaiban azonban Mark Carney kanadai miniszterelnök Trump 185 ország ellen foganatosított vámintézkedéseit élesen ellenezve kijelentette, Kanada készen áll arra, hogy Washington helyett globális gazdasági vezető szerepet vállaljon!
Van azonban még valami, ami Trumpot sokkal inkább nyugtalaníthatja. Éspedig, hogy az általa az említetteknél fontosabbnak tartott, de e témakörben hallgatag, a palesztinok tízezreit ismét legyilkoltató Netanjahu barátjától (az interneten feltűnően sok kommentár a főnökének nevezi) piros vagy fekete pontot fog-e kapni „a második Izrael” létrehozásáért ukránok százezreit feláldozó Zelenszkij kioktatásáért.
Történelempolitikai szempontból vizsgálva ez nyugtalanítja a világot is, hiszen mindenki tanúja, hogy a másik fő jelszava, a MAGA (Make America Great Again) elég jól érzékelhetően MIGA-ként (Make Israel Great Again) fest a gyakorlatban.
Akárcsak az, hogy az Ovális Irodában lejátszódott vitában Trumpnak és Vancenak igaza volt Zelenszkijjel és a mögötte álló EU-val szemben, de a történelemmel szemben nem. Zelenszkijt, Ukrajnát és az EU-t az amerikaiak tették azzá, amivé lettek, és amivé válni fognak.
Zelenszkij napjai meg vannak számlálva; Ukrajnára rövid időn belül rá sem lehet majd ismerni, mert szembementek a történelemmel.
A történészek majd latolgathatják, hogy egyik, vagy másik szempontból mi nyom többet.
Mi pedig, közeljövőnkre nézve, annyit Trump és csapata javára írhatunk, hogy igyekeznek jóvátenni elődjeiknek az emberiséggel szemben tudatosan és folyamatosan elkövetett jóvátehetetlen politikai hazugságait, hibáit, terrorját, véres tetteit.
Békepártiként léphetnek fel már csak azért is, mivel az USA által felkészített és feltüzelt Zelenszkij és európai politikusok nem akarnak alkalmazkodni az emberiség érdekeit szolgáló változó körülményekhez; nem győznek ülésezni, hogy biztosítsák a háború folytatását, átvegyék az amerikaiak szerepét, amit az amerikaiak megnyugvással nyugtáznak. Zelenszkij még nyugtatgatja őket, Trumpéknak „időre van szükségük, hogy néhány dolgot áttekintsenek”. Mégis megalakult a „Hajlandók Koalíciója”, amely, a konfliktus után biztonsági garanciákat akar elérni Ukrajna részére. Az USA nem vesz benne részt, de
az európaiak belehergelik önmagukat közvetlen háborús összecsapásba, amelyben még több kárt okoznak országaiknak és a világnak, mint ahogy eddig is szorgosan tették.
A 24 órák peregnek, a szaúd-arábiai és más tárgyalások folynak, részletkérdésekben tart a tűzszüneti és béketeremtési huzavona, és termelékenyen születnek az ellentmondások. De béke nincs.
E ponton már nemcsak a 24 óra, hanem minden múltbeli adat, tény, kijelentés, személy, esemény törölve,
illetve áthárítva az amerikai részről a háborúra felkészített, s önmagát a háborúba belelovallt, s egyéb tekintetekben is valóban bűnös Zelenszkijre. Ügyesen, mintha az amerikai felbujtóknak az égvilágon semmi köze nem lenne e háborúhoz. A történelem ezt rögzítette.
Trump másik feltételezése nem tartható teljesen kizártnak, de a történelemben nincs „ha”, csak az bizonyos, hogy a „mocsár” megakadályozta az újraválasztását. Hiába ismétli, a világ is tudja már, ez nem „ukrajnai háború”, vagy „orosz-ukrán háború”, hanem Oroszország és a Kollektív Nyugat közvetett (az ő nyelvezetén „proxy”) kiprovokált háborúja. Tudva, vagy tudatlanul, de segít neki politikusok, politológusok, újságírók garmada, akik ugyanezen kifejezésekkel, vagy nálunk is hallható olyan okoskodó megfogalmazásokkal, hogy „azért mégiscsak Oroszország támadta meg Ukrajnát”, meggondolatlan, vagy céltudatos, de folyamatos használatával vezetik félre a közvéleményt. Tudomásul kell venni végre a történelmi tényt:
Oroszország, az ukrajnai orosz lakosság nyolc évi öldöklése után végre ellentámadott, de ezzel stoplámpa villant a világ feletti teljes uralmat megszerezni akaró emberellenes háttérhatalom előtt is!
Az újraválasztott Trump pedig egyedül semmiképpen nem tud véget vetni a háborúnak már csak azért sem, mert azt az USA készítette elő, még az ő elnöksége alatt! Elhallgatott körülmény, hogy Trump ebben nem tétlen szemlélő, hanem tevékeny szereplő volt. Fontos tájékozódási szempont, hogy ő és csapata mit mond, mit ismétel, mit nem mond ki, ezért nem ajánlatos gondolkodás nélkül átfutni az igaznak tűnő egyéb megfogalmazásain sem. Nem akadékoskodás, hanem történelempolitikai szükségszerűség, hogy most különösen figyeljünk rájuk, hiszen a világháborús fenyegetés nem múlt el véglegesen, s az amerikai agresszió Oroszország ellen a szemünk előtt folytatódik. Trump többször kijelentette, „ez a legborzasztóbb vérengzés a második világháború óta”. Mielőtt e hihetőnek hangzó kijelentés mellett is szótlanul elmennénk, hatoljunk a tartalma mélyére, helyesen és teljesen a valós történteket tükrözi-e vissza, vagy eltájol bennünket?
Elnöksége alatt ötven esetben hozott büntetőintézkedéseket Oroszország ellen. Az amerikai kongresszus hivatalosan az USA ellenfelének ismerte el Oroszországot, s kezdték korlátozni a banki tranzakciókat, és törvénytelenül lefoglaltak orosz diplomáciai tulajdont. Biden ezt folytatta, s ez év januárjában Trump újra átvette. Sőt február végén bejelentette, a 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben hozott végrehajtási rendeletekben az USA által Oroszországgal szemben az előző kormányok által bevezetett, a Krím újraegyesítésére, valamint a Donyecki és Luganszki Népköztársaságokra vonatkozó korlátozásokról szóló intézkedéseknek
„2025. március 6. után is hatályban kell maradniuk. … Az ezekben a végrehajtási rendeletekben tárgyalt intézkedések és politikák továbbra is szokatlan és rendkívüli fenyegetést jelentenek az Egyesült Államok nemzetbiztonságára és külpolitikájára” – erősítette meg, s azóta sem vonta vissza őket.
Azaz a mai napig bünteti Oroszországot, mert ki mert állni a gyilkolásnak kitett tízmilliónyi orosz kisebbség mellett!
Trump tehát nem Bidentől örökölte a háborút, hanem kezdettől fogva benne volt, majd négy év szünet után ismét támogatta Zelenszkijt az orosz kisebbség elleni háborújában is,
megakadályozta az eredetileg arra korlátozott KHM-t a polgárháborúval is fenyegető konfliktus orosz-ukrán megállapodáson alapuló befejezésében. Az orosz és az ukrán fél ugyanis már a fegyveres összecsapás után két hónappal, a 2022. áprilisi isztambuli megállapodásukban megállapodásra jutott épp azokban a kérdésekben, amelyeket ma ugyanazok az ukrajnaiak nem akarnak rendezni, Ukrajna demilitarizációja és a nácimentesítése kérdéseiben! A Kollektív Nyugat nevében Boris Johnson volt angol miniszterelnököt azonnal elküldték Kijevbe, hogy intse le Zelenszkijt. Ezt követően a Kollektív Nyugat az orosz-ukrán összecsapást az őt fenyegető legnagyobb veszélynek állította be, s a NATO és az EU égisze alatti közös beavatkozással ő tette háborúvá; a Kollektív Nyugat és Oroszország háborújává, amiből az amerikai elnök ki sem maradhatott. Putyin a BRICS kazányi csúcstalálkozóján ki is mondta: a nyugati országok, élükön az Egyesült Államokkal okozták az orosz-ukrán konfliktust, provokálták ki az orosz KHM-et, és beavatkozásaikkal a maguk részéről ők még 2014-ben tényleges háborút kezdtek. Ezért foglalkozni kell a konfliktus kiváltó okaival és következményeivel. Pont ez az, amit Trump hivatalos és személyes okból is el akar kerülni, mindössze annak a szó szerinti ismételgetésére korlátozódva, hogy „ez a legborzasztóbb vérengzés a második világháború óta.” Nem hihető, hogy ne tudná önmaga is, hogy nem korrekten jár el.
De itt is van elismerendő ellentmondás: történelmileg fontos lépést tesz
még akkor is, ha imperialista törekvéseiről nem lemondva, de mintha igyekezne elősegíteni az USA által, benne saját intézkedéseivel előkészített háború alkuszerű befejezését. Ugyanaz a Johnson már ezért is idegesen figyelmeztetett: „a Fehér Ház átvált a Kreml narratíváira”.
E szempontból lehet jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a februárban Brüsszelben ülésezett ukrán védelmi kapcsolattartó csoportot amerikai helyett először vezette a brit John Healey védelmi miniszter. (Ramstein csoport, vagy UDCG, 50 oroszellenes országot, köztük mind a 32 NATO-tagot tömörítő koalíció, amely 126 milliárd dollár értékben nyújtott katonai támogatást a kijevi rezsimnek). A csoport április 11-én ül össze Brüsszelben, 27. alkalommal, s az USA már nem is vesz részt rajta. Trump láthatólag csökkenteni akarja szerepvállalását az európai ügyekben. Mintegy ki akarja vonni az USA-t az Oroszországgal folytatott "ukrajnai háborúból", mivel az reménytelen, veszélyes és költséges. Ukrajna áhított NATO-tagságáról szólva a február 26-án megtartott első kormányülésen ki is jelentette
„Azt mondhatom, hogy a NATO-t el lehet felejteni. Azt hiszem, valószínűleg ez az oka annak, hogy ez az egész dolog elkezdődött.”
Még a Kollektív Nyugat által mostanában tervezgetett békefenntartókkal védelmezett demilitarizált övezetben sem akar részt venni, hanem a kollektív nyugati feladatokra készségesen jelentkező angolokat kéri annak a vezetésére is. (A NATO-tagállamok „békefenntartóinak” Ukrajnába telepítése totális háborút váltana ki a katonai szövetség és Moszkva között – figyelmeztetett D. Medvegyev volt orosz elnök.)
Ugyanaz érzékelhető, amit az USA Pakisztántól Irakon át Líbiáig tett: Európára hárítja a nyeretlen háborúinak a terhét.
Február utolsóelőtti napján már határozottan felszólította Zelenszkijt, hogy „felejtse el a NATO-t”, sőt, a tényeket szépítve, mintegy Bident, a NATO-t és az EU-t védelmezve, megvádolta őt, hogy „erre törekvése vezetett a háborúhoz”.
Trump mesterkedése annyiban érthető időhúzás, hogy nemzetközi lépéseihez stabilabb belpolitikai helyzetre, valamint a világpolitikai kihatású társadalmi változásokat megalapozó intézkedésekre volt szüksége. Intézkedéseit ugyanis egyre többen támadják és jogilag próbálják érvényteleníteni. Legutóbb öt volt védelmi miniszter levélben szögezte le: elbocsátásai aláássák az amerikai hadsereg apolitikus jellegét, és a hadsereg, haditengerészet, légierő legfőbb jogászait is érintő intézkedéseket arra használják, hogy eltüntessék az elnöki hatalom jogi korlátait, sőt „Trump elnök döntései nemcsak az önkéntes haderőt gyengítik, hanem nemzetbiztonságunkat is veszélyeztetik.”
Boris Johnson is aktivizálódott ismét: felszólította Ukrajnát, egy fillért se adjon át az USA-nak, ne állapodjon meg Trumppal a ritka földfémekről és más fontos kérdésekről.
Elismerendő azonban, hogy
Trump a belső és a nemzetközi kedvezőbb légkör megteremtésében nem késlekedett, és a világ társadalmi helyzetét érezhetően javító, az évezredes normalitáshoz visszatérését elősegítő erkölcsi-politikai bátorságot tanúsított.
Legelső munkanapján több tucatnyi, s amennyiben megvalósulnak, történelminek bizonyulható rendeleteket írt alá, amelyek lényege hullámszerűen terjed a világban, s közülük nem egyet a magyar politika a legutóbbi években nyíltan és következetesen képviselt. A népvándorlást idéző mesterséges illegális migráció leállítása, a betolakodók tömeges kiutasítása, az LMBTQ-nyomulás megfékezése, csak két nem, a férfi és a női, elismerése, s az apa a férfi, a nő az anya. Az évezredek óta kialakult, a létét tökéletesen igazoló emberi hagyományok és viszonyok visszaállításával ugyan nem sokat kockáztatott, de
nyílt szembefordulása a háttérhatalom által kialakított korcsosulási narratívákkal, bátor tett.
Hiszen az USA és mi is már arra kényszerültünk, hogy e nyilvánvalónál is nyilvánvalóbb igazságokat alkotmányban is lefektessük! Mindezek áttételesen vagy közvetlenül, fokozatosan begyűrűznek más országokba, s ennek felbecsülhetetlen a jelentősége, mert egyes alapvető társadalmi kérdésekben az ésszerűség felé irányítja a régi háttérhatalom által tévutakra kényszerített emberiséget. Mindezt „ellensúlyozza” az alkukon alapuló, esetenként következetlen külpolitikája.
Következik:
Agresszív lépések a világ ellen
Előzmény:
Comments