Sütő Gábor: Tudatunk védelme (18) – SZÓLJUNK BELE A TÖRTÉNELEMBE! (IV.)

Előzmény:

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (18) – SZÓLJUNK BELE A TÖRTÉNELEMBE! (III.)

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Ki kivel szövetséges, ki kivel áll hadban?

Az állandósult zavaros viszonyokból, a béke és az alku elemeinek mesterséges összefüggésbe hozásából eredő követhetetlenség, s összekuszált okviszonyok megkövetelik a proxy háború kiprovokálásától a ritkaság számba menő korlátozott tűzszünetekig terjedő folyamat problémakörének az eddigiekkel összhangban álló mélyebbre hatoló megvilágítását, főleg az elfelejtett, vagy elhallgatott ok-okozati összefüggésekre téve a hangsúlyt. Tisztázva, ki kivel is áll hadban, ki kivel és miről köthet tűzszünetet vagy békét, mert a nyugati főszereplők által a világgal elhitetendőnek szánt kép egyre homályosabb. (Ugyanazon folyamat visszatekintő mélyebb értelmezéséről van szó, elkerülhetetlen visszautalnunk egyes kérdésekre.)

Mindenekelőtt vesébe látón tisztázzuk a két legfőbb kérdést, amit a világ nagy része, beleértve a magyar közvéleményt, de még sok politikusunkat is, nem úgy ismer, vagy minősít, ahogy történt, pedig a szeme előtt játszódott le.

1. Ezt a háborút az amerikai fél a volt Szovjetuniónak közigazgatásilag „Ukrajna” elnevezés alatt nyilvántartott területén robbantotta ki, de sohasem Ukrajnáról szólt, hanem a világ újrafelosztásáról, Oroszország és a globális háttérhatalom vetélkedéséről.

Oroszország nem az ukránokkal, nem a NATO-val, nem is az EU-val, de még csak nem is közvetlenül az USA-val harcol, hanem az említettek képviseletében, vagy zászlaja alatt alattomoskodó háttérhatalommal,

amelyet, összetételére utalva, Kollektív Nyugatnak nevez. Igen ám, de ennek fő politikai és katonai ereje, az EU alkotmányos rendelkezéseit sértő harcias NATO-sodása ellenére is, továbbra sem más, mint a NATO, ami pedig lényegében nem egyéb, mint maga az USA.

2. Az USA tudatosan provokálta ki, tette elkerülhetetlenné Oroszország és Ukrajna fegyveres összecsapását, ami a saját közvetett háborúja Oroszország ellen, az EU-t is Oroszországra uszította, most mégis azt akarja elhitetni a világgal, hogy pártatlan közvetítő, békebíró lehet a saját háborújában!

Trump még ezen is túllép: Oroszországot és Ukrajnát bírálja, hogy „ennek a háborúnak nem kellett volna kitörnie”,

s hogy őnélküle még tűzszünetet sem képesek kötni, nemhogy békét. De itt sem áll meg, arcátlanul fenyegeti őket, főleg Oroszországot, s hogyha ezt nem teszik meg azonnal, büntetni fogja őket. Mintha elrendeltetése lenne minderre. Hátsó szándéka, hogy az eredeti bűnös, az USA, eltűnjön a történetből. 

A Trump nyelvét beszélők ilyenkor mondják „No comment”, azaz ezt már nem is kommentálják. Mi azonban nem Trump nyelvét beszéljük, ezért már az előző sorokban kommentáltuk is, s erről nem is teszünk le. Sőt a magyar nemzeti tudat védelmében bírálatunk tárgyának tekintjük azokat is, akik ezt nem látják, vagy elhallgatják, akárkik legyenek is. Különösen látva és tudva, hogy Trump megtehetné a döntő lépést, de ehelyett ügyeskedik, nem követi a józanészt, növeli a veszélyt.

Az USA élére került üzletember szemével nézve Ukrajna neki szövetségesből rossz befektetéssé vált, amitől egyrészt valamilyen hasznos módon meg szeretne szabadulni, másrészt oroszlánrészt kialkudni a nyereségesnek ígérkező újjáépítésében.

Ezt mindenki láthatja, de senki nem mondja ki.

Putyin nyílván átlát mindezen, mégsem fogalmaz ennyire keményen, de nála a Kollektív Nyugat fogalma, s kitartása amellett, hogy a béke feltétele a KHM céljainak megvalósulása, nem pedig az USA „ukrajnai háborújának” befejezése, tartalmilag ennek felel meg. Ő tudja, kivel kell békét kötnie, de nem sietteti; türelemmel várja, hogy az illető elhatározza magát. De mert ingadozik, hiszen ő is tudja, a történelem tőle várja a döntő lépés megtételét, ahelyett, hogy igyekezzen „átruházni” Putyinra, ezért találkozik a világban a képmutatás vádjával is. Ám a Trumpot újraválasztó háttérhatalmi tömörülésnek más céljai vannak, amit ő oszt, és teljesít is, csakhogy a béke embereként szeretne bekerülni a történelembe. Ezért manőverezik. Emberi jóérzését hangoztatva szörnyülködik az újabb és újabb áldozatok miatt, de a háború folytatását jelentő részletkérdéseket tol előtérbe ahelyett, hogy a megszüntetésére tenné meg a radikális lépést, amire január 20. óta ismét képes, habár képes lett volna első elnöksége utolsó éveiben is, de akkor még ingadozás nélkül a háborút készíttette elő.

Nála jobban senki nem tudja, hogy harcban áll Putyinnal, hiszen fegyverrel, pénzzel, elektronikus felderítéssel segíti a nem-ukrán ukrajnai Zelenszkijt Oroszországgal szemben, eközben barátjának nevezi Putyint, kivárva az önmaga számára kedvezőnek ítélt időpontot tárgyal vele, a nemzetközi porondon hol fenyegeti, hol foganatosít kisebb számára kedvező intézkedést.

Kettejük viszonyában Putyin a megtámadott fél, ezért valójában Trumpnak kellene megteremtenie a békét, ha erre merné tenni a hangsúlyt. Nevezetesen beszüntetné Zelenszkijnek az Oroszország ellen amerikai agresszió folytatódását jelentő, sokoldalú katonai támogatását, ahogy ki is mozdult ebbe az irányba, amikor az Ovális Irodában Zelenszkij arcátlan követelései joggal felháborították. Történelmi lehetőséget mulasztott el, amikor felfüggesztette, de néhány órán belül visszaállította.

A történelem nem menti fel az alól, hogy megtorpant, vagy megtorpanthatták az úton, amelyen ő teremthette volna meg a békét.

Putyin egyetértése nélkül az sem ment volna, de ezek után, ha létrejön a béke, már nemcsak vele, hanem a „nem túl sikeres humoristának” nevezett Zelenszkijjel is kell osztozkodnia a dicsőségen. Ha nem távolítja el a béke létrejötte előtt, amit minden további nélkül megtehetne, s talán hajlik is rá. Meg kell értenie, hogy nem az ő erőltetett, a világ felé felnagyítva propagált közvetítése, döntőbíráskodása, vagy az EU „békefenntartó” betolakodása szükséges, hanem, ahogy Putyin türelmesen meg akarja értetni vele, az USA által indított és minden „tűzszüneti siker” ellenére fenntartott, proxyból mind szélesebb körűvé tornyosuló háború félreérthetetlen leállítása, s a háborús őrület beszüntetése minden vonalon.

Trump azonban az izgága módon, részletkérdésekre összpontosító, hátsó szándékú manővereivel súlyosbított zavaros helyzettől remélt lehetőségeket igyekszik előnyszerzésre kihasználni.

Az akárhogy is, de mégis csak a Trump részvételével kialakult tárgyalási légkörben valós békeakarattal viszonylag könnyen megoldható, mégis elhúzódó fegyveres konfliktus története, főszereplőinek eljárásai

azt a politológusi véleményt látszanak igazolni, hogy e konfliktus a háttérben folyó világpolitikai stratégiai játszma, az új világrend megteremtésének része, talán kísérleti terepe.

Azaz messze nem az ukrajnai konfliktus megoldása a legfontosabb kérdés egyik fél számára sem, hanem a saját előnyös helyzetük előkészítése e világrendben.

Beleértve azt is, hogy a nagyhatalmak szoktak vonzódni egymáshoz, minek okán lehetnek átmeneti akaratlagos, titkos, vagy tudatos szövetségesek is egymással, nem csak ellenfelek. Ez szinte ki is érződik a tűzszünet problémakörének egyre több nem kifejezetten katonai, hanem gazdasági és pénzügyi területre történő kiterjesztéséből, a türelmes, magabiztos és világos orosz álláspontból, de a világra kiterjedő zaklatott amerikai kapkodásból is. Ám Trump még tovább bonyolítja a helyzetet: egyre inkább összeköti a békét az alkukkal, mégpedig úgy, hogy a béke függ a sikeres alkuktól, amelyek az ő szemében hívatottak elősegíteni az általa elképzelt új világrendet. Ez nemcsak azért hibás elképzelés, mert így csak az egyik fél, az alkukra törekvő járna jól, hanem mert hátsó gondolataiban nem tekinti a másik felet egyenrangú partnernek, rászedhetőnek tartja.

Remélhetőleg Putyin türelme, kitartása és rugalmassága elfogadtatja vele, hogy a felek által a kialakított helyzetben az alkuknak kell a sikeres békétől függeni, amivel nemcsak mindkét fél, hanem a világ is jól járna.     

Tehát minden jóindulat mellett, meg kell állapítanunk, hogy Trump a szándékosan keltett zavarosban halászik előnyös alkukra, úgy téve, mintha azoknak köze sem lenne a háborúhoz és a békéhez, s elvárva, hogy Putyin mindent megértéssel kezeljen. Putyin rugalmasságában látunk is, no, nem megértést, hanem értést. Putyin nem felszíni, vagy érzelmi megértő vele szemben, hanem ami rosszabb Trumpnak, értő; pontosan tudja, kivel áll szemben. Ha alkuba bocsátkozik majd vele, nem azért teszi, mert megértő, hanem azért mert értő. Érti, hogy Trump le akarja győzni. Trump viszont Putyin legkisebb, általa teljesíthetetlennek vélt követelését szembefordulásnak tekinti és fenyeget. Ezért Putyinnak Trumppal és a történelemmel szemben is igaza van. Steve Witkoff közel-keleti különmegbízott is ráérzett valamire, s Tucker Carlsonnak, majd a Fox Newsnak is kijelentette, „úgy érzi”, az orosz elnök békét akar, és „irgalmasnak” nevezte Putyint. Nem mondta ki, kivel szemben.

Az orosz ideológusok egy része viszont, Putyin békés szándékát méltatva, megkérdőjelezi túlzott türelmét a tudatosan Oroszország ellen alakított helyzetben.

S annak ellenére is, hogy Putyinnál senki jobban nem tudja, a NATO miként csapta be a hiszékeny Gorbacsovot ígéretével, hogy ha az egyesült Németország a NATO tagja maradhat, egy centit nem nyomul tovább keletre, illetve őt magát miként vezette félre a két Minszki egyezménnyel is, most meg a feldarabolt tűzszünetekkel próbálkozik.

Nem mondja, de nyílván ő is képmutatónak tartja, hogy Trump naponta siránkozik az emberek halála miatt, de nem az öldöklés lehetséges radikális beszüntetését szorgalmazza, hanem rejtett céllal az ukrajnai energetikai létesítmények épségét, a fekete-tengeri hajózást és más részleteket tartja fontosabbnak, ami mögött félreérthetetlenül a nem-ukrán ukrajnaiakat segítő hátsó szándékok is meghúzódnak.

Az orosz-ukrán tűzszünet hangzatos akarásának lekorlátozása Trump által az energetikai létesítmények elleni támadások kölcsönös beszüntetésére 30 napra formálisan szembe megy a KHM céljaival. Putyin a március 18-án Trumppal telefonon kötött szóbeli megállapodásba mégis belement. Ám e lépés rögvest jelentkező tapasztalatai is afelé terelik a szemlélő gondolatát, hogy Oroszország túl jóindulatú azokkal a háttérhatalmasokkal szemben, akikről Szovjetunióként, majd Oroszországként pontosan megtapasztalta, hogy kik, és hogy nem hihet nekik.

Tudjuk, Rijad mellett folynak titkos tárgyalások is, amelyek fényében állításaink kissé másképpen nézhetnek ki, az orosz engedmények kellően ellentételezve lehetnek.

Mintha Trump meg hallgatólagosan abba törődne bele, hogy Oroszország nyomuljon előre a csatatéren, amíg Rijadban tárgyalások folynak.

Kívülről nézve, az alapkérdés egyértelmű eldöntése és egyezménybe foglalása nélkül Trump kiszámíthatatlansága miatt Putyin kockázatot vállal. A részletkérdésekről kötött szóbeli tűzszüneti megállapodások az ő kezét kötik, s előbb-utóbb nemcsak a közvéleményt, hanem mindenkit összezavarnak. Az efféle engedmény az alkudozásban elfogadott módszer lehet, de a hadviselési politikában ellenjavalltnak tűnik. Ez a vártnál előbb bebizonyosodott:

a nem-ukrán ukrajnai hatalom már másnap kétszer, majd azóta folyamatosan megsérti az energetikai berendezések kímélésére vonatkozó szóbeli megállapodást, néha közvetlenül Londonból koordinált csapással, miközben Oroszország lelőtte a már útnak indított saját drónjait, tehát már abban a pillanatban duplán fizetett a hiszékenységéért.

Az ukrajnaiak, bár Trumpnak igent mondtak, úgy értelmezik, nem sértenek meg semmit, hiszen az oroszokkal ők nem kötöttek megállapodást. Az oroszok és az amerikaiak újabb tárgyaláson kényszerültek is kidolgozni „intézkedéseket a megállapodás végrehajtására,” de

Trump nem szólt rá Zelenszkijre azóta sem.

Oroszország pedig, bár erre semmi nem kötelezte, átadta az USA illetékeseinek, ENSZ-nek, EBESZ-nek az energetikai létesítmények elleni támadásokra vonatkozó moratórium sorozatos ukrán megsértését dokumentáló anyagokat. Az ukrajnai fél számára óriási előnyt biztosító részleges „energetikai” tűzszünet tehát nem bizonyult járható útnak a béke felé. Trump a világ felé ezt, a tűzszünet folyamatos ukrán megsértésének elítélése helyett, azaz általa ismert tények ellenére, úgy állította be, csalódott, hogy Oroszország nem akar békét, apparátusa pedig Putyint kezdte vádolni időhúzással.

Az eddig mindkét részről sikeresnek tartott szaúd-arábiai tárgyalás-sorozat után felfoghatatlan visszalépésre vetemedett Rubio külügyminiszter is április 5-én:

„Hamarosan – heteken, nem hónapokon belül – megtudjuk, hogy Oroszország komolyan gondolja-e a békét vagy sem. Remélem, hogy komolyan gondolják. Jó lenne a világnak, ha véget érne ez a háború, de nyilvánvalóan tesztelnünk kell ezt a felvetést.”

Trump és Rubio indokolatlan visszalépést jelentő állásfoglalása inkorrekt az áldozatvállaló korrekt orosz eljárással szemben, s elkerülhetetlenül negatívan hat a fejleményekre. Eltájol mindenkit a világon, akik csak ezt a két hírt látják, és nem ismerik a folyamat történeti és okviszonyait.

Putyint ez nyílván nem lepte meg, hiszen jól tudja, merről fúj a szél, de nekünk az a fontos, hogy a mi közvéleményünk, főleg illetékeseink is tudják: nem ez az első, s nem is az utolsó rosszhiszemű eljárás, amit Trump és csapata megenged magának.

S jó, ha tudjuk azt is, csak látszólag nincs összefüggésben azzal, hogy egyidejűleg Izrael is megsértette a Hamasszal amerikai közbenjárással kötött tűzszünetet, újraindította a gázai lakosság gyilkolását. Ez sem történhetett Trump tudta nélkül.

Majd pedig Trump zsákjából ki is bújt a szög: felvetette, hogy megvásárolná az ukrajnai energetikai infrastruktúrát, mert „így nagyobb biztonságban lesz”. Pár óra múlva eszébe jutott, hogy az ukrajnai atomerőműveknek is amerikai tulajdonba kerülése lenne a legjobb védelmük. Továbbá kapjanak szabad utat a Fekete tengeren az ukrán GMO-s dömping agrártermékek! Települjenek európai békefenntartó katonai erők Ukrajnába. Azaz, ne csak a NATO keletre nyomulása folytatódjon, s elérjen az orosz-ukrán frontvonalig, hanem a határai is még ennél is beljebb, a megmaradó Ukrajnán belül húzódjanak! A helyzet, s ezen belül Oroszország álláspontjának értékelésénél, akárki is végzi, figyelembe kell vennie, hogy 

folyik a NATO „békés” közeledése az orosz határokhoz, bizonyítva, hogy „az ukrajnai háború” egy nagyobb játszma része.

Ezt látszik alátámasztani a felbátorított Zelenszkij április eleji kijelentése, miszerint Ukrajna NATO-taggá válhat, annak ellenére is, hogy Trump ellenzi. Biztosak lehetünk benne, ezt az orosz politikusok látják, és meg tudják védeni a nemzeti érdekeiket, de nem árt, ha mi is tudjuk, hogy

más kérdésekben, adott pillanatban nemcsak váratlan, hanem szokatlan húzásokkal kerülhetünk szembe. Az USA jelenlegi külpolitikájának írásban és szóban nyíltan kifejtett logikátlan képlete minden béketörekvése ellenére ugyanaz: vagy alkut kötsz velem, vagy jön a katonai beavatkozás.

A világ, reméljük a mi illetékeseink is, ezt bizonyítottnak látja Ukrajnában, Gázában, Szíriában, Iránban és más helyeken.                                                                                                                                                                                                             Amikor Oroszország 2022. február 24-én „Megálljt” kiáltott a KHM indításával, tudta, azzal a háttérhatalommal száll szembe, amelynek az újraválasztásra szánt Trump a szülötte is, meg az ellenfele is, politikája ezért kiszámíthatatlan lesz.

Putyin az amerikai választási kampány során, kérdésre válaszolva, egyszer meg is jegyezte: „Biden kiszámíthatóbb”.

A fejlemények sok szempontból áttekinthetetlenek; ki-ki a saját érdekei szempontjából magyarázhatja, hogy kinek/kiknek kivel/kikkel kellene békemegállapodást kötni. Oroszország hiába mutat jóindulatot, rugalmasságot az amerikai kezdeményezések iránt, folyamatosan abba a zavaró ténybe ütközik, hogy nincs kivel békét kötnie. Zelenszkij szóba sem jöhet, az EU nem partner, a NATO nem egyszer közölte, hogy nem háborús fél, Trump pedig, aki tudja, hogy ő a proxy hadviselő fél, vele kellene kötnie, ijedezik a tekintélyveszteségtől, a saját 24-órás béketeremtésétől, és jó alkuk sem ígérkeznek. Keresi a lehetőségeket, hogy „szövetséges” ellenfeleivel, vagy őket kijátszva, minél rosszabb helyzetbe hozza őket, Oroszországot elsősorban, s előnyös alkut köthessen. Ez rejlik az egy és ugyanazon kérdésre, partnerre vonatkozó hol feltűnően barátságos, hol pedig agresszív, fenyegető nyilatkozatai és lépései mögött.

Mindeközben akadt kedvezőnek indult, de elakadt fordulat is, amelyről utólag is feltétlenül tudnunk kell. Marco Rubio külügyminiszter első ízben elismerte, amit jelen sorozatunkban már jó ideje állítunk:

„Kezdettől fogva nagyon világos volt, hogy Trump elnök ezt elhúzódó, patthelyzetben lévő konfliktusnak tekinti. És őszintén szólva, ez egy proxyháború a nukleáris hatalmak – az Ukrajnát támogató Egyesült Államok és Oroszország – között, és ennek véget kell vetni.”

Nem elszólás volt; az amerikai vezetést is foglalkoztatják a proxy-háborúnak a világnak zavaros, de nekik világos jogi-politikai vonatkozásai, mert március közepén, Micheal Martin ír miniszterelnökkel folytatott tárgyalásán, maga Trump is elismerte, hogy az ukrajnai ellenségeskedés lényegében olyan háborút jelent, amelyet a NATO folytat Oroszország ellen. Ezt követte Trump március 7-i kijelentése:

„Könnyebbnek találom, hogy Oroszországgal a végső megállapodás elérése keretében tárgyaljunk. Ami meglepő, mert minden lap az övéké.”

Végre elismerik az eredeti okokat és előzményeket, amivel Rijad után újabb fontos lépést tesznek az orosz KHM céljai jogosságának elismerése irányába. Mintha hosszadalmas taktikázgatásuk sikertelenségei meghozták volna a gyümölcsüket – gondolnánk. Csakhogy e kijelentését ugyanaznap Trump újabb izgága közösségi média-bejegyzése, majd sajtókonferenciája követte. Fenyegetődzött, hogy új szankciókat és vámokat vet ki Oroszországra, hogy békeegyezményre kényszerítse. Ámde senki ilyen egyezményt nem terjesztett elő! Tartalmatlan a vád, de nem üres a fenyegetés, hiszen hangsúlyozta, p

„erősen fontolgatom nagyszabású bankszankciók, szankciók és vámok bevezetését Oroszországgal szemben, amíg el nem jön a tűzszünet és a Békéről szóló VÉGSŐ MEGÁLLAPODÁS.  … „Azt üzenem Oroszországnak és Ukrajnának, hogy azonnal üljenek le a tárgyalóasztalhoz – mielőtt túl késő nem lesz”. 

(Putyin egyik beszédében közölte: az elmúlt években 28595 szankciót vetettek ki orosz vállalatokra, magánszemélyekre és szervezetekre – többet, mint az összes többi országra együttvéve – amelyek az önállóság ösztönzésével, azzal, hogy leválasztották Oroszországot Nyugat-Európa egészségtelenné vált gazdasági-pénzügyi vérkeringéséről, megerősítették a nemzetgazdaságát).

Steve Witkoff, Trump közel-keleti különmegbízottja pedig Zelenszjkijt agitálta:

„Tudnia kell, hogy földbe döngölik. Most van itt a legjobb alkalom arra, hogy egyezséget kössön. Trump elnök a lehető legjobb alkut szállíthatja neki.”

Ismét és ismét olyan látszatot teremtenek, mintha nem is az USA kezdte volna el az egészet, mintha nem lett volna eredményes orosz-amerikai tárgyalás Rijadban, Dzsiddában, s mintha az előbbi beismerő kijelentések el sem hangoztak volna! Sőt Trump már közölte azt is, hogy folytatja az „árnyékdiplomáciát”, s Rijadban Rubio külügyminiszterrel együtt Michael Waltz, az elnöki hivatal nemzetbiztonsági tanácsadója ül majd tárgyalóasztalhoz az ukrán delegációval. Zelenszkijt arra próbálják rábeszélni, hogy üljön le béketárgyalásra Putyinnal, miközben ők maguk külön-külön egyezkednek az általuk szembeállított felekkel. Sőt, ne feledjük, Trump visszaállította a Starlink hírszerzési információk megosztását Zelenszkijjel, amely nélkül, ahogy ezt Musk és Rubio egybehangzóan megerősítette: „Starlink nélkül Ukrajna már rég elveszítette volna ezt a háborút”. Ha Trump igazán a további emberáldozatokat akarná elkerülni, akikért naponta kesereg, akkor nem kellene lépten-nyomon mintegy másokat vádolva, szenteskedően ismételgetnie, hogy „Ennek a háborúnak nem kellett volna megtörténnie”.

Természetes, hogy Putyin nemcsak tisztában van mindezzel – csodálhatjuk türelmét. Ám Trump nagyot csalódhat, ha azt végtelennek tartja, mint a 24 órát. Márpedig, mintegy mentve a bűnöseiket, félrevezetve a világot, Dzsiddában külügyminiszteri szinten, az USA és Ukrajna március 11-én ismét „az ukrajnai háború befejezéséről” folytatott tárgyalást, ami félrevezető; nincs ukrajnai háború, ezért azt nem is lehet befejezni, de az Oroszország elleni agressziót minden további nélkül befejezhetik, ha akarják. Ehelyett nevetséges elragadtatással, idejét múltán méltatják, hogy Ukrajna elfogadta az Egyesült Államok javaslatát azonnali 30 napos tűzszünet bevezetésére. Az USA és Ukrajna viszont szövetségesek, nem szembenálló felek, s nem egymásközti tűzszünetről, hanem orosz-ukrán tűzszünetről állapodtak meg, amelyet egyoldalúan rá akarnak kényszeríteni Oroszországra. Ezt maga Trump is így fogalmazta március 15-i sajtónyilatkozatában:

„Mint tudják, tűzszüneti megállapodásunk van az ukránokkal. És megpróbáljuk ezt elérni Oroszországgal is”.

E fogalmazás egyszerűen érthetetlen, s nincs összhangban azzal sem, amiről a külügyminisztériumok képviselői már egyeztettek. Ezt sutba dobva az USA tárgyal az ukrán kormánnyal, amelyet ő maga sem tart legitimnek, de megsértődik a nevében, ha ezt Putyin mondja.

Mintha Trump és Zelenszkij arra játszanának, hogy a tárgyalásokon Oroszország, vagy akár Ukrajna részére elfogadhatatlan elem, vagy eljárás közbeiktatásával Oroszországra hárítsák a felelősséget az esetleges kudarcért.

Következetesen figyelmen kívül hagyják, hogy az orosz vezetés már többször kifejtette: a KHM céljait mellőzve, egyedül csak tűzszünetről nem köt megállapodást, mert ezt ugyanúgy, mint mindkét Minszki Egyezményt, arra használják, hogy felfegyverezzék, és felkészítsék Ukrajnát a harc folytatására. Ennek ellenére Trump március 11-én nagy garral és fenyegetődzve azonnal úgy nyilatkozott, reméli, hogy Putyin „ma-holnap” beleegyezik egy 30-napos tűzszünetbe, de ezt is összekötötte azzal a fenyegetéssel, hogy ellenkező esetben „a konfliktus tovább folytatódik.” S mivel a nem-ukrán ukrajnaiak neki címezett szavakban beleegyeztek e tűzszünetbe, azonnal hatályon kívül helyezte a katonai segítségnyújtás felfüggesztéséről néhány nappal ezelőtt hozott döntését, azaz,

akárcsak az EU, ő is fegyverszállítással harcol a békéért! 

Nehéz követni, de ez a kisebbik baj; a nagyobb az, hogy bár a szavai rosszabbul megválasztottak, a lényeg pedig nem változott. Ismételten hitelteleníti önmagát az oroszok, de a világ előtt is, s ezzel veszélyezteti a remélt békét. Sőt, mindazok után, ami Rijadban és azt követően történt orosz-amerikai viszonylatban, ez tisztességtelen lépés volt, akárcsak a tűzszüneti javaslatot egyoldalúan győzelemként bejelenteni, s nem megvárva az orosz fél válaszát, szankciókkal, sőt világháborúval fenyegetni, ha az negatív lesz – amiben biztosak lehettek –, akkor őt lehet vádolni azzal, hogy nem akar békét. „Nagylelkűen” hozzáteszi, nagyon rosszat tehetne Oroszországnak, nem akarja ezt megtenni, de ha úgy adódik, nem riad vissza tőle.

Megszédítette néhány kezdeti siker, s vészesen előtör a tipikus amerikai, a szerepét túlértékelő világcsendőr hamis tudata, miközben nem győzi emlegetni, hogy milyen jól kijött eddig Putyinnal.

Új narratívája törölte a múltat, s emiatt sorsszerűen félreértékeli a jelent. Oroszország nyerésre áll a proxy háborúban, s az USA, a vesztes fél, mégis kívülálló békebíróként akar diktálni, s még fenyeget is. Kételyeket kelt az efféle béketeremtés. Mintha nem értené, hogy semmilyen jogon, pláne vindikált jogon nemcsak Oroszországot nem büntetheti, hanem Kanadát, Mexikót, Panamát, Grönlandot, Palesztinát, Iránt, az EU-t, sőt a NATO-t sem. Az említettek keményen visszaszóltak; hiányzik neki, hogy Oroszország is ezt tegye? 

Mindebben közrejátszik az a beszédes körülmény, hogy Trumppal együtt önmagát leplezi le António Costa, az ET elnöke és Ursula von der Leyen (akit „a führernek” nevez az igencsak fegyelmezett Lavrov is), az EB elnöke, akik perceken belül közös nyilatkozatban üdvözölték az amerikai-ukrán tűzszünet hírét. Csatlakozott hozzájuk Macron, Merz és más háborúpárti politikus. Fel sem tűnt nekik, hogy az amerikai-ukrán tűzszünetet üdvözölték, sőt mindegyikőjük aláhúzta, „a labda most már egyértelműen Oroszország térfelén van.” Fellélegeztek, mert azt hitték, hogy végre mondhattak valami igazat, közben szó szerint mindenben tévedtek. De robbanásveszélyes melléfogás az is, amire Dzsiddát megelőzően Volodin, az orosz Állami Duma elnöke, a hasonló bakugrásokra utalva, összekötötte Trump fenyegetéseit a külföldi orosz vagyon befagyasztásának és Ukrajna javára fordításának várható következményeivel, amiben ugyan inkább az angolok és a franciák jeleskednek, de az amerikaiak nem sokkal maradtak le.

"A brit kormány döntése, miszerint Oroszország befagyasztott vagyonát Ukrajnának adja át, komoly nemzetközi jogsértésnek minősül. Végső soron vissza kell majd adniuk Oroszországnak mindazt, amit most ilyen nagylelkűen elajándékoznak – ugyanúgy, ahogy Trumpnak is vissza kell fordítania Biden Ukrajnával kapcsolatos felelőtlen döntéseit."

(A KHM kezdete óta az USA, a G7, valamint az EU befagyasztották Oroszország devizatartalékait mintegy 300 milliárd euró értékben, azaz megsértve alapvető nemzetközi jogi és pénzügyi normákat, orosz vagyont loptak el és Zelenszkijnek adományozták).

Az orosz válasz ezekre a vargabetűkre nem is lehetett más, mint a dolgok lényegét udvariasan és magabiztosan ismét elmagyarázó „Nyet!”

„Egyetértünk az ellenségeskedések leállítására vonatkozó javaslatokkal. De az előfeltétel az, hogy ez a tűzszünet olyan legyen, amely hosszú távú békéhez vezet, és a válság eredeti okait kezeli.”

Az amerikai fél sem tehetett mást, mint magyarázkodott ugyan a világ előtt, de ismét az oroszok értésére adta, hajlik a tárgyalásra.

Ám, mielőtt megnyugodhatna a világ, március 30-án Trump ismét magasabb sebességbe kapcsolt. Oroszországot úgynevezett másodlagos vámmal fenyegette meg:

„Ha Oroszország és én nem tudunk megegyezni az ukrajnai vérontás megállításáról, és ha úgy gondolom, hogy ez Oroszország hibája volt – ami lehet, hogy nem az ‒, de ha úgy gondolom, hogy Oroszország hibája volt, akkor másodlagos vámokat fogok bevezetni az olajra, az Oroszországból származó összes olajra. Ez azt jelentené, hogy ha Oroszországból vásárolsz olajat, nem tudsz üzletet kötni az Egyesült Államokban. Minden olajra 25 százalékos vámot vetünk ki, 25-50 százalékpontos vámot.”

Rjabkov külügyminiszterhelyettes válasznyilatkozata türelmesen megismétli a KHM alaptételét: ha Oroszország elfogadja a tűzszüneti javaslatot, nem következik belőle az orosz-ukrán háború kiváltó okainak megszüntetése, márpedig Moszkvának továbbra is ez a fő célja.

Ha Trump legalább önmaga előtt elismerve az USA felelősségét, véget akar vetni a vérontásnak, nem fenyegetődzni kell, olyan fejleményért, ami lehet, hogy nem is Oroszország hibája, de ha ő úgy gondolja, hogy az, akkor büntetni fogja. Ez kifejezett zsarolás, az ő szubjektív gondolatából pedig politikát csinálni, s ezt még be is jelenteni, ez olyan szint, amely keveseknek a sajátja. Önmaga bizonyítja, nincs bátorsága, avagy felhatalmazása a hátországától, leülni Putyinnal és megkötni a békét. Sok kárt okoz az USA-nak, ha elnökként nincs tudatában, hogy a történelem hűen megőriz nemcsak történéseket, hanem okokat és előzményeket is.

Végső soron egyetlen okra utaló feltételezés tolul fel. Kívülről nézve váratlan, de a háttérhatalma támogatásával bekövetkezett elsöprő győzelme elbizakodottá tehette Trumpot, ezért rögtönöz, s türelmetlen. Valószínű, hogy a „Tegyük Amerikát Ismét Naggyá” tőkés hazafiasság irányába némi megértést mutató háttérhatalmi erőkkel született valamiféle kompromisszum. Láthatólag biztos is volt a győzelmében, hiszen a csapatával már a legelső munkanapjára több tucat végrehajtási rendelet aláírását készíttette elő, ami csak széleskörű előzetes egyeztetéssel történhetett, különben e látványos repülőrajtja kudarcba fulladt volna. E kívülről nem látható kompromisszum, amit a felek nyílván ugyancsak „alkuként” kezelnek, sajátja a „mocsárnak”, amelyet első elnöksége alatt le akart csapolni, de a most mögötte álló sem gyengébb, csak másfajta összetételű mocsár. Ez már akkor körvonalazódott, amikor Elon Muskkal az élen tucatnyi milliárdost, a digitális jövőnket meghatározni akaró techmo-guloknak nevezetteket és pénzügyi mágnást vont be a kormányzásba, köztük még Soros volt jobbkezét, Scor Bessent is, aki 1992-ben Sorossal együtt részese volt az angol font összeomlasztásának, valamint 2013-ban a japán jen elleni hasonló akciónak, ő pedig pénzügyminiszterévé tette. Ilyen biztosnak ítélt sajátnak, hazainak látszó, de nemzetközi háttérre támaszkodva vághatott bele a veszélytelennek nem nevezhető világpolitikai átrendezésbe.

Lesznek még fordulatok, s helyes értékelésük csak az említett okok, előzmények ismeretében lehetséges. Kedvező fejlemény, hogy az amerikaiak kénytelenek néha elismerni, mindezeket elődeik idézték elő. Jóvátenni nem tudják, de nekik, mint jogilag, politikailag, katonailag örökösöknek, azaz agresszoroknak, meg kell még egy-két egyenes lépést tenni, hogy békésen lezárják. S azt is meg kell érteniük, hogy Oroszország miért fogadja nyugodtan az amerikai, angol, francia, lengyel és más izgágaságokat, és néz elébe magabiztosan nemcsak a magas szintű tárgyalásoknak, hanem a történelemnek is.  

Következik: 

Magyar tudatunk védelme egyre fontosabb

---

Előzmény:

• Sütő Gábor: Tudatunk védelme (18) – SZÓLJUNK BELE A TÖRTÉNELEMBE! (I.)

• Sütő Gábor: Tudatunk védelme (18) – SZÓLJUNK BELE A TÖRTÉNELEMBE! (II.)

• Sütő Gábor: Tudatunk védelme (18) – SZÓLJUNK BELE A TÖRTÉNELEMBE! (III.)