TERRORTÁMADÁS (In memoriam Ö. I.) ‒ Deli Mihály elbeszélése

Tegnap éjjel a kettes metró Örs vezér tér felé tartó járatát – a Batthyány tér és a Kossuth tér között, éppen a Duna medre alatt száguldva – egy terrorista a menetirány megváltoztatására kényszerítette. A rendőrség a szerelvényt (egy úgynevezett „pszichológiai altatás” kitérőjét követően) csak Felsőgödön tudta megállítani, és az álarcos terroristát hosszas rábeszélés és gyöngéd lövöldözés után meggyőzni, hogy erőszakkal sehova sem juthat. Miután megadta magát, holttestét letartóztatták. A bűnöző az utolsó utáni lehelet jogán bevallotta, hogy Bécsen át az NSZK-ba akart disszidálni (mert cellán kívül is rabnak érezte magát), és igaz, hogy Visegrádnál (a víz opálos csillogásán át megpillantva a Fellegvárat) kissé elbizonytalanodott szándékát illetően, de az utasok közül többen lelkesen csatlakoztak eredeti elhatározásához. Bár jó néhányan visszafordultak volna, csakhogy a nagy vitatkozásban észre sem vették, ahogy az éber metróvezető az ellenkező irányba kanyarodott, így Felsőgödön már nagy készültséggel várták őket a (félrevezetésként) német katonai egyenruhával álcázott belügyi egységek. (A kapkodásban fel sem tűnt, hogy a Filmgyár csak második világháborús zubbonyokat tudott biztosítani; de a horogkeresztes karszalagokat, felsőbb utasításra, még az utolsó pillanatban sikerült zsebre gyűrniük.) Az akció tehát tervezett-természetes veszteségekkel, befejezést nyert.

Kedves jó Pista bátyánk ott ült az eltérítettek között és szótlanul figyelte az eseményeket. Egy írónak aranybánya az ilyen szituáció. Remegett is az izgalomtól, érzékei megélesedtek. Bécsben már járt, az nem érdekelte, az NSZK-val voltak ugyan fenntartásai (történelmi ressentiment), de azért egy kiruccanást nem bánt volna. Sokkal fontosabb volt azonban az utasok hozzáállása az ügyhöz, nem beszélve a terroristáról, akivel némileg szimpatizált, pontosabban átérezte szorult és kilátástalan helyzetét: útlevelet politikai okokból nem kaphatott, ellenforradalmi tevékenysége miatt a rendszer ellenségének számított, még a gulyáskommunizmustól is elvették az étvágyát, szabadságra vágyott. Édes szabadságra! Pista bátyánk gazdag lélekismerettel és aktuális társadalmi érzékenységgel mindezt egy pillanat alatt átlátta, de megbecsülte a szorongatóan parázsló izgalmat, hogy mindezt egyszer majd papírra vethesse. (Sajnos a hagyatékában eddig még nem találtunk az esetre utaló sorokat.) – Ó, a szabadság, a szabad világ…! – sóhajtott magában nosztalgikus virtussal. Ám ekkor, dramaturgiai ösztönösséggel, egy vehemens háziasszony megtévesztő bizonyságul előhalászott spárgatáskájából egy jókora, szép, sárga banánt. Nem minden a szabadság, kezdte győzködni ingadozó túsztársait. Látja, kérem, ezt lehet itt is kapni, nem kell azért disszidálni. Belép a közértbe, szépen kivárja a sorát, mint mindenki, lemérik, fizet és megkapja. Ezzel többeket maga mellé állított az ingadozók közül. Hogy igazát hangsúlyosabbá tegye, mint egy kardot, magasba emelte a banánt, kitartott, majd lassan, a földre szegezve, derékmagasságig (mintegy esküvésre) leeresztette. Hatásszünet következett, majd hangzavar, éljenzés/füttyögés támadt. A terrorista elfordult, fanyarul, kesernyésen elmosolyodott. Végigcikázott az agyán: a) tényleg, ezeknek csak ez kell; b) fölösleges minden észérv; c) marad az erőszak; d) a pozitív erőszak(!); – szubjektív kínjait el is nyomta magában: naméghogy ezeknek mondaná el meghurcolt életét, árnyalná széttaposott lelkét, szétrúgott veséjét, a kommunista diktatúra emberarcú embertelenségét?! Pista bátyánk telepatikus érzékenységgel, ajkait lebiggyesztve, halványan kacsintott felé, amit sem pozitív, sem negatív állásfoglalásnak nem lehetett értékelni; legfeljebb szelíd együttérzésnek. A terroristának gyanús volt ez a semlegesség. Nem tudta eldönteni, hogy beépített ember-e, vagy egy vájkálódó intellektus? A lármás veszekedés közepette is szemmel tartotta. De aztán csak nem bírt magával, és amikor már karakteresen polarizálódott a társaság, nekiszegezte a kérdést, hát maga hova áll?! Pista bátyánk (rossz társadalmi-politikai tapasztalatai okán) vállat vont, mégis meggyőződéses humanista, szabadságszerető és literátori alkata miatt, bólogatva azt mondta, éljen a sallangmentes, klasszikus demokrácia, azaz győzzön a többség. Ha elrendeződött a krízis, majd jöhet az újratervezés. A szuverenitásom a küszöbig magánügy, azon túl lehet közügy, attól függ, a küszöb melyik oldalán állok, kint vagy bent. Szellemi létem éltető feszültsége ez. Éljen a Magyar Haza, a Magyarok Háza, az Otthonom! A terrorista felhúzta szemöldökét, legyintett magában. (Ebből – visszamenőleg – tudható, hogy nem ismerte az írót, nem olvasta a műveit; az is igaz, hogy egy-két kapcsolódó opust akkor még meg sem írt Pista bátyánk.) Úgyhogy a terrorista „tovább dolgozott”, és Pista bátyánk is a maga aktívan passzív, illetve passzívan aktív módján. (A különleges szituáció egy új írói attitűd kezdetét sejttette.) A veszekedés, huzakodás, győzködés változékony intenzitással folytatódott. Mindenki összegezte saját életét, perspektíváit, vágyait, riadalmait, szűkös-feszítő sóvárgásait. Szorongás keveredett a férfias vitézkedéssel; gyávaságok a kalandvággyal; bátor és magához tért önérzetek a hitetlen félelmekkel. Pista bátyánk agytekervényeiben jegyzetelt, noha benne is kavarogtak a lehetőségek-lehetetlenségek, fájdalmas igazságok és az eleven szabadságvágy kusza szövedékei. – Így csapott le rájuk a drasztikus kijózanítás: lövöldözés, parancsszavak, jajgatás, esküdözés, árulás, önmegtagadás, fogadkozás, a reszkető-véráztatta csend, és végül a savanykás-penészes-egykedvű közöny.

Jóllehet általában borítékolható (volt) a hasonló történetek befejezése, mégis nap, mint nap tapasztaljuk azt, hogy soha, semminek nincs vége, mert a történetek a történelem alagútjában változatlanul ugyanúgy száguldanak oda-vissza, előre-hátra (aranyos lámpafényben, vagy félhomályos, nyirkos reménytelenségben), mint a menetrendszerinti, illetve az eltérített metrószerelvények. Bérletünk van, jegyünk, vagy bliccelünk: mindegy; megyünk, visznek, utazunk.

A kép forrása: itt