TEVELED (Gyimóthy Gábor visszatekintései)

 Hová tűntetek mind, csodálatos lények?

Hová tűntetek mind, csodálatos lények?

Hová taszított a rút idő-özön?

Aki örök búcsút soha ki nem mondott,

egyszer mindenkitől mégis elköszön...

Veled padon ültem és néztük a várost.

Mindenhez hiányzott a tapasztalat...

Az ilyen mulasztás, bármily bocsánatos,

örökké megmarad a bőrünk alatt...!

Veled kapcsolatban – ne haragudj érte –

vad veszekedéseinkre gondolok.

De amit mi tudtunk (súgd meg a világnak):

szeretve békülni nagyszerű dolog.

Ó, teveled pedig nem köt össze emlék,

azaz, hogy az emlék csak magánvagyon.

Nem tudhatsz róla, csak lopództam utánad,

lestelek, néztelek s vágytalak nagyon...

Téged meg sajnállak, nem tehetek róla.

Amit tőlem vártál, mind-mind elmaradt.

Pedig igyekeztem. – Látod az eredményt

a „Kutyából nem lesz szalonna” – alatt...

Veled madárlesre mennék februárban,

könnyező szemekkel a távcső mögött.

Aztán hazaérve ünnepelnénk azt, hogy

dermedt ereinkbe újra vér szökött.

Teveled pedig most rögtön ágyba bújnék,

hadd ismétlődjön egy régi orgia!

Állati ösztönnel, állatias hévvel,

úgy, ahogy azt állat nem tette soha...

Teveled most talán szép színházba mennék,

ragyogna rajtad az ékszerek sora.

Ezt most pótolhatnánk. – Azóta is fájdít

az, hogy akkor ezt mi nem tettük soha...

Terád gondolva csak tánc jut az eszembe:

a parkettra lépni nem mert még a nép,

ám mi megmutattuk, nem sokat merengve...

A „nyílt színi tapsra” emlékezni szép!

Teveled pedig hát túl rövid kalandban

gyengédség fékezte testeink hevét.

A világ bűnösnek látná azt a viszonyt...

Mondjuk most meg nekik? – Bűnös a fenét!

Téged átölelve megint táncra kelnék

(lábfejemen állnál, ahogy szoktad azt)

félsötét szobában, selymes dallamokra...

Vényért romantika hajnalig virraszt.

És teveled rögtön kirándulni mennék, 

mint ahogyan régen, fáradatlanul.

Füvek, fák, virágok, a bokrok, a cserjék...

Az ember, mert felejt, örökké tanul.

Zollikerberg, 2009 XII. 12.