The Hill: Ukrajna győzelmének biztosítása érdekében a NATO-nak be kellene vonulnia az országba...

... és csapást kellene mérnie az orosz haderőre

Vukics Ferenc jegyzete

Az elmúlt időszakban olyan amerikai forrásokat adtunk közre, amelyek döntően háborúellenes állásponton voltak. Erre azért volt szükség, mert a fősodratú média ezeknek a véleményeknek nem adott hangot.

Azonban azt is folyamatosan tagadják, hogy az USA-ban léteznének olyan „háborúpárti” vélemények, amelyek a konfliktus további kiterjedésére figyelmeztetnek. Ezeket a véleményeket is alaposan meg kell ismernünk.

Még csak néhány órával ezelőtt jelent meg a Szilaj Csikón A Patriots és az AFATDS telepítése lehetővé teszi, hogy az USA irányítsa az ukrán tűzcsapásokat c. írásunk, de már kaptam visszajelzéseket azzal kapcsolatban, hogy talán túl messzemenő következtetéseket vontam le, amikor azt állítottam, hogy a NATO-erők a teljes Ukrán haderő felett átveszik a vezetést.

„Az USA a Patriotokkal tehát nem menti meg Ukrajnát, hanem telepíti az ukrán aknavetők, tábori tüzérségi ágyúk, rakéták, a közeli légi támogatás, támadó repülők és a haditengerészeti felszíni tűztámogató rendszerek tervezéséhez, koordinálásához, irányításához és végrehajtásához szükséges eszközöket, és biztosítja a később érkező amerikai, német, francia, török és olasz tűzvezető rendszerek hatékonyságát!”

Pedig éppen csak „időben” vagyunk ezzel a megállapítással. Sokak szerint az USA-nak és a NATO-nak sokkal aktívabb szerepet kellene vállalnia az ukrajnai konfliktusban. Amerika vezető politikai lapjában hónapok óta jelennek meg írások, amelyek valamiféle „korlátozott Ukrajnai beavatkozás” lehetőségeit taglalják.

Fridrik Jonsson, aki Izlandot képviselte a NATO Katonai Bizottságában, valamint Erlingur Erlingsson, a Johns Hopkins Egyetem SAIS Transzatlanti Kapcsolatok Központjának korábbi vendégkutatója, Izland washingtoni nagykövetségének korábbi helyettes külképviselet-vezetője szintén ilyen „beavatkozáspárti” cikket jelentetett meg a The Hillben „Ukrajna győzelmének elősegítése érdekében a NATO-nak el kell törölnie a saját maga által felállított vörös vonalakat” címmel. Ők ugyanazt mondják, ami a mi végkövetkeztetésünk.

Annak a lehetősége, hogy a nagy földrajzi és világnézeti távolság ellenére ugyanazon a napon, ugyanaz a „tévképzet” szülessen meg, eléggé elenyésző. Érdemes nagyon komolyan venni őket, mivel az ő „scenáriójuk” esetén a magyar haderőnek is be kellene vonulnia Ukrajnába és harcolni kellene az orosz haderő ellen:

„Kevesebb mint két hónap van hátra az ukrajnai orosz invázió évfordulójáig, ezért itt az ideje, hogy a stratéga szemével tekintsük át a további nyugati válaszlépéseket és a háború sikeres befejezéséhez vezető utat. Az ukrán bátorság és áldozatkészség, amelyet a NATO és az Európai Unió tagállamainak jelentős támogatása segített, segített megakadályozni egy korai ukrán vereséget. Most azonban kritikus fontosságú a szövetségesek erőfeszítéseinek megkettőzése annak érdekében, hogy segítsük Ukrajnát az oroszok kiűzésében és a fenntartható béke feltételeinek megteremtésében. Ez magában foglalja olyan fegyverek szállítását is, amelyeket a szövetségesek eddig vonakodtak átadni az ukránoknak, de ami ennél is fontosabb, a NATO-nak fokoznia kell erőfeszítéseit, és aktív szerepet kell vállalnia Ukrajna védelmében, válaszul Oroszország illegális háborújára.

Szerencsére a Nyugat a NATO szövetség keretében már rendelkezik azokkal az eszközökkel és struktúrával, amelyekkel megtervezheti, koordinálhatja és végrehajthatja ezt a fokozott támogatást a háború befejezése érdekében. A NATO-szövetségesek ezt az Ukrajna közvetlen támogatására irányuló, gondosan előkészített, az eddigi támogatáson jóval túlmutató eszkalációs lépéseken keresztül tehetik meg. Ez magában foglalja a NATO által működtetett légvédelem telepítését Ukrajnán belül (kezdve Nyugat-Ukrajnával), a tűzvezetési és kiképzési támogatás jelentősen kibővített biztosítását, valamint a logisztikai, karbantartási és javítási segítségnyújtást Ukrajnán belül - beleértve a polgári infrastruktúra javítását is.

A NATO-szövetségeseknek fel kell hagyniuk a fegyverszállítások önkorlátozásával is, és olyan kritikus eszközöket kell szállítaniuk, amelyek a lendületet még inkább Ukrajna javára fordíthatják. Ide tartoznak a páncélozott harcjárművek (IFV-k), harckocsik, drónok, nagy hatótávolságú tüzérségi eszközök (ATACMS) és merevszárnyú vadászgépek. A fokozott anyagi támogatás és a NATO részvételének fenti lépéseit 2023 elejétől kezdve kellene konkretizálni és végrehajtani.

A NATO haderejének világosan megtervezett bevetése megakadályozná Oroszországot, hogy képes legyen az ukrajnai kritikus infrastruktúra elleni válogatás nélküli csapásokra, és lehetővé tenné Ukrajna számára, hogy a megszállt területek visszaszerzésére összpontosítson. A NATO-tagok Ukrajnának nyújtott támogatása máris az orosz hadsereg támadóerejének nagy részének megsemmisítését eredményezte. Ez, valamint az orosz katonai hatalom mítoszának áttörése és a nyugati szövetség újjáélesztése viszonylag alacsony pénzügyi költséggel járt a szövetségesek számára, így Ukrajna támogatása még a szűk nemzeti érdekektől vezéreltek számára is rendkívül kifizetődő volt és marad.

A háború kitörése előtt számos nyugati kormány és szakértő ukrán összeomlást jósolt; a NATO kiképzőket kivonták, a nagykövetségeket evakuálták, ezzel gyengítve az elrettentő erőt. A váratlan ukrán harctéri sikerek arra kényszerítették a Nyugatot, hogy újragondolja addigi megközelítését, és jelentősen növelje a védelmi fegyverek szállítását és egyéb támogatások biztosítását.

A folyamatos önkényes korlátozások, a közvetlen beavatkozást kizáró nyilatkozatok és a támogatásnyújtás korlátozása, beleértve bizonyos fegyvertípusokat is, azonban szükségtelenül meghosszabbítják a háborút. Ez magában foglalja a hamis vörös vonalak felszámolását is, amelyek arra vonatkoztak, hogy egyes típusú nyugati támogatások esetében elkerüljék az esetleges orosz nukleáris választ. Bár ennek lehetőségét nem szabad félvállról venni, ezek az aggodalmak valójában túlzóak, és nincsenek bizonyítékokkal alátámasztva. Végső soron az orosz vezetők tudják, hogy egy első nukleáris csapás örökre aláásná az orosz államot, és törvényen kívülivé tenné a nemzetközi rendszerben, a mai erőteljes szankciókat pedig a végtelenségig felerősítené. Az elrettentésnek – legyen az nukleáris vagy más – nem szabadna magában foglalnia ilyen nyilvános önpusztító politikát.

Ezek az önmagunk által felállított vörös vonalak Vlagyimir Putyin alapvető stratégiai megközelítését táplálták. Lehetővé tették a számára, hogy a szövetségesek támogatásának kimerítése és széttöredezése céljából a 'háborús kimerülés' lehetősége felé forduljon. Célja – amint az 2008-ban Grúzia és 2014-ben Ukrajna ellen is bebizonyosodott –, hogy túléljen minden szankciót vagy nyugati választ, és így de facto győzelmet arasson, megtagadva Ukrajnától az EU- és NATO-tagságot. Az is egyértelműnek tűnik, hogy az orosz állítások, miszerint nyitottak a tárgyalásokra, csupán az időhúzó taktika részei.

Ezért alapvető kockázatot jelent a nyugati egységre nézve. Ha hagyjuk, hogy ez a háború elhúzódjon azáltal, hogy megtagadjuk az ukránoktól az eszközöket, amelyekkel továbbra is maguk formáhatnák a harctéren a végeredményt, az veszélybe sodorhat bennünket.

A Nyugat potenciális eszkalációs lépéseiről szóló egyértelműbb üzenetek – többek között az Ukrajnát támogató közvetlen beavatkozással való fenyegetés – kényszerítő jellegű 'kitérőt' jelenthetnek Putyin számára, mivel növelik egy olyan háború folytatásának költségeit, amelyet a csatatéren nem tud majd megnyerni.

Míg a jelenlegi orosz szélsőséges politikai környezet elfogadhatatlanná és megalázóvá teszi az Ukrajnával szembeni vereséget, addig a kollektív Nyugattal szembeni vereség perverz módon illeszkedhet Oroszország belpolitikai narratívájába, amely az áldozattá válásról és a bekerítésről szól. Bombasztikus retorikája ellenére Oroszország nem akar közvetlen konfrontációt a NATO-val.

Azzal, hogy nem támogatjuk a tüntetőket, ugyanazokat a hibákat ismételjük meg, mint Iránban. Mivel az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet megbénult, csak a NATO-nak vannak eszközei és szervezete ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel az illegális orosz hadjárattal. Ha ezt a lépést megteszi, akkor az mérhetetlen mértékben növeli a kontinens jövőbeli biztonságát. Ha hagyjuk, hogy Oroszország kifárassza Ukrajnát, és kimerítse a nyugati szövetség támogatási kedvét és a kapcsolódó költségeket, például a magasabb energiaárakat fenntartja, az csak azt garantálja, hogy egy jövőbeli Oroszországgal szembeni NATO-konfliktus létrejötte csak idő kérdése lesz. Ezzel szövetségeseinket a Baltikumban és máshol a Bucsában és Mariupolban látott lehetséges borzalmaknak tesszük ki.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy miközben Ukrajna a saját túléléséért küzd, egyúttal azért a biztonsági struktúráért is harcol, amely 1945 óta fenntartotta a nagyrészt békés nemzetközi rendszert. Ha egy revansista Oroszország bármilyen győzelmet arat ebben a háborúban, az elkerülhetetlenül egy szélesebb körű konfliktushoz fog vezetni a jövőben. Ez más harcoló feleket is arra csábít majd, hogy saját katonai kalandokat indítsanak a területi terjeszkedés érdekében, anélkül, hogy félniük kellene egy erőteljes és tartós nyugati válaszlépéstől. Az Ukrajna elleni illegális orosz támadás próbára teszi a nemzeti szuverenitás és a jogállamiság elveinek védelmére való hajlandóságunkat. Most kell cselekednünk, vagy később megbánjuk a tétlenséget.”

Fridrik Jonssonnak és Erlingur Erlingssonnak a saját szemszögéből igaza van, de gondolatmenetük a NATO katonai képességének, a nyugati hadiipar teljesítőképességének és a nyugati lakosság „háborús tudatának” túlbecsüléséből indul ki. A háborúban nem a GDP számít, hanem az anyagi, szellemi és lelki tartalékok. Ennek a számbavétele még nem történt meg Nyugaton. Addig pedig nagyobb önmérsékletet kellene tanúsítani. Az amerikai „háborúpárti sólymok” azonban legalább egy lépéssel előttünk járnak.

Míg a nyugati közvélemény úgy tudja, hogy közvetlenül nem vesz részt a konfliktusban, ők lépésről-lépésre bentebb lépegetnek Ukrajnában és lassan hozzászoktatnak bennünket ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy a „boldog új évünk”, a háború éve lesz.