Tisztelgés divatnak, életnek, halálnak (Vukics Ferenc jegyzete)

„Egy csaló tiszteletét kizárólag csalással lehet kivívni!” – idézet egy amerikai filmből

Egy egészen másféle térdelés terjed el tőlünk keletre, és lényegesen megrázóbb, mint a nyugati világra ráerőltetett BLM előtti tisztelgés.

Ez utóbbival mi, magyarok főleg az angol labdarúgó-válogatottal találkozva szembesülhettünk, amelynek tagjai „tisztelgésük” mellé „One love” karszalagot viselnek és rendszeresen szivárványszínekbe is öltöznek. Az őszi szezonra az európai futballban kiüresedett a térdelési szertartás, mert a többség belátta, hogy ezzel az ég adta világon semmit nem lehet elérni, legfeljebb azok provokálására és zsarolására alkalmas, akik nem követik ezt a típusú „emelkedett erkölcsiséget”. Az angol sajtó a magyar gyerekeket is rasszistának állította be, mert a FIFA-döntés értelmében „zárkapussá” tett találkozón ugyanúgy reagáltak, mint a felnőtt szurkolók. Érdekes volt felfigyelni arra, hogy a meccs előtt az angol játékosok mind letérdeltek, de azt követően már sokan nem énekelték el az angol himnuszt. Az angol szurkolók is észrevették, hogy a szurkoló gyerekek addig tiszteletet tanúsítottak, amíg a brit és a magyar himnusz szólt, az anarchista BLM-et támogató akció azonban már nem tetszett nekik. Többen megjegyezték a Twitteren is, hogy jobb eredményt ért volna el az angol válogatott, ha a térdelés és a szivárványpolitika helyett inkább a focira koncentrálnak.

Az angol szurkolók többsége is egyetértett abban, hogy „még a gyerekek is átlátnak ezen a baromságon”.

A térdelés ellenzői közül sokan azzal érvelnek, hogy ők is elutasítják a rasszizmust, de a féltérd „politikai” gesztus, mert valójában a George Floyd halála után utcai kampányba kezdő Black Lives Matter mozgalom (BLM) ideológiáját támogatja. Ezek a drukkerek és kommentelők azzal érvelnek, hogy a térdelés valójában csak tovább erősíti a rasszizmust és újabb gyűlölethullámokat vet fel, mert már sokaknak elegük van abból, hogy ideológiát szuszakolnak bele mindenbe.

Hat évvel ezelőtt véletlenül belefutottam a lengyel abortusztörvények szigorítása ellen tüntetők csoportjába. Elborzadva néztem, ahogy több 12-13 év körüli kislány is a szexmunkások jogairól szóló angol nyelvű táblát tartott a kezében és üvöltötte néhány évvel idősebb egyetemista társaihoz hasonlóan eltorzult arccal, hogy „az abortusz alapjog”, „az én testem az én döntésem”. Erre még fel voltam készülve,

de amikor csatlakoztak a mellettük álló vezérszónok hölgy „B*szódjál meg KDNP” és a “takarodj ki a p*nánkból” rigmusaihoz, úgy éreztem, hogy egy másik bolygón nőttem fel.

Néhány hónappal ezelőtt felvetődött, hogy Angliában betiltják a keresztvetést az abortuszklinikák körül, és hogy már-már azokat a keresztény nagymamákat is bűnözőként kezelhetik, akik egy pillanatra megállnak egy abortuszklinika közelében és keresztet vetnek.

Aztán a parlamenti képviselők október 18-án megszavazták azt a módosítást, miszerint akár hat hónap börtönbüntetés is kiszabható azokra, akik a gyermekük megölésére készülő anyák közelébe merészkednek.

"Olyan emberekről van szó, akik csak próbálják felhívni a figyelmet a terhesség nehézségeivel küzdő nők számára elérhető támogatásra" – nyilatkozta Sir Edward Leigh konzervatív képviselő, aki a javaslat ellen szavazott – "Bűnözőként kezeljük a nagymamákat, amikor a Just Stop Oil emberei (festményeket meggyalázó aktivisták) szabadon sétálnak".

A törvényjavaslat szerencsére még nem jogerős, de néhány helyi önkormányzat „buzgón előrerohant egy rémes jövőbe”.

Bournemouthban már most elnyomási zónát hoztak létre hat utcában az abortuszklinika körül. Száz font büntetés mellett megtiltják az olyan virrasztásokat, ahol a résztvevők "hallhatóan imádkoznak, szentírást idéznek, térdre ereszkednek, szentelt vizet locsolnak a földre vagy keresztet vetnek", ha látnak egy abortuszra készülő anyát arra sétálni.

Az élet minden színterén térdelést követelő „képzett marxisták”, „zöld fegyvereket” kezdeményező környezetvédők, fegyverszállítások mellett tüntető egykori „pacifisták”, a nők kötelező katonai szolgálatát üdvözlő „nőjogi szervezetek” ámokfutása nyugaton és a gyermekük életéért aggódó anyák és apák keleten.

Ukrajnában és Oroszországban ma egy dologban teljesen egyetértenek. Amikor megérkezik a fellobogózott, villogó katonai rendész autó, mögötte a harctéren elesett katonát szállító autóval, az emberek mindenhol megrendülten két térdre ereszkednek, keresztet vetnek és imádkoznak.

Sokan azért, hogy imádkozzanak a meghalt katona lelki üdvéért, mások az árván maradt családért, megint mások pedig térdelve, leszegett fejjel azért imádkoznak, hogy az autó ne az ő házuk előtt álljon meg. Amikor az autó pedig megáll, az adott ház előtt lévő emberek elkeseredett jajkiáltással veszik tudomásul a megváltozhatatlant. A szomszédok, az utca többi embere hasonlóan fogadja a hírt, mint az elesett katona hozzátartozói.

Amikor a fronton szolgáló fiatalok mégis hazatérnek, akkor az édesanyák a kapukban térdelve várják be a fiaikat, hogy utána együtt térdelve vessenek keresztet és ott a földön zokogva ölelhessék meg egymást.

Az ukrán és az orosz édesanyák pontosan tudják, hogy miért is érdemes élni itt ezen a Földön. Ezek az emberek tudják, hogy miért is érdemes végigélni egy minden napra súlyos kihívást hozó küzdelmes életet. Ezek az emberek bíznak a reményben, hogy a következő nemzedéknek teljesebb, szebb és emberibb élete lehet, mint nekünk. Nekik gyermekeik halála a „jövő és a remény halálát” is jelentik. Ne feledjük: a jövő azoké, akik nem engedték el az élet tiszteletét, és alaposan felkészülnek rá a jelenben!