Tizenkét létajánlás – 3. TEGYÉL RENDET (Hajdu Zoltán kőtáblája)

Amikor esténként a csillagos égre tekintünk, illetőleg felfedezzük a természeti jelenségek szabályos ismétlődését, ritmusát, a természet rendjét, jusson eszünkbe, hogy mi is részesedünk ebből az egyetemes rendből, vagyis részei, részesei vagyunk a kozmikus (fenti) rendnek. Eredetileg az ember egyetemes tudattal rendelkezett, később elkényelmesedése következtében tudatlan lett, vagyis a korábbi hagyományos rendet felváltotta az általa kitalált rendszerrel. Azóta e két pólus, a rend és a rendszer között éljük életünket, gondolkodunk, szólunk és cselekszünk.

Ha a hagyományos, eredeti rend néhány tulajdonságát szeretnénk összehasonlítani az általunk kitalált rendszerrel, akkor megállapítható, hogy a rendet az egyetemes énnel, a szellemmel lehet felismerni, a rendszert az individuális énnel. A rend nyílt, a rendszer zárt. Továbbá, a rend végtelen és állandó, a rendszer időhöz kötött, tehát változó; a rend megbízható, a rendszer megbízhatatlan. A rendben minden benne van, a rendszer hiányos, ezért aki ismeri a rendet, annak nincs szüksége az ember alkotta rendszerekre. Lehet tehát választani, hogy a tökéletesség, az igazság, a szépség, a szabadság, a szeretet rendjét követjük-e, vagy a tökéletlen, általunk felépített hamis rendszereket. A rend, mint például a természeté is, önszabályzó, önmagát létrehozni és kijavítani képes. Jellemzője a körforgás és a ciklikusság. Ezzel szemben az emberi rendszerek nem tudják önmagukat kijavítani, hanem mindig külső beavatkozásra, javításra szorulnak, illetőleg folyamatosan hulladékot termelnek, és ha rosszul működnek, összeomlanak. Jellemzőjük a linearitás. Rendben, tudatosságban és nyitottságban él az, aki egyetemes énje szerint él, és nem az elméje által befolyásolt individuális énjének védekezése, félelme alatt. Rendszerben, zártságban él az, akinek napjait az individuális én határozza meg, aki földi élvezetekben, dogmák, világnézetek, anyagi és nem anyagi vallások szerint él.

A rendbetételhez az szükséges, hogy elsősorban tudatosítjuk, felismerjük a rend és a rendszer közötti különbségeket, másodsorban az, hogy fokozatosan leépítjük a rendszerek korlátait, pl. a világnézeteket, az eszméket, az anyagi és nem anyagi vallásokat. Beavató Mesterünk tanításai a rendbetételről szólnak, ami által a rendszerek okozta rontás felszámolható, az ember és a világ eredeti helyére, a rendbe visszaemelhető. Az örömhír szavai a lét megrontásának azon pontjaira mutatnak rá, amelyek a lélek, a szellem és a test, vagyis az egész ember elferdült, korcs állapotát érintik. Ne feledjük el, hogy a tanítások az évszázadok folyamán jelentős változásokon mentek át, és a jelenlegi liberális kereszténység az örömhírt először meghalló új kereszténységhez képest egy mutáns verziót ismer, mert valakik a hitből vallást csináltak, vagyis világnézetet, ami által kb. tizenöt évszázadokon át hatalmat tudtak gyakorolni a szakrálisnak teremtett ember fölött. Eredetileg a keresztény hagyomány nem üdvösséget és nem gyógyítást hozott, nem szándékozott könnyíteni az ember életén, hanem azt a tudást adta, amely által képes önmaga erejével az eltévelyedéstől, a tudatlanságtól, az általa alkotott rendszerektől megszabadulni. Sajnos a kereszténység is rendszerré vált, különösen a racionális és a dialektikus gondolkodás alkalmazásával. A hatalomnak a rendszerekre azért volt és van ma is szüksége, mert így tud beavatkozni a tudatlanok életébe. Akik pedig beavatkoznak, azok irányítják a rendszert, vagyis ők a rendszergazdák, pl. napjainkban a pénzpiacok résztvevői, a bankok, nemzetközi korporációk vagy az alakuló világkormányok és azok kiszolgálói. 

Amennyiben a rendbetételt választjuk, a következő néhány példa tud segítségünkre lenni:

1. tudatosodás: lebontani az elménk és a befolyása alatt levő, felépített egyéni individuális énünk védekező mechanizmusait, amelyek a külső hatalmi befolyás alatt épültek fel, így az anyagi és nem anyagi vallásokat, a médiumok manipulációját, az évezredek alatt ránk erőltetett világnézeteket, mert ezáltal lehetünk újra derűsek, tiszták, nyugodtak és elfogadók. Erre tanít pl. a kínai vu-vei is, amely az individuális éntől való távoltartást jelenti, vagyis úgy cselekedni, hogy az Egy cselekedjen bennünk. Ha nem cselekszünk az individuális énünk által, akkor automatikusan – mivel lebontjuk a határokat – az egyetemes énünk által fogunk cselekedni. Ezt szolgálja pl. a meditáció is, ahol olyan kérdésekre keressük a választ, mint „ki vagyok én?”, „mit akarok elérni?”, „mi a célom?” és „miért vagyok hálás?”.

2. a mérték betartása: a természeti szakralitásokból, pl. a földből, a vízből, a levegőből és a fényből csak annyit veszünk el, amennyire szükségünk van (ezt ma fenntarthatóságnak nevezik), és támogatjuk a teremtett élővilágot. Igyekszünk távol tartani magunkat a racionális, rendszerben való gondolkodástól, az oltárra emelt haszonszerzéstől, a profit hajhászásától és a még nagyobb kényelemtől. Igyekszünk metafizikai megbízatásunkat teljesíteni, és nem veszünk részt pl. a bányák kirablásában, az erdők letarolásában, a tengerek kifosztásában, az állatok kiirtásában, a termőföldek beszennyezésében. Tiszteljük a természetet és a teremtett embert.

3. az egyetemes hagyományok tisztelete: oda kell visszatérnünk, ahol az Egyről nem volt elkülönült felfogás a hindu, a kínai, a görög, az egyiptomi, az új keresztény és a héber hagyományok között. Ahol a gondolatok, a szokások és a rítusok között annyi hasonlóság volt, hogy azok egymással felcserélhetők voltak. A hagyományok korában az emberi tevékenységnek tisztelete, becsülete volt, mert mindenki a létnek azon a fokán állt, amire ma csak az alkotó emberek képesek.

4. a hierarchikus társadalmak megszervezése: a hierarchikus társadalmakban mindenki tudta, hogy hol a helye és mi a dolga. A tér és az idő határozta meg az elvégzendő feladatokat és adta meg az élet ritmusát. A modernnek nevezett korunkban az Egy hagyományával szembeálló társadalmat építettünk fel, ahol a feladathoz szabjuk a szakrális teret és az időt. Ha lehet, mindkettőből minél több álljon rendelkezésünkre, hogy legyen időnk rohanni, sietni és egyszerre öt dolgot elvégezni, valamint a másik embert kisemmizni.

5. vissza az egyetemes Egyhez: mi magunkat tesszük érdemessé a visszatérésre, mert a visszatérés a ránk bízott feladatok elvégzése, pl. teremteni, többlet terhet vállalni és rendet tenni. A visszatérés útja a befele fordulás, annak megértése, hogy ott fent mit mondanak, mert nekünk itt lent úgy kell gondolkodnunk, megszólalnunk és cselekednünk. Mindenkiben benne van az Egyhez visszavágyó belső ember, a kis isten, az egyetemes én. Általa vagyunk képesek minden tevékenységünket, minden egyes kapavágást, minden egyes tollvonást, tanító szót, intézkedést az önmegváltásnak, a visszatérésnek alárendelni. 

Amikor tudatlanként az Egynek hátat fordítunk, lemondunk arról, hogy bölcs ember, a bölcsességgel azonos, Homo sapiens legyünk. A kényelmesen anyagba süllyedt, elbutult, befolyásolható, ideológiák, tömegszabályok, vallásos és tudományosnak mondott dogmák szerint élők önmagukat fokozzák le, miáltal megzavarodott, korrupt végrehajtókká válnak. A tudatlan embernek zavarodottságában, értetlenségében nem maradt más, mint a védekezés és a félelem, amit a legtöbb esetben túlfogyasztással és a pénzzel megvásárolható kényelemmel ellensúlyoz. A kényelmes, félelemben élő, az Egy elől rejtőzködő, menekülő, félrevezetett individualistának fel kellene tennie az egymillió forintos kérdést: miért félek, miért védekezek, miért rejtőzködöm, miért menekülök az Egy elől, miért fogyasztok többet az elégségesnél, miért nincs bennem bátorság és akarat az egyetlen feladat, a visszatérés elvégzéséhez? Mivel mindannyian az Egy fiai, örökösei vagyunk, semmi okunk a félelemre, az elrejtőzésre és a védekezésre. Csak mi tehetünk arról, ha tudatlanok és felkészületlenek vagyunk. Ha nincs bátorságunk és akaratunk a visszatérésre, akkor a kényelembe, a valóság fel nem ismerésébe, a rendetlenségbe, az anyagba rejtőzködünk el, vagy másképp mondva, a tudatlan ember által kitalált és mesterségesen működtetett rendszerekbe menekülünk. 

Az anyagi kényelem a lélek kényelméből fakad. A két kényelem között azért nincs különbség, mivel mindkettőbe bele lehet halni. Mindkettő zsákutca, egyikből sincs tovább. Lelkünk kényelmétől csak az egyetemes én menthet meg. A kényelem, a lustaság tönkreteszi egyetlen életünket, mert azt sugallja, hogy csak a ma létezik és nincs holnap. A holnap, a remény azért nincs, mert a minket manipuláló mindenkori háttérhatalom megfoszt tőle, mi pedig hagyjuk, hogy helyettünk valaki más döntsön. Nem vagyunk a magunk urai, nem azt tesszük, amit szeretnénk, hanem azt, amit a rendszer diktál. Vallásos nyelven: eladjuk a lelkünket az ördögnek. A hatalom célja a lelki kényelmességünket fenntartó reményvesztettség, a félelemkeltés, a védekezés, a rejtőzködés, az anyagtól való függő viszony kialakítása, ami semmi máshoz nem vezet, mint rabszolgasághoz és az egyetemes Egytől való elszakadásunkhoz.

Egy hét múlva folytatjuk