Tizenkét létajánlás – 6. LEGYEN HITED (Hajdu Zoltán kőtáblája)

Liberális modern korunk egyik nagy hibája, hogy nem tudott, de nem is akart különbséget tenni a „hit” és „hiszem” között. A hit a tudat-tudatosság és tudás szempontjából közelíthető meg, ahol a tudat a mindenkiben benne levő egyetemes énről (a „kis isten”-ről) szerzett tudatosságot és tudást jelenti. A hit tehát egy életen keresztül vállalt „belső utazás”, önmegismerés, öntudatosodás, önazonosság-keresés. Abban hiszek, amit én tudok ‒ pl. én tudom, hogy az Egy képe és azonossága vagyok. Ezzel szemben a „hiszem” kifele fordulást, egy vagy több külső szabályrendszer, dogma, vallás, világnézet látatlanban való elfogadását jelenti, amikor abban hiszek, amit mások mondanak. Az anyagi és a nem anyagi vallásos hit, pl. a hitvallás nem létezik, csak a vallásos hiszem. A vallásos ingyen üdvözülés, vagy a test feltámadása sem jelent mást, mint elhinni azt, hogy a tőzsdére befektetett pénzemmel haszonra fogok szert tenni. A tudatos hit például azt jelenti, hogy:

1. az Egy megismerése mindannyiunk számára lehetséges: rajtunk múlik, hogy tudásunk és tudatosságunk, éberségünk által önmagunkban rendet tegyünk, és lemondjunk a világi rendszerekről, pl. az anyagi és nem anyagi vallásokról és világnézetekről. Hitünkhöz, öntudatunk növeléséhez kell a transzcendens érzékenység, az Egy szeretet-hullámhosszaira való ráhangoltság, a csendes és nyugodt lelkünk. Ebben tud segíteni nekünk példamutató életével és tanításaival Beavató Mesterünk. Üzenete, hogy „menj, és többé ne vétkezzél”, azt jelenti, hogy ne legyünk tudatlanok, vagyis legyünk hitünkben, öntudatunkban. Vagy, „menjünk át a túlsó partra”, azt jelenti, hogy vegyük a fáradságot, és immár szellemi emberként, másodszor is szülessünk meg, menjünk végig az élet útján, hogy eljussunk a túlsó partra, ahol találkozunk az Eggyel. Az Egy megismerése a természeti szakralitások, az Egy természetének, valamint a másik ember természetének megismerése által is lehetséges.

2. az Egyhez való visszatérésünk csak az elménk és individuális énünk megtagadása által lehetséges: ha képesek vagyunk egyesíteni a kereszt horizontális (élet) síkját a vertikális (lét) síkkal, ami nem más, mint önmagunk, egyetemes énünk megtalálása, akkor találunk önmagunkra. A kereszt egyik transzcendens üzenete, hogy a fent és a lent, a vertikálist és a horizontálist, a létet és életet képviseli. Ha látjuk a keresztet, jusson eszünkbe, hogy mi vagyunk rajta, illetőleg Beavató Mesterünk minket vett a hátára. A kereszt másik üzenete, hogy használjuk ki az ajándékba kapott szabad akaratunkat, tegyünk rendet magunkban, majd tanítással másokban is. Ha kötödéseink vannak, ha nincs szabad akaratunk, pl. ha vallásosak vagyunk, akkor nem vagyunk alkalmasak a Mestert követni: „aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám”. A kereszt következő üzenete, hogy csak akkor tudjuk felvenni, ha kiüresítettük magunkat, ha megszabadultunk a fölösleges anyagi dolgoktól és individualitásunktól. Megbízást kaptunk tehát az Egytől, hogy a művet, az elkezdett teremtést többlet tehervállalásunkkal, rendbetételünkkel és visszatérésünkkel folytassuk, vagyis zárjuk a teremtés ciklusát.

3. magunkban hordozzuk az Egy képét és azonosságát: teremtettségéből adódóan mindenki egyetemes énnel rendelkezik, mert mindenki egy „kis isten”, vagyis szellemi ember, ami azt is jelenti, hogy viselkednie is úgy kellene, ahogy az Egy. Amit a vallásos fogalomrendszerben Paradicsomnak neveznek, az volt az egyetemes tudatosság, a tér. A Paradicsomból való „kiűzetés” szükségszerű próba volt, ellenkező esetben nem lenne értelme az élet próbatételeinek és a visszatérésnek. A Paradicsomból kilépő és az időbe érkező szellemi emberből anyagias, individualista ember lett, aki ugyan egyetemes énjében megőrizte az Egy szellemét, viszont az időbe kerülésre adott válaszreakciójaként és védekezésként kialakította individuális énjét, saját maga zavarodottságát. Ez azt jelentette, hogy a korábbi törvényszerűségek rendje, a hierarchiák egymással szembeni kölcsönhatása felbomlott, az addigi kapcsolatok megzavarodtak, és az anyag került felülre a szellemmel szemben. Visszatérésünk, küldetésünk megértése felkészültségünktől, egyetemes tudatosságunktól függ. Nincs benne semmi rejtély, semmi dogma, csak a felkészültség és a tiszta tudatosság számít.

Beavató Mesterünk tanításai a folyamatos tudatosodásról, a visszatérés éberségéről szólnak, amikor egy önmagunkon kívüli pontot kell keressünk, amibe megkapaszkodva, képesek leszünk önmagunkat megkettőzni, kétszer születni, egyszerre az életben és a létben is lenni:  transzcendenciában, téren és időn kívül, ahol nincs ok és okozati viszony. Az Egy képe és azonossága csak lelkesedéssel, felfokozott lelki állapottal, eksztázissal, boldogsággal érhető el, mert létezni annyi, mint önmagunkon túláradni. Akkor élünk helyesen, ha állandóan az egyetemes én tudatossága szerint élünk. Ez nem más, mint a tudat legmagasabb fokra emelt ébersége, amikor már nem kivetítettként, nem kívül tapasztaljuk meg az Egyet, hanem belül, önmagunkban.

4. Beavató Mesterünk megnyitotta az Egyhez visszafelé vezető utat: Mesterünk a szükségszerűség, a kapocs, a közvetítő az Egy és az ember között, mert az eltévelyedett embert újra és újra vissza kell vinni az eredeti kereszténységbe. Meg kell neki mutatni a visszatérés útvonalát, a kereszt középpontját. Beavató Mesterünk nemcsak a régi, az eredeti kereszténységbe akarta visszavinni az embert ‒ ez által újra működővé tenni az Egy és az ember közötti kapcsolati hálózatot ‒, hanem egyben új hálózatot is hozott létre, vagyis az utána jövő nemzedékeket is „bekapcsolta” a hálózatba. Ahogy üzente: „az Atyához csakis rajtam keresztül lehet eljutni”. Ő nyitotta meg az ég és a föld közötti folyosót, ami az óta is nyitva áll, nekünk is. A XXI. század embereként tegyük fel a kérdést, hogy rendelkezünk-e azzal a tudással, tudatossággal, lelkesedéssel és örömmel, hogy mi is részesei vagyunk ennek a hálózatnak? Gondoljunk bele, hogy a beavató tudás megszerzése által, időben visszautazhatunk a több ezer évvel ezelőtt létező tudásba. Beavató Mesterünk ma is épp olyan időszerű ‒ ezért nem történelem ‒, mint kétezer évvel ezelőtt. A régi kereszténységbe való visszatérésünkben nem az a fontos, hogy mikor döntjük el, hanem az, hogy visszatérésünket eldöntjük.

5. az Egy szeret minket: az Egy szeretetében teremtette meg a világot és bele az embert, akire a világot, a fent és a lent kapcsolatainak hálózati működését rábízta. Nekünk is teremtenünk-megfeszülnünk és visszatérnünk kell, zárnunk kell a teremtés ciklusát, nekünk is részt kell vennünk a szeretet körforgásában, ezért nem használhatjuk a szeretetet magányunk csillapítására. A magány igazából nagy érték azok számára, akik felébredtek az Egy valóságára. Magányában a felébredett ember csak az Egy befolyása alatt van, mivel már nem ő cselekszik, hanem az Egy cselekszik benne. A tudatos felébredett és az Egy szeretetét élvező arra ébred rá, hogy minden, ami elől menekült, és az is, amit keresett, mind benne van. Azért is örvend az Egy szeretetének, mert általa lesz egyre tökéletesebb, szabadabb és boldogabb, amikor mindent oda tudna adni, hogy semmit se kérjen érte. A teremtésben való részvételünk egyben a szeretet cirkularitásában (körforgásában) való részvételünk is, amely arra tanít bennünket, hogy ha boldogok akarunk lenni, adjunk boldogságot, ha örülni akarunk, adjunk örömet, ha szeretni akarunk, szeressünk másokat, ha szabadságot akarunk, adjunk szabadságot másoknak, ha figyelmességet akarunk, figyeljünk oda másokra, ha segítséget akarunk, segítsünk másokon, és a sor hosszasan folytatható. A következtetés egyszerű: ahhoz, hogy megkapjunk valamit, először nekünk kell adnunk. Ha ezt mindenki így gondolja, beszéli és teszi, akkor kialakul a duális szeretet hálózata, ami az Egy háza népe, fajra, bőrszínre és nyelvre való tekintet nélkül, amit eredeti kereszténységnek is nevezünk.

Egy hét múlva folytatjuk