TÜKÖRKÖSZÖNTŐ (Deli Mihály elbeszélése)
- szilajcsiko
- jún. 24.
- 2 perc olvasás
Ötven éves lett
Este a családja és a barátai felköszöntik
De még mielőtt a nap lenyugodott volna
egyedül akart maradni
Fölkapaszkodott a hegytetőre és leült a kereszt alatt
Már számtalanszor próbált a túlvilágiakkal kapcsolatba lépni
Gondolta, ez egy nevezetes nap, hátha ma sikerül
Nekidőlt a keresztnek, ellazult
„Gyertek hát…!” – súgta maga elé
s elnézett a messzeségbe, a horizont fölé
Nem történt semmi
Nem adta fel
Kitartóan, mégis gyöngéden koncentrált
„Akár jöttök, akár nem, én itt vagyok, várok…” – súgta magában
Sóvárogva meredt a végtelenbe…
…És lassan érezni kezdte valakinek a jelenlétét
Nem látta, de hallotta / lehunyta a szemét
„Ötven éves vagyok, épp ma, köszönöm, hogy itt vagy
Nem azért hívtalak, hogy gratulálj
De ez a kerek szám, valahogy összecseng…
Mivel is?
Na, semmi melodráma
Élek, egészséges vagyok, még nem értem a végére
Mégis, olyan az egész, mint egy kifordult kesztyű…
Érted, ugye?!”
„Értem” – suttogta a Hang
„Szeretnék veled gyakrabban kapcsolatba lépni”
„Miért?”
„Mert elszakadóban vagyok ettől a világtól, az élettől
Néha terhemre van, távolodom tőle
Nem meghalni akarok
csak úgy érzem, segíthetsz közelíteni ahhoz, ami ezután jön”
„Azt hiszed, ez egy praxis, gyakorlat, kondíció, készülgetés?”
„Inkább vonzódás; de kíváncsiság is”
„Mint egy mozi? Ismeretterjesztő film? Turistáskodás?”
„Nem titkokra vagyok kíváncsi, a közelségét szeretném érezni”
„Ahhoz én nem kellek, az benned van, rajtad múlik”
„Vagyis szerinted még nem vagyok felkészülve a szembesülésre?”
„Az lehet egy pillanat, máskor meg hosszú folyamat
Veszélyes hívogatni minket
De elárulhatom: benned vagyok / én: te vagyok
Nézz magadba: elég erős vagy elveszíteni önmagadat, hogy én legyél?”
(Itt hosszú csend következett)
„…Érteni vélem
Mégis olyan sok embernek megjelentek”
„Annak a nagyobbik része hamisság, hókuszpókusz
a kisebbik része »speciális akció«
Te csak magaddal törődj”
„Feszültséget okozol bennem”
„Te okozol magadban-magaddal”
„Igen, de most mégsem magammal beszélek…”
„Igen is, nem is
Már így is túl sokat elárultam abból
ami csak összezavar, félrevisz, amit nem érthetsz”
„Rendben, a lényegből semmit nem érthetek
de a vágyam, a vonzódásom, az »odatartozásom«
mégis képessé tehet az értelmen túli kapcsolatteremtésre
Nem?”
„De. Tehát igyekezz
Csak ne feledd, ha nagyon akarsz engem
ha nagyon-nagyon
akkor megjelenek neked
akár meg is ölelhetsz
de abban a pillanatban már nem térhetsz ide vissza
Az végzetes döntés”
„Értem”
„Tehát?! Elfogadod a gratulációmat, virtuális ölelésemet?”
„Igen. Köszönöm” – megdörzsölte a homlokát, halántékát, lehajtotta a fejét
Furcsa illat gomolygott körülötte (nem a saját szaga)
Tagjai elnehezültek
Körülnézett
A fák játékosan szétszórva, mozdulatlanul álltak
A felhők lassú türelemmel úsztak felette
Hangyák, bogarak, madarak mit sem törődve vele
élték a maguk életét
Hazafelé, a város
mint egy ellenállhatatlan mágnespatkó vonzotta/taszította
Megrettent, hogy este, az ünneplők előtt
összegeznie kell az eltelt ötven évét
Az események és történetek összefonódtak
a karcos bűntudattal, a szégyen nehezékeivel
Mégis, foszló bűnbánat táncoltatta gondolatait
Belátta, önmagán keresztül vezet az út – önmagán túlra
Ő dönt
Mindenki maga dönt
S az Egek azt elfogadják
Ölüket kitárják
Bezárják
