ÚJRA ÉS ÚJRA – BÚCSÚ (Deli Mihály szabadverse)

ÚJRA ÉS ÚJRA – BÚCSÚ (variáció)

Itt van ez a hófehér képernyő

(mint amikor kedvesem kitárja előttem köntösét…)

Hívogat, felbátorít

Vágyódom rá, de türtőztetem magam

Sokszor megtörtént / sokszor jó volt

de volt, hogy nem annyira

a hangulat szellőcskéjén túl

meg kell érnie a pillanatnak

Ezt azért írom most, mert egy barátom a halálán van

Indulok a kórházba, talán utoljára látom

Még nem tudom, mit fogok mondani neki

(hazug módon, bölcs közhelyekkel vigasztaljam?

Vagy…)

Ugyanis nem csak róla, hanem rólam is szó van

Legyek bátor, őszinte és kemény és szigorú?

Ha vigasztalom, félrevezetem

Őt is, magamat is

De kínozhatom-e ilyen állapotban

saját gyötrelmeimmel?!

Szóval mondjak neki kegyes szépségeket

miközben én meg kövezem a magam útját?

Tehát itt van ez a (buja, fojtogatóan szemérmetlen)

hófehér képernyő

(régebben izgató papírka, s döfködő toll)

Önzésemre figyelmeztet

Kit érdekelnének nyűgeim

a halál körüli (még oly általános) bonyodalmaim?

Újra és újra ezekbe ütközöm

Miért festenek a festők örökké önarcképeket?

Vagy többször is ugyanazt a tájat?

Mélyülnek? Változnak? Gazdagodnak?

Leülök az ágy szélére és felteszem az obligát kérdéseket:

„Hogy vagy?”, „Kérsz valamit?”, „Fáj?” – etc.

„Na, hagyjuk ezt, beszéljünk a lényegről…!” – mondja

„De mi a lényeg?” – kérdezem

Megakadunk

Nem az a lényeg, hogy meghal, hanem ami utána jön

Csakhogy barátom megrögzött ateista

Zsákutca, falba ütközünk

„Kit érdekel az élet, te marha, hát itt a vég

Meg fogsz halni

Ami volt: volt, számodra örökre elvész

Mit törődsz vele/velünk

Hiszen szerinted mi majd ugyanúgy dobjuk az egészet

Ha nincs előtte és nincs utána: semmi sincs!

Gyökértelen attrakció, veszett misztika

Miféle lényeg az, ami nem az öröklétre tör

ami majd nyom nélkül elpusztul, megsemmisül?!

Egymás előtt produkáljuk magunkat?” – mondom

„Ne téríts, ne győzködj!

Az élet nem misztika, hanem a valóság!

Nagyszerű és csoda és minden!” – válaszolja

„Nem degradálom az életet, sőt!

Az élet maga a Mindenség ugródeszkája!

Neked (gazdag) ketrec, nekem szöktető lehetőség

De most mit akarsz?

Összegezni az eddigieket?

Tudjuk mindketten, mindannyian:

az életed, életműved már márványtalapzaton

Az utódok szakíthatnak belőle vagy továbbépíthetik

Ennyi volt, hírneved hosszan rezeg majd az éteri jövőben” – mondom

„Köszönöm” – szól rekedten

„Na persze az is lehet, hogy elfelejtik, és szétrúgják

de te már ne törődj azzal, megtetted, amit kell

Kétféle ’örökkévalóság’ van: időn inneni és időn túli” – kacsintok

„Köszönöm” – fintorog

„Nincs mit

Én meg köszönöm a barátságodat

Tán jótékony hatással voltunk egymásra

Megerősítettük egymást a magunk meggyőződésében

Szóval jöjjön, aminek jönnie kell

Mindazonáltal, annak ellenére, hogy nem vagyok pap

ima helyett azért, még egyszer utoljára

megszorítom a kezed

Ne mondj semmit, csak nézz a szemembe!

Hallgass és nézz a szemembe!

Ne ellenkezz, és ne gondolj magadra!

Engem nézz, engem!”

Mutatóujjamat a számra tettem, nehogy megszólaljon

Én sem szóltam

Tenyeremben éreztem hűs, selymes bőrén át

erei fáradt lüktetését

Tekintetünk összekulcsolódott

Percekig nem mozdultunk, aztán

lassan elengedtem a kezét

            lassan bólintottam

                        lassan felálltam

                                   lassan hátraléptem

                                               lassan elfordultam

és lassan elhagytam a kórtermet

Hányszor fogom még ezt eljátszani?!

gondoltam az utcán

És ahogy sejtettem:

rólam is szólt ez a búcsú

Csak próbálgatom, milyen lesz egyedül

Hányféle módon lehet…?!

Telefirkálom az üres, fehér képernyőt

Mindig majdnem ugyanaz történik, újra és újra (portré, táj…)

Mint amikor kedvesem széttárja a köntösét (mily vonzó)

Kéjes és édesen kínzó

Több mint szerelem

Végzetes összetartozás

Mondhatni: mindhalálig

A kép forrása: itt