Ukrajna végjátéka – Keleti szomszédunk valójában egy bukott állam

Vukics Ferenc jegyzete

„Nincs szükségem egy olyan barátra, aki változik, amikor én változom, és aki bólint, amikor én bólintok; az árnyékom azt sokkal jobban csinálja.” – Plutarkhosz

Az utóbbi évtizedek amerikai ámokfutásának következtében hazánkban is egyre többen szemére vetik az USA-nak, hogy a „Pax Americana” helyett, elsősorban „a világ csendőre” feladatra összpontosítva, a ”Chaos Americana”-t valósította meg.

A Pax Americana legújabb fejezetében a II. világháború (majd a hidegháború) lezárásával az új világrend annyira megszilárdította az USA fegyveres, politikai és kiváltképpen gazdasági globális hatalmát, hogy akaratát könnyedén tudta „ráerőltetni” a „szabad” világra. Az orosz-ukrán háború alaposan megváltoztatta az Amerikai Egyesült Államok viszonyát korábbi szövetségeseihez és az egész világhoz. Bár sokak számára úgy tűnik, hogy vezető hatalmi pozíciója megszilárdult, maga mögé sorakoztatta a NATO-tagállamokat és szorosabbra húzta a szövetségesi kötelékeket több országgal,

valójában nem arra haladtak a dolgok, mint amire az USA-t magántulajdonként kezelő vezetői elit szerette volna. A korábban már érezhető közelségbe került átrendeződési folyamat felgyorsult és előre nem látható irányt vett.

„Ha ezen az úton haladnak tovább (márpedig nincs jele, hogy letérnének róla), akkor éppen az ellenkezője fog történni annak, amit az USA gondolt, és egyrészt gyökeresen fogja megváltoztatni a globális biztonsági és nagyhatalmi erőviszonyokat, másrészt rákényszeríti az Egyesült Államokat saját pozíciójának és szövetségi kapcsolatainak újradefiniálására” – írta egyik tavaly nyári elemzésében a Foreign Affairs.

Az USA-ban a vezető értelmiség egy része pontosan tisztában van ezzel, és hamis szólamok meg szűklátókörű ideológiák ismételgetése helyett keresi a kiutat ebből a helyzetből.

Az orosz-ukrán háború valódi nyertesei és vesztesei c. írásomban már beszéltem arról, hogy a „nemzetállami Amerika” is a vesztesek közé tartozik. Hiába állította Mitch McConnell, a Republikánus Párt szenátusi frakcióvezetője még tavaly novemberben, hogy az „Ukrajnának nyújtott támogatásunk folytatása erkölcsileg helyes, de nemcsak az, hanem közvetlen befektetés a kőkemény, hideg, amerikai érdekek mentén”, állítása nem nagyon fedi a valóságot. Az Egyesült Államok már június elején példátlan mértékű fizetésképtelenséggel nézhet szembe, ha a kongresszus nem lép az adósságlimit felemelése érdekében.

Bár az amerikai pénzügyminiszter szerint a szankciók „rendkívül negatívan hatnak” az orosz gazdaságra, a számok mást mutatnak. A szankciók nem tudták megbénítani Oroszországot. Január végén, majdnem egy teljes évvel a szankciók bevezetése után a Nemzetközi Valutaalap jelentése azt prognosztizálta, hogy az orosz gazdaság nem zsugorodni, hanem növekedni fog. És gyorsabban fog növekedni, mint az Oroszországot szankciókkal sújtó európaiak.

Míg az IMF előrejelzése szerint az orosz gazdaság 2023-ban 0,3%-kal, 2024-ben pedig 2,1%-kal fog növekedni, addig az Egyesült Királyság 0,6%-kal zsugorodik, Németország, Európa legfontosabb gazdasága pedig mindössze 0,1%-kal fog növekedni idén.

A tíz legerősebb gazdaságból kilenc 2023-ban zsugorodik, míg Oroszországé bővül. Az euróövezet növekedése 3,5%-ról 0,7%-ra csökken.

Az Egyesült Államokat ez kevésbé érinti közvetlenül, mint Európát, de növekedése a 2021-es 5,9%-ról 2022-ben 2%-ra zsugorodott, és az előrejelzések szerint tovább csökken, 2023-ban 1,4%-ra, 2024-ben pedig 1%-ra.

Ez az előrejelzés azt sugallja, hogy a New York Times is nemrégiben helyesen állította azt, hogy "a nyugati nemzetek azon erőfeszítései, amelyek Moszkva gyengítésére irányulnak, meghiúsulni látszanak". Arra is utal, hogy ezek a szankciók talán még pusztítóbb hatást gyakorolnak a szankciókat bevezető országokra, mint Oroszországra.

Nehezen tudom megértetni az Amerikával szemben súlyos kritikákat megfogalmazó barátaimmal, hogy az USA bukása ugyanolyan visszafordíthatatlan folyamatokat indítana el, mint Oroszországé. Gyors és súlyos erőviszony átrendeződés mindig háborúval és végeláthatatlan emberi szenvedéssel jár.

Ezeknek az ismerőseimnek is be kell látniuk, hogy nem Amerika, hanem a jelenlegi Biden-adminisztráció az ellenfelünk.

Nem Amerika ellen kell fellépni, hanem a jelenlegi politikai elitjének döntéseivel kell szembeszállni.

Ha igazán eredményesek akarunk lenni, akkor a jelenlegi kormány kritikusait kell erősíteni és azok véleményét kell megismertetni környezetünkkel. Bármennyire hihetetlennek tűnik,

ezek az értelmiségiek nem republikánusokra és demokratákra oszlanak, hanem hozzáértő szakemberekre és ideológiák által vezérelt kontárokra.

Most James W. Carden gondolatait szeretnénk eljuttatni a Szilaj Csikó olvasóközönségéhez, aki az Obama-kormányzat idején az amerikai-orosz ügyekért felelős tanácsadóként dolgozott az amerikai külügyminisztériumban. Carden a The American Conservative-ban megjelentetett „Ukraine’s Endgame” c. írásában felteszi a kérdést, hogy mit is nyertek az ukránok és az amerikaiak ebben a háborúban, ahol a Biden-kormányzat az ukránokat az állandó függőség állapotában tartja.

Az orosz invázió mai egyéves évfordulója és Joe Biden elnök hétfői, ötórás meglepetésszerű kijevi útja alkalmat adhat arra, hogy felvetődjön néhány kényelmetlen, sőt, népszerűtlen kérdés, hogy pontosan mit is ért el Ukrajna – amely többek között több mint 100 milliárd dollárnyi amerikai segély kedvezményezettje – a Majdan-forradalom óta eltelt kilenc év alatt?

Attól kezdve, hogy Ukrajna 1991. augusztus 24-én kikiáltotta függetlenségét, egészen a 2014 februári Majdan puccsig, Ukrajna lényegében egy binacionális kleptokrácia volt, amely ütközőállamként – különösen az Európába irányuló orosz földgáz tranzitközpontjaként – a kleptokrata elit – a mélyen kompromittálódott politikusok és a szovjet korszak egykori funkcionáriusaiból lett oligarchák köre – előnyére használta fel földrajzi pozícióját.

Az orosz Kelet és a galíciai Nyugat közötti feszültség a Majdan-tüntetések idején csúcsosodott ki, amikor Viktor Janukovics akkori elnök megpróbált az Európai Unió és Oroszország között lavírozni.

Janukovicsot az oroszpárti és az európapárti oldal is megszorongatta, és végül az EU által kínált gazdasági alku elhalványult az orosz Vlagyimir Putyin által kínált alku mellett. Így Janukovics, aki ugyan kapzsi volt, de óvakodott attól is, hogy feldühítse nyugtalan keleti szomszédját, az oroszok által felajánlott, mintegy 15 milliárd dollár értékű üzletet fogadta el.

Janukovics ezzel egy régi játékot játszott. Ezt a játékot soha nem az ukrán nép javára, hanem a romlott elit érdekei mentén játszották. Az 1991-től mostanáig eltelt években Ukrajna egyetlen egyszer sem volt képes olyan kormányzó elitet létrehozni, amely képes lett volna felismerni, hogy bár földrajzi helyzete Ukrajna Achilles-sarka, egyben a legnagyobb erőssége is. Nem értették meg, hogy az ország földrajzi helyzetét a közjó előmozdítása érdekében is ki lehet használni. De mivel ezt ez a elit nem volt hajlandó megtenni, a lakosság egésze, az utolsó hrivnyájáig kifosztva, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a szegénységbe: 2015-re Irakban, Mongóliában és Albániában is magasabb volt a jövedelmek aránya, mint Ukrajnában.

Ukrajna vezetői 30 éven át elszalasztották az esélyt arra is, hogy egy életképes, többnemzetiségű államot hozzanak létre. Ehelyett 2014-től kezdve egy monoetnikus állam létrehozása és egy "Ukrajna az ukránoké" banderista víziója mellett döntöttek.

Az eredmények katasztrofálisak voltak.

A 2014 áprilisában kirobbant polgárháború az egy évvel ezelőtti orosz inváziónak köszönhetően most egy szélesebb európai háború szélére sodort bennünket. Ukrajna kormányzó elitjének, amely újra és újra elutasította a béketárgyalásokat, meg kell értenie, hogy Ukrajna most már egy bukott állam: Több mint 12 millió polgára menekült el, és gazdasága legalább egyharmadával zsugorodott az invázió óta. Mégis, Biden elnök, tanácsadói és a washingtoni média-politikai establishment majdnem egésze biztos abban, hogy ez a háború – ahogy az elnök januárban fogalmazott – "a szabadságról szól". „Szabadságot Ukrajnának, szabadságot mindenhol, mindenkinek! Ez arról a világról szól, amelyben élni akarunk, és arról a világról, amelyet gyermekeinkre akarunk hagyni".

Szabadság? Ez csak akkor lehetséges, ha a szabadság definíciója az állandó függőséggel azonos jelentésű tartalmat takar!

Ukrajna kormányzó elitje úgy véli, hogy a túlélés érdekében jövőjét az EU-hoz és a NATO-hoz kell kötnie. Ha azonban csatlakoznának a NATO-hoz, akkor az Egyesült Államokkal csak újabb katonai függőségi viszonyba kerülnének. Ha Ukrajna az EU tagja lesz, akkor Berlin legújabb vazallusává válik, és jövőjét a frankfurti Európai Központi Bank és egy elszámoltathatatlan brüsszeli bürokrácia kegyeire kell bíznia.

Az orosz invázió első és a Majdan-puccs kilencedik évfordulóján túljutva azok, akik 2014. február 21-én éjjel olyan lelkesen vonultak az utcára, hogy megdöntsék a demokratikusan megválasztott ukrán elnököt (és azok az amerikaiak, akik olyan lelkesen szurkoltak nekik), talán elgondolkodhatnának egy pillanatra, hogy feltegyék maguknak a kérdést: Mit is nyertünk pontosan?”

---

James W. Carden okfejtésének a végén én megfordítanám a szerző kérdését. Talán ideje lenne a konfliktus összes résztvevőjének számot vetnie azzal, hogy mit is vesztettek, miközben az apokalipszis négy lovasát rászabadították a világra! Történelmet szerető ember vagyok. Középiskolásként egyik kedvenc olvasmányom Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok c. műve volt. Tudom, hogy sokak szerint tudósként össze sem lehet hasonlítani a Thukidüdész vagy Tacitus nagyságrendű múltvizsgálókkal, de kétségtelen, hogy sokkal kellemesebb őt olvasni, mint amazokat. A görög krónikás és filozófus nekem azt tanította, hogy ”a bölcs emberek még a viszályaikat is képesek a maguk javára fordítani”.