ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (3) – Összefogás a kiszolgáltatottság ellen (Németh István tanulmánya)
„Az önrendelkezés mint a létfenntartás alapfeltétele” címmel indítottam cikksorozatot, amelynek alapgondolatait a Magyarok Világkongresszusán is előadhattam 2024 augusztus 18-án.
Annak a közösségnek a sorsa, amely saját létfeltételei biztosítása terén nem rendelkezik a megkövetelt önrendelkezési képességgel, mások kezében van, fennmaradása másoktól függ.
A létbiztonság megteremtését elősegítő önrendelkezés több, mint a hatalom megtartását elősegítő önrendelkezés.
Ez védőburokkal ellátott irányítási, összehangolási képesség kialakítását jelenti, amely csak méltányos ellenőrzési rendszer mellett szerveződő közösségben valósítható meg. A szerveződésnek a szubszidiaritáson kell alapulnia.
A szubszidiaritás – a kifejezést magyarra a kisegítés elveként szokás fordítani – azt jelenti, hogy amely feladatot egy személy vagy közösség konkrét érintettség okán helyi szinten meg tud oldani, arról nem szabad magasabb szinten (esetleg az érintettek kihagyásával) dönteni.Az önrendelkezés felé vezető út első lépcsőjeként az életközpontúság jelentőségét hangsúlyoztam (Útban az önrendelkezés felé (1) Életközpontúság). Valódi közösségi túlélés csak életközpontú szemlélettel érhető el.
Az élő tápláléka csak élőből származhat. Az élet a tágan értelmezett tájban játszódik le. Az életközpontúság megvalósítása érdekében a tájban élés lehetőségeinek a kitágítása kulcsfontosságú (Útban az önrendelkezés felé (2) A tájban élés lehetőségei), mert túlcivilizált, túltechnologizált világunkban ma már szinte csak jól szervezett közvetítő hálózatokon keresztül juthatunk hozzá a „természet adományaihoz”. Életlehetőségeinket döntően befolyásolja, hogy ezekkel a „természeti adományokkal” hogyan sáfárkodunk, vagyis legalább alapvető létfenntartási javaink előállítását hogyan szervezzük meg.
A létbiztonság megteremtését a külső függés, a kiszolgáltatottság veszélyezteti. A kiszolgáltatottság különösen az alapvető létfenntartási javak elérhetőségében válik kritikussá, mert egyénileg válnak zsarolhatóvá az emberek. A mai pénzuralmi világban emiatt válnak bérrabszolgává, ill. a tervezett Új Világrendben (a Great Reset szellemében) egy totálisan ellenőrzött műéletbe kényszerítetté.
Ez a záró cikk a kiszolgáltatottság csökkentésére fókuszál.
Értékáramok
A fizikai létezés alapfeltételei materiálisak. Ezek alapvető szükségletek kielégítését célzó tevékenységek összerendezett sorozatain, értékáramain keresztül valósulnak meg.
Amikor valaki közvetlenül a természetben, mondjuk egy tanyán teremti meg saját alapvető létbiztonságát, saját maga (vagy családja, szomszédsága) kell, hogy végrehajtsa a szükséges tevékenységeket (az értékáram kis tájegységen belül játszódik le). A többségnek azonban nincs meg ez a lehetősége. A többségnek társadalmi munkamegosztásba kell beilleszkednie, amelyben cserével vagy vásárlással szerzi meg azt, amire létfenntartása érdekében szüksége van.
A cseréhez mások által igényelt termékek/szolgáltatások előállítási képességére (vagyis értékáramainak végrehajtására), a vásárláshoz pedig valaki számára hasznos munka ellenében kapott bevételre van szükség. Ez a munka alapú társadalomszervezés alapja: dolgozhasson mindenki és tudja a keresetéből eltartani magát és családját. Aki nem képes dolgozni, annak adóbevételekből történő újraelosztás alapján lehet olyan jövedelmet biztosítani, amelyből „megvásárolhatja” saját létfenntartását.
Ez a működési mód (vagyis vásároljuk meg saját létfenntartásunk szükségleteit) került végveszélybe, mert
az uralkodó „pénzgyári” szemlélet felfalja a saját működéséhez szükséges erőforrásokat, vagyis hosszabb távon fenntarthatatlan.
A „pénzgyári” szemléletben a gazdasági tevékenység célja a többlet pénz/hatalom előállítása rövid távon, függetlenül attól, hogy ez szükséges-e az élet fenntartásához, folytathatóságához vagy sem. Az életvitelhez közvetlenül nem kapcsolódó tevékenységek is fogyasztják a Föld korlátos erőforrásait, az erőforrások kimerülése pedig az életvitelhez szükséges erőforrások szűkösségéhez, kimerüléséhez vezet.
Végtelen mohóság alakul ki az azonnal megszerezhető többlethaszonért. Minden olyan tevékenységet alulértékelnek, amelyre az értékáram végrehajtása érdekében szükség van (mert a bér, illetve az alvállalkozónak fizetett költség rontja a nyereségességet). Ez a hozzáállás a „bedolgozók” által megkereshető pénzt, ezzel az általános vásárlóerőt csökkenti, vagyis a tömeg számára egyre inkább ellehetetleníti a létfenntartás megvásárlását.
Az értékáramok hálózatait (amelyek emberi és vállalkozási szükségleteket elégítenek ki) ezek a „pénzgyárak” oly mértékben torzítják, hogy minden lényeges értékáramba megfelelő pontokon igyekeznek belépni és kritikus szakaszokat uralni, hogy abból minél nagyobb pénzügyi és hatalmi hasznot húzhassanak. Ilyen szakaszok a vállalkozásindítás és -működtetés finanszírozása, a piac (vagyis a felvásárlás és áruterítés) uralása, tudásintenzív lépések szabadalmi védelme,
olyan szabványok és tiltó rendeletek kierőszakolása, amely javítja monopol helyzetüket és ellehetetleníti a konkurenciát stb.
Az élelmiszer-önrendelkezés jelentősége
A mindennapi élet szempontjából az élelmiszergyártás és -kereskedelem kiemelt jelentőségű. A bolti vásárlás miatt a háztartások rendszeres kiadásainak többsége ide irányul (az élelmiszer forgalom a kiskereskedelmi forgalom felét teszi ki). Nem mindegy tehát, hogy milyen minőségű élelmiszert és milyen áron tudunk megvásárolni. Ezért a létfenntartási önrendelkezést az élelmiszer-önrendelkezés kialakításával érdemes kezdeni.
A kereskedőnek az az érdeke, hogy befektetése (bolti felszerelése, árukészlete, üzletvitele) maximális hasznot hozzon a forgalmazott cikkeken keresztül (olcsón beszerezni és „versenyképes” áron eladni). Az olcsóság mögött gyengébb minőség bújhat meg (amely eleve gazdaságtalanná teheti a jó minőségű élelmiszer előállítását, vagyis rombolhatja a termelési hajlandóságot).
A „pénzgyári” szemléletű élelmiszerellátásnak nem célja a valódi biológiai érték eljuttatása a fogyasztóhoz, mert jobban lehet keresni az olcsón vásárolt alapanyag elemekre bontása után mindenféle dúsító, ízesítő, súlynövelő adalékokkal előállított „annak látszó” termékek értékesítésével. Sőt, a csökkent biológiai értékű és esetleg egészségre ártalmas „élelmiszer” fogyasztása következtében újabb piacok is nyílnak: glutén mentes, laktóz mentes stb. élelmiszerek feláras értékesítése, mindenféle táplálék kiegészítő készítmény jó pénzért történő árusítása, újabb és egyre drágább gyógyszerek kínálata stb.
Újabban már az élelmiszer alapanyag előállítása is egyre függetlenedik a természettől, mert megjelenik a növényalapú (vegán) élelmiszer (pl. húsnak látszó készítmények, növényi alapú „tejtermékek”), a műhús, a rovarfehérje, a vertikális farmok „zöldségei” azon túl, hogy a nagyüzemi agrárium már vagy fél évszázada teszi próbára az emberi egészséget (a szermaradványok, az antibiotikum maradványok, a GMO takarmány hatásai stb. következtében).
Ezért stratégiai jelentőségű, hogy miként lehet visszaszerezni az élelmiszer önrendelkezést,
amin azt értem, hogy
biológiailag értékes táplálékhoz juthassunk hozzá, a szaporító anyagtól kiindulva a természetközeli termesztésen/tenyésztésen és a biológiai értéket megőrző, egészséges feldolgozáson és közvetítő kereskedelmen keresztül.
Röviden a földtől az asztalig terjedő értékáramokat saját létbiztonságunk szemszögéből próbáljuk minél kiterjedtebben uralni.
Az értékáramok szerveződése ne a „pénzgyári” szemléletben gazdagodni kívánók vagy az Új Világrend műéletbe kényszerítésének célját szolgálja.
Kiszolgáltatottság kontra ráhatási képesség
A kiszolgáltatottság úgy jelentkezik, hogy az értékáramok végrehajtása során saját ráhatási körünkön kívüli tényezőktől (megvásárlandó elemtől, igénybe veendő külső tevékenységtől) függünk. Minél több előfeltételt tudunk saját ráharásunk alatt tartani, annál kevesebb pénzt kell kifelé kiadni, következésképpen annál kisebb teljesítményeladási kényszerbe kerülünk.
A saját ráhatás az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtérben azt jelenti, a tevékenységszakaszok közötti elszámolás méltányos: a valós ráfordításokat elismeri és a tevékenység fenntarthatóságát biztosító szerény hasznot is tartalmazza. Egyszóval: az egyoldalú profitkiszívás lehetőségét kiiktatja. Ez a méltányos elszámolás hosszabb értékáramok mentén válik jelentőssé, ahol maga az érték előállítás is többlépcsős és a közvetítő kereskedelem is megjelenik.
A táplálkozási értékáramban például már az alapanyag-előállítás is ellehetetlenülhet, ha a méltánytalan elszámolás miatt gazdaságtalanná válik az alaptevékenység.
Az egészséges élelmiszer és az élelmiszernek látszó valami nem lehet egymás méltányos versenytársa, mert az utóbbi „hatékonysága” művi, a biológiai értéket rontó, egészségre ártalmas adalékok és feldolgozás eredményeként áll elő.
Ennek olcsóbb árába be kellene számítani azt a veszteséget is, amit az egészségükben megkárosítottak kezelésére, illetve kártérítésére fizetni kell(ene). De ez csupán „externália” (a könyvelésben figyelembe nem vett tényező). Ez csak példa arra, hogy a teljesítmények méltányos elszámolása milyen kritikus szerepet tölt be a létmód megszervezésének folyamatában.
Méltányos elszámolás csak ráhatási körön belül remélhető.
Ezért mindent el kell követni, hogy az alapvető létfenntartási javak, ezek közül is elsősorban az egészséges élelmiszerek minél nagyobb körére vonatkozóan az egymáshoz kapcsolódó értékáram szakaszok közül a lehető legtöbbet hozzuk saját ráhatási körünkön belülre, akár úgy, hogy érdekkörünkön belülre hozzuk, akár úgy, hogy méltányos együttműködési kapcsolatot alakítunk ki.
Saját ráhatás érvényre juttatása csak összetartó közösségen belül remélhető, ahol az összetartozás célja a létbiztonság előmozdítása, a tovább élés lehetőségeinek a tágítása.
Olyan normáknak kell érvényesülniük, amelyek a parazita egyéni haszonszerzés lehetőségét kiiktatják. Ez a tevékenységek átláthatóságát, közösségi ellenőrizhetőségét követeli meg.
A szervezeti formák közül a szövetkezet alkalmas ilyen viselkedésmód kibontakoztatására.
Az előző évszázad Hangya-szövetkezeti mozgalma lehet minta e tekintetben, amely a közvetítő kereskedelmet „szelídítette” meg méltányos szintűre azzal, hogy a kereskedelmet szövetkezeti hálózaton belülre hozta.
Szükséglet-vezéreltség
Kulcsfontosságú továbbá, hogy a vevő/fogyasztó által vezérelt legyen az értékáramok működtetése.
Ne arra terjedjen ki a vevő lehetősége, hogy a számára felkínált dolgok közül választ, hanem határozottan elvárhassa azt, hogy amire szüksége van, azt időben és megfelelő mennyiségben/minőségben megkaphassa.
Csak ebben a szükséglet-vezérelt működésmódban remélhető, hogy életvitelét segítő termékekhez, szolgáltatásokhoz jut hozzá és nem lesz „áldozata” a pénzszerzési vágyon alapuló kínálatnak, ami a gazdaság mai kínálat-vezérelt üzemmódjából következik.
Az élelmiszer-biztonság szempontjából az egészséges táplálékra vágyó fogyasztóknak kell a vezérlő szerepet betölteniük. Ilyen fogyasztó lehet bármely (eddig) boltban vásárló család, étterem, közétkeztetési konyha, élelmiszer továbbfeldolgozó egység.
Enni mindenkinek kell. Nem szabad azonban arról elfeledkezni, hogy azzá válunk, amit eszünk. Tehát az egészséges táplálék az egészséges életvitel alapja. Erről lemondani nagy kockázat, de a pénzhiány sok családot kényszerít erre, a közétkeztetési normák elégtelenek, az éttermek pedig a legegyszerűbb nagykereskedelmi beszerzési csatornákat használják.
Legalább a rendszeresen vásárolt alapélelmiszerek széles körű és méltányos árú hozzáférhetőségét kellene biztosítani.
Kezdeményező motorra van szükség
Ebben a kiszolgáltatott, illetve kényelmi helyzetben szükség van olyan középponti szervező motorra, amely az egészséges táplálkozás érdekében toboroz vevőket, akiknek az igényei alapján feltárja, hogy a környezetben van-e élelmiszer alapanyag előállítási és feldolgozási/tárolási képesség (vagy legalább hajlandóság).
A termelési hajlandóság fokozható, ha reális áron történő értékesítésre van kilátás (vagyis biztos a felvevő piac).
Így kialakítható egy olyan áramlási rendszer, amelyben a fogyasztói igények teljesítése érdekében történnek meg a tevékenységi lépések (játszódnak le az értékáramok), sőt bővíthető termelési oldalról az előállítási képesség, amivel egyre több fogyasztói igény elégíthető ki.
Ha a középponti kapcsolatépítő (motor) szerepre alakítunk szövetkezetet, amelynek alapító tagjai a fogyasztók és a termelők, esetleg a középponti szervező csapat (amelyik alkalmazott is lehet), akkor egy minimális rezsivel rendelkező szükséglet-vezérelt együttműködési hálózatot hozunk létre, amely „jó helyekről” áramoltat „jó termékeket” egészséges táplálékra vágyóknak.
Ezért nevezem ezt a szövetkezeti együttműködést az élet szigeteinek. Ezekkel kellene egyre kiterjedtebben behálózni a társadalmi együttműködés rendszerét: vagyis minél többen foglalkozzanak az élet kiteljesítését elősegítő feladatok végrehajtásával.
Más alapvető létfenntartási javakra is szervezhető ilyen típusú együttműködés, de érdemes ennek gyakorlatát az élelmiszer önrendelkezés kibontakoztatásával kezdeni.
Az élet szigeteinek működtetése
Magának a szövetkezetnek csupán a nyilvántartásokat és elszámolásokat kell lebonyolítania, azon kívül, hogy a kapcsolatokat és esetleg az árumozgatást szervezi. Ezt a rezsi tevékenységet évente tervezett tagi hozzájárulásokból lehet finanszírozni, ami célzott felhasználású pénzt igényel és könnyen ellenőrizhető.
A fogyasztókból és termelőkből álló szövetkezeti tagoknak az egyeztetett termékekre kizárólagos vásárlási, illetve eladási kötelezettséget kell vállalniuk,
tehát ezeket mindaddig csak a szövetkezeten keresztül vásárolhatják meg, illetve csak a szövetkezetnek adhatják el, amíg a megállapodás szerinti teljesítés lehetséges. Vis major esetén, amikor meghiúsul az előállítás, elsősorban a középponti szervezőknek kell beszerzési lehetőséget találniuk, és csak ennek meghiúsulása esetén mehetnek a fogyasztó tagok boltba vásárolni olyan terméket, amelyre a szövetkezetnek kizárólagos értékesítési joga van. Ilyen kockázati alapot is a tagoknak kell létrehozniuk külön befizetéssel.
Az árumozgás koncepciója az, hogy a termelő adott ütemtervnek megfelelően bocsátja a szövetkezet rendelkezésére az árut, amiért felvásárlási jegyet kap.
A szövetkezet teríti az árut a fogyasztók között, szállítólevéllel alátámasztva. Amilyen fizetési feltételt vállal a vevő, olyan fizetési feltételt vállal a szövetkezet is a termelő felé, ugyanakkor a vevő felé kibocsátott számla nettó ellenértékét engedményezi is a termelő felé (vagyis a nettó értéket a termelő bankszámlájára kell utalnia, csak az áfa részt kell a szövetkezet felé fizetnie). Tehát a szövetkezeten keresztül nincs banki pénzforgalom a közvetítő kereskedelemmel kapcsolatban.
Nettó áron ugyanannyit kap a termelő, mint amennyit kiszámláz a szövetkezet a vevőnek.
Áfa-alany termelő megkapja a nettón felül a 12%-os kompenzációs felárat, amit a szövetkezet levonásba helyezhet saját áfa-bevallásában.
Ez a tranzit forgalmazás azt feltételezi, hogy a fogyasztó közvetlenül a termelőtől kapja az árut, legfeljebb a szállításnak kell olyannak lennie, hogy alatta az áru minősége ne szenvedjen kárt (pl. hűtés).
A megtermelt árut a termelőnek kell az elszállításig tárolnia, neki kell a minőség megőrzésével foglalkoznia.
Drágítja az indulást, ha az áruterítéshez átmeneti raktárt is használni kell, ahol a vevők adott időintervallumon belül átvehetik rendeléseiket (hűtés, energiaellátás, személyzet, bérleti díj stb.).
Szerencsésebb, ha az áruterítés a vevők felé túrajárattal, adott időpontokra történik meg (ahogy ezt a nagyáruházak házhoz szállítási szolgálata teszi).
A termelők egymás között megszervezhetik kapacitásaik okos kihasználását, pl. közös hűtőház, termelőeszköz, raktár stb. használat. Ebbe a szövetkezetet nem kell bevonniuk. A szövetkezetet akkor érdemes csak beruházásba bevonni, ha a hiányzó kapacitás nincs meg a termelői körben. Ez a szövetkezeti beruházás közös tulajdonba kerül, amelynek használatáért nem kell fizetnie a termelőnek és nem vár ellentételezést a vevő sem, mert az ő érdekét is szolgálja az eszköz használata. Viszont közösen kell vállalniuk a beruházás teljes finanszírozását.
A termelők megtermelt alapanyagaik továbbfeldolgozását is vállalhatják, vagyis vertikálisan tovább fejleszthetik saját értékáramukat.
Ez azt jelenti, hogy a magasabb feldolgozottságú termék ára is magasabb, tehát a termelő beruházása a magasabb árbevétel révén térül meg. A termelők közös beruházása a befektetési hányad csökkentését jelentheti, de ilyenkor a kapacitás kihasználásán osztozni kell. (Ez az együttműködés is történhet a termelők által létrehozott szövetkezeten keresztül, ami független a most tárgyalt „élet szigete” szövetkezettől). Magasabb feldolgozottsági szintig eljutott termelői háttér a fogyasztóknak is előnyös, mert a fogyasztónak nem alapanyag, hanem a táplálékhoz minél közelebbi szintig elvitt termék kell (hogy saját hatáskörében minél kevesebbel kelljen kiegészítenie a megvásárolt terméket, hogy abból táplálék legyen).
A középponti kapcsolatépítő szövetkezeti mag feladata a megfelelő minőségi követelmények megfogalmazása a tagsággal egyetértésben, e követelmények betartásának felügyelete (vagy ennek megszervezése külső szakemberek bevonásával), a fejlesztési lehetőségek feltárása és a közösen elhatározott fejlesztések projektjeinek az irányítása.
Ezek fedezetét szintén tagi hozzájárulásokból kell biztosítani.
Eddig a pontig a szövetkezet a tagságán belül non-profit elven működik.
Nem kizárt azonban, hogy a szövetkezet for-profit tevékenységet is végezzen, amiért árrés illeti meg. Ilyen tevékenység lehet a termelő szövetkezeti tag megállapodás feletti árujának értékesítése külső bolt vagy nem tag fogyasztó részére, megállapodás feletti mennyiség beszerzése egyes fogyasztók részére nem tag termelőktől stb. Az így keletkező profit fejlesztésre, szociális juttatásokra, illetve nyereségrészesedésre használható azon felül, hogy meghatározott hányadát az oszthatatlan közös alapban hagyják.
A for-profit tevékenységet az állam is adóztatja, ezért amit a non-profit szférában lehet elvégezni, ott is kell elvégezni. Ezért érdemes a rezsi jellegű költségeket közvetlenül vállalni és annak fedezetét nem mesterséges árrés beépítésével előteremteni, mert az így előálló fedezet kevesebb is lehet (ami veszteséget okoz), viszont, ha több, akkor felesleges adózni utána.
Miért érdemes szövetkezeti taggá válni a fogyasztónak?
Mert átláthatóan megbízható minőségű termékhez juthat hozzá termelői áron (nem kell a közvetítő nagykereskedelmi és kiskereskedelmi árrést fizetnie, amelynek következtében a vevői ár akár a háromszorosa is lehet a felvásárlási árnak)
Lehet, hogy a méltányos termelői ár valamennyivel magasabb, mint amennyibe az „annak látszó” bolti áru kerül, de
nem lesz egészségügyi kockázata az elfogyasztásának;
a jobb minőség miatt kevesebb lesz a hulladék, a maradék, tehát kevesebb áru is elég lesz neki (pl. az utolsó morzsáig megeheti a jó kovászos kenyeret);
biztos lehet abban, hogy a jövőben is megkaphatja a jó minőségű árut, mert a termelő nem megy csődbe az áron aluli értékesítési kényszer miatt;
van módja olyan szolgáltatást nyújtani a szövetkezet felé, amivel csökkentheti kiadását (pl. a szállításban, vagy más tevékenységben való részvétellel);
de a legfontosabb az, hogy életben tudja tartani az egészséges élelmiszer előállítására hajlandó és képes termelőket, akiknek a léte is végveszélybe kerül az Új Világrend (Great Reset) meghirdetett programjának érvényesülése esetén.
Miért érdemes szövetkezeti taggá válni a termelőnek?
Mert termelési kapacitásainak megállapodással lekötött részére biztos piacot talál azon az áron, amit méltányosnak tart (a vevőkkel történő alku alapján).
Tud alkalmazkodni a pillanatnyilag kielégítetlen vevői igényekhez, amire alapozva bővítheti kínálatát, amire szintén biztos piacot talál.
Kapacitásainak jobb kihasználása esetleg árcsökkentést is lehetővé tesz számára, ami további piacbővülést eredményezhet, mert felszabadít valamennyi vásárlóerőt.
Többlet termékét felkínálhatja a szövetkezetnek külső értékesítésre (akár magasabb áron is).
Kisegítő kapacitásra találhat a szövetkezeti tagok között, amelyhez önköltségi áron juthat hozzá.
Amilyen mértékben ellehetetlenül a „pénzgyári” világban vagy a kibontakozó Új Világrendben a fizetett munkalehetőség elérése, úgy bővül a létfenntartási összefogás szellemében a szükséges belső munkák elvégzésére vonatkozó hajlandóság, vagyis a saját ráhatási kör tágul, csökken a kiszolgáltatottság.
Következtetések
Ebben a létszervezési modellben
előfeltétel, hogy a középponti szervező, kapcsolatépítő motor szerepét valaki betöltse;
legyenek termelők (teljesítményt nyújtani képes szereplők), továbbá
támaszkodni kell a vevők (fogyasztók) fizetőképes keresletére, vagyis nekik alapvetően a „rendszeren” kívülről kell megkeresniük azt a pénzt, amiből saját létbiztonságukat megteremtő rendszerüket működtetik.
Jelenleg még vannak termelők, vannak fizetőképes vevők, de a nagy kérdés: hol vannak a szervező, kapcsolatépítő motorok?
Ha vannak is (akár polgármesteri pozícióban, akár hiteles helyi gondolkodó szerepében, esetleg az államigazgatás szintjén), ki hallgat a szavukra?
Miért gondolják a fizetőképes vevők, hogy pénzük „pénzgyári” befektetése majd meg fogja menteni őket a bajban?
Összeomlás esetén csak a munka elvégzése a megoldás, ott a pénzen nem lehet kényelmet vásárolni. A tanyán is csak munkával lehet életben maradni. A meg nem vásárolható kényelem (pl. a komfort, a közművel ellátottság stb.) hiányában szerényebb körülmények között folytatható az élet, ami egyre inkább tájcentrikus lesz: felértékelődnek a „természet adományai”, egyre inkább visszaszorulnak a kényelmi szolgáltatások, vagyis csökken a pénzkereseti lehetőség. A túlélés kulcsa a helyi önfenntartási együttműködésben való részvétel lesz.
Az élet szigetei koncepció szelíden e felé vezet, hogy legalább az alapvető létfenntartási javak biztosításában legyen helyi tapasztalat.
Az előzőekben kifejtett koncepció egy lehetséges megoldási kísérlet, amelyet a legrosszabb esetre vázoltam fel. Állami vagy önkormányzati rásegítséggel gyorsabban és hatásosabban lehetne előre haladni a létbiztonságot megteremtő önrendelkezés kibontakoztatásában.
A vízválasztó kérdés az, hogy életközpontúan vagy egyéni érdekközpontúan szervezzük-e a társadalmi-gazdasági rendszerünket?
Mennyire tudunk államilag ellenállni az egyéni érdekközpontú külső nyomásnak?
Ez a szuverenitás valódi kérdése, mert nem életközpontú megközelítéssel elérhető önrendelkezés csak hatalommegőrzési kísérletnek tekinthető.
Időkényszer
Hogy mennyire aktuális a létfenntartási önrendelkezés elérésére törekedni, azt világosan körvonalazza a Világgazdasági Fórum által nemrég nyilvánosságra hozott (az Új Világrend kialakítását célzó) program, amelyet az életközpontúsággal foglalkozó korábbi cikkem mellékletében idéztem képernyő másolatként (angolul, a hitelesség érdekében). Ennek magyar fordítása:
VilágkormányDigitális jegybankpénzEgyetlen világbankVilághadseregA nemzeti függetlenség végeMINDEN magántulajdon végeA család végeElnéptelenítés, a népességnövekedés és -sűrűség ellenőrzéseKötelező oltásokUniverzális alapjövedelem A vásárlás, utazás, nyomkövetés és irányítás csipen keresztülVilágméretű szociális kreditrendszer bevezetése (Kína mintájára)Eszközök trilliárdjainak rákapcsolása az 5G felügyelő rendszerekre (IoT)Állam által nevelt gyermekekIskolák, főiskolák, egyetemek állami tulajdonban és ellenőrzés alattA magán szállítás és autó tulajdonlás stb. végeMinden cég az állam és nagyvállalatok tulajdonaA nem lényeges légi utazások tiltásaAz emberek lakózónákba, városokba koncentrálásaAz öntözés végeA családi gazdaságok és legeltetés végeA családi házak végeAz emberi szükségleteket szolgáló földhasználat korlátozásaA természetes (nem szintetikus) gyógyszerek és a természetgyógyászat tiltása
Gondolkodjunk el azon, hogy ez a világ megmentésének a programja-e?
Nem inkább arra kellene törekednünk, hogy mindenben pont az ellenkezőjét valósítsuk meg?
Addig cselekedjünk, amíg a béklyót ránk nem húzzák! Nincs sok időnk!
Így tekintsünk az élet szigetei és más hasonló összefogások „utópisztikusnak” tekintett koncepcióira, mert kiérlelt gondolat nélkül értelmes cselekvés sincs.
Gondolkodni, kapcsolatot építeni, cselekedni!
Összefogni ‒ és nem egymással csatázni lényegtelen témákban!
Kapcsolódó cikkünk
Comments