Vajda Miklós: Miért apostoli királyok?
Többen kérték, hogy az augusztus 20-i Paláverben elmondottakat írjam le, mert olyan információkat tartalmaz, amelyekről a mai hallgatók közül csak kevesen tudnak.
Az Árpád-házi királyok szakrális királyok voltak, A szakrális uralkodó ugyanúgy gyakorolja a teljhatalmat a birodalomban, ahogy az égi Isten a világmindenségben.
A szakrális uralkodónak azonban minden lovasnép esetében igen kemény próbáknak kell megfeleljen, amivel minden kétséget kizáróan bebizonyítja az Ég Urával való kapcsolatát és népe vezetésére való alkalmasságát.
Kelet és nyugat határán kellett megtartani az országot, ezért I. István jól döntött, amikor a római kereszténységet választotta. Miért voltak apostoli királyok a magyar trón birtokosai?
Szent István apostola lett népének, de a 'szent cél' szolgálatában szigorú ura is tudott lenni. Akik megbontották a Szentháromság alkotmányát, nem számíthattak nála kegyelemre és megbocsátásra, akár magyarok voltak, akár idegenek, akár rokonok, akár alattvalók. Viszont a keresztény jövevénynépeket jó szívvel felkarolta. Ez a benső és meggyőződéses vallásosság különbözteti meg Istvánt apjától és irányítja más, magasabb célok felé. Gézánál a vallás eszköz volt a politikai hatalom kiépítésére. István a világi uralomban, a politikai hatalomban látja az égi boldogsághoz vezető eszközt. Apostola lett népének, de a szent cél érdekében erőskezű, kemény uralkodója is tudott lenni.
Zsinatot a mindenkori római pápa, a német-római császár és a magyar király hívhatott össze. De a magyar király hozzájárulása nélkül a megválasztott pápa nem volt legitim.
A mindenkori magyar király ezt a jogát a Szentkoronával együtt II. Szilveszter pápától kapta, aki a Szentkoronát küldte I. István magyar királynak. Ettől kezdve a magyar királyok apostoli királynak minősültek. (Ezt szimbolizálja a Hősök terén lévő oszlop tetején álló Gábor arkangyal, aki a Szentkoronát tartja a kezében.) Az Apostoli Király jogai közé tartozott – sok egyéb mellett a zsinat összehívása.
Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) és a konstanzi zsinat
Luxemburgi Zsigmond nem lehetett volna német-római császár, ha nem lett volna előbb magyar király, mert ez növelte az európai befolyását.
Zsigmondot magyar királlyá koronázták 1387. március 31-én. Ezért ettől kezdve ő – a Szentkorona birtokában – apostoli királynak minősült, akinek ezért joga volt zsinatot összehívni.
A konstanzi zsinatot, amely 1414. november 6-tól, 1418. április 22-ig tartott, Luxemburgi Zsigmond mint német–római császár hívta össze. Viszont csak 1433-ban koronázták német–római császárrá. Tehát német–római császári minőségében csak ekkortól hívhatott volna össze zsinatot, 1414-ben még nem.
Ebből az következik, hogy Zsigmondnak – sok egyéb mellett – azért kellett a magyar Szentkorona, hogy ennek okán zsinatot hívhasson össze, igényt tarthasson a német–római császári címre és a konstanzi zsinaton őt erre a címre megválaszthassák.
2012. március 15-én egy bátor magyar plébános, Darvas Kozma József pápai káplán, címzetes esperes nyilvánosságra hozott egy fontos eseményt, amely az 1903-as pápaválasztással kapcsolatos. Elmondása szerint XII. Leo pápa elhunyta után új pápaválasztásra került sor. A Rothschild család XIII. Leó államtitkárát, a kiváló tehetségű Mariano Rampolla del Tindaro bíborost támogatta.
Szavazólap az 1903-as konklávéról
XIII. Leó pápaságának második felében, 1887-től a vatikáni politikát főként államtitkára, Mariano Rampolla del Tindaro bíboros irányította, aki tevékenységével több szempontból is kivívta a bécsi udvar és a konzervatív, mélyen katolikus Ferenc József rosszallását: szerte Európában és a Monarchia területén is támogatta a kereszténydemokrata, keresztényszocialista mozgalmakat, a vatikáni külpolitikában pedig francia- és oroszbarát vonalat követett, ennek érdekében pedig még a Monarchiára végveszélyt jelentő pánszláv eszméket is felkarolta.
Rampolla tehát komoly szálka volt Ferenc József szemében, és amikor Leó 1903. júliusi halála után az államtitkárt az összeülő konklávé legnagyobb esélyeseként emlegették, a császár arra utasította a Monarchia bíborosainak küldöttségét, illetve az azt vezető Jan Puzyna krakkói érseket, hogy minden eszközzel akadályozza meg Rampolla győzelmét.
1903. július 31-én, mikor Chigi herceg a konklávé bíborosaira kívülről rázárta az ajtókat, mindenki biztosra vette a legesélyesebb gyors megválasztását. Augusztus 2-án azonban váratlan és példátlan esemény történt.
Abban az időben a magyar trónt Ferenc József osztrák császár uralta. Mivel perszonálunióban voltunk ő volt az apostoli Magyarország királya is. Az új pápa megválasztásához az apostoli magyar király jóváhagyására volt szükség.
Az első, július 31-i szavazáson gyorsan kiderült, hogy a Ferenc József császár által támogatott jelöltnek esélye sincs, Rampolla kapta a legtöbb szavazatot, de még messze volt a szükséges többségtől. Giuseppe Melchiorre Sarto, a későbbi győztes ekkor még a 61 bíborosból mindössze ötnek bírta a támogatását. Augusztus 2-ára Puzyna attól félt, hogy a háttérben folytatott megbeszélései nem lesznek eredményesek, és Rampolla aznap megkaphatja a kellő szavazatszámot, ezért hosszas vívódás után a ius exlusivae-re (Kivételezési jog) hivatkozva bejelentette Ferenc József formális vétóját. A bíborosok elképedve, majd felháborodva fogadták ezt a lépést, a következő szavazáson még többen voksoltak Rampollára – de még mindig nem elegen. Bár a vétót ellenséges lépésként értelmezték a legtöbben, a bíborosok lassan belátták, hogy nem lenne jó összerúgni a port Európa utolsó olyan nagyhatalmának uralkodójával, amely elkötelezett támogatója az egyháznak. Végül kompromisszumos megoldásként megválasztották a politikailag semleges, a hitéletre koncentráló Sartót, aki X. Piusz néven lépett hivatalba – miután hosszas győzködés után rábeszélték, fogadja el a jelölést, bár teljesen esélytelenként utazott el Rómába.
Rampolla először tiltakozott a Szentszékre és az Egyházra gyakorolt politikai nyomás miatt, majd gyöngének nyilvánította magát a pápai tisztség esetleges viselő terhéhez és lemondott jelöltségéről.
Ezzel a visszavonulási gesztussal lehetővé tette, hogy a szavazatok átcsoportosuljanak arra a bíborosra, akiről még XIII. Leó mondta tréfásan: „Sarto é il candidato della serenissima”. Vagyis: Giuseppe Sarto, velencei pátriárka a fenséges, tudniillik a Velencei Köztársaság jelölte. Amikor az ötödik szavazás után, augusztus 4-én egyértelművé vált megválasztása, a szentéletű főpap tiltakozott, és csakis társai kérésére fogadta el az új feladatot, mint élete legnehezebb keresztjét. Sarto a X. Piusz nevet választotta magának, „bízván abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Pius nevet erényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az Egyházat”.
Giuseppe Sarto lett az új pápa X. Piusz néven, akit 1903. szeptember 9-én avattak fel 70 000 ember jelenlétében. Rothschild csalódott az eredményben és megesküdött, hogy az ő tervét soha többé nem fogja megvétózni apostoli magyar király. Rothschild Magyarország ellen fordult és mozgósította francia és egyéb nemzetközi kapcsolatait. Céljuk Magyarország meggyengítése, nagyságának lecsökkentése volt. 1920. június 4-én Trianonban pedig felosztották Magyarország területét és lakosságát cinkosaik között. XII. Pius pápával pedig eltöröltették az apostoli magyar király vétó jogát.
A londoni Fraser’s Autographs at Dreweatts & Bloomsbury Auctions által árverésre bocsátott dokumentumok között megtalálható az a kézzel írott szavazócédula, amelyen az olvasható, hogy Rampolla már a második fordulóban megszerezte a Sixtus kápolnában helyet foglaló 61 bíboros többségének (egészen pontosan 29 fő) a támogatását. Sartónak ekkor midösszesen 10 voks jutott, ám a vétó bejelentése után rá adták a legtöbb szavazatot. X. Piusz 1914 augusztusában, röviddel az első világháború kitörése után hunyt el, 1954. május 29-én avatta szentté XII. Piusz pápa.
A konklávék szigorúan tiltják a bíborosoknak, hogy részleteket osszanak meg a pápaválasztásokkal kapcsolatban – ennek része az, hogy a szavazócédulákat nedves szalmán olaj és szurok hozzáadásával elégetik. Az itt bemutatok cédulákat azonban megőrizte a konklávén résztvevő Domenico Svampa bíboros, bolognai érsek; a gyűjtemény később egy olasz újságíró tulajdonába került, aki azóta már meghalt.
forrás:
