VALAMI TŰZ… (Deli Mihály verse)

Azért kell ahhoz némi bájosan vak fölényesség

hogy kijelenthessük, élet nyomaira bukkantunk

egy felfoghatatlan messzeségben keringő bolygón

Automatikus sejtecskék, sóvárgó álmok? (Még

az elején? Vagy már túl mindenen, csak nyomokban?) / Már

élet? Emberi testben? Szív, vér, hús, csontok, idegek?

És hogy megy a beszéd? Angolul? Magyarul? Esetleg

eszperantó? Jelbeszéd? Gondolatátvitel? Látás van?

Sugarakat, rezgéseket várunk, mi oktondiak

Pedig Ők régóta itt lehetnek, köröttünk, bennünk

és nem értik, hogy mi miért nem érzékeljük őket

Egyáltalán, közös az Istenünk, vagy az övék más?

S persze lehet, hogy őket is megfigyelik Valakik

No, ezen úgy elmélázhatunk estefelé / mert nap

közben kötnek a durva konvenciók / az ember már

csak ilyen: rettegésben tartja minden ismeretlen

Távolról izgalmas sci-fi, de ha belépnének a

szobánkba, rögtön összekakálnánk magunkat: szóval

félős, gyenge, tudatlan emberek maradunk, és

ki tudja, egyáltalán, ha lehetőséget kapnánk

lenne-e képességünk, perspektívánk, tovább lépni?

Vagy feszítenénk, ahogy vagyunk, az evolúció

csúcsán? / (légszomjunkat visszanyelve: elég szép ez is

úgy hisszük, Istenünk így is elkönyveli a dolgot)

Hiszen gazdag ügy önmagában, kitölti kavargó

fantáziánkat, adottságainkat, csökevényes

életünket / ráadásul van még ez a léleknek

nevezett, szent megfoghatatlanság, ami örökké

azt sugallja, ha nem látunk is túl önmagunkon, de

lehetnek körülöttünk olyan érzékelhetetlen

tartalmak, amelyek vagy kikerülnek, vagy átlépnek

rajtunk / – ezekkel legalábbis elbíbelődhetünk

ami a jövőre nézve reménnyel kecsegtethet…

Csakhogy miféle reményekre volna még szükségünk

’végleges megsemmisülésünkön’, avagy ’mennyei

öröklétünkön’ túl, illetve mi másra, helyettük?

Az átjáró felé botorkálva, amely tehát a

semmi szakadékába vs. Jákob lajtorjája

iránt vezet, még adatik egy játékos pillanat:

időnek mondják fontosságát, de közben gyerekes

illúzió (éppenséggel ezt demonstrálom én is)

Meséinket kibontva, előadva, magunkon túl

kanyarítva, Bárki foghatja fojtott izzásunkat

Valami mennyei tűz kéne, amit körülülünk

és semmi érzelem, dal, pálinka, csak együtt legyünk

Akárkik ők, ugyanúgy mi – félbeszelt kíváncsiak

Marc Chagall: Jákob lajtorjája