VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Varga Domokos György: A megvalósítás logikája


Részlet az Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvből 

A megvalósítás logikája



1) Megalkotott művének átfogó ismeretében, az élővilágra vonatkozó, széles körű kutatások, tudományos felfedezések eredményeinek tárgyilagos és logikus értelmezésével nyomon követhetjük, hogy Isten miként valósította meg nagyszabású teremtési programját.


2) Szögezzük le: ha bebizonyosodik, hogy a teremtési program megvalósulása az észszerűség, előrelátás, tervszerűség, hatékonyság és gazdaságosság nyilvánvaló, cáfolhatatlan jegyeit mutatja, akkor logikus választ adhatunk arra a kérdésre, milyen szerepet játszhatott Isten, s milyet a természet az élőlények kialakulásában. Szükség volt-e Isten közreműködésére, vagy mindent önállóan elvégezhetett a természet a maga törvényeivel.


(Kitérő:

Hogyan születhetett a halból víziló?)


Őslénytani leletek és genetikai vizsgálatok bizonyítják, hogy évmilliók alatt egy kisebb tengeri halból kétéltű, ebből hüllő, ebből közepes méretű, patás szárazföldi emlős, ebből termetes, uszonyos tengeri emlős (cet), s ebből pedig – végezetül – édesvízi-szárazföldi, patás emlős (víziló) fejlődött ki.

Hogyan lehetséges ez?

A darwini evolúció közkeletű felfogása szerint: kellően erőteljes környezeti változás esetén, kellően hosszú idő alatt egy adott faj génállományában az éppen kedvező tulajdonságok – a környezeti nyomás kiváltotta alkalmazkodási kényszer miatt – szükségszerűen elszaporodnak, a kedvezőtlenek pedig kirostálódnak. Tehát „lassú víz partot mos” alapon, a megváltozott körülményekhez leginkább alkalmazkodni képes egyedek kedvező tulajdonságai (valamely elkülönülő populáción belül) egyre inkább uralkodóvá válnak, olyannyira, hogy ez egy idő után új fajok kialakulásához vezet. S ha elegendően hosszú idő áll rendelkezésre, akkor a kis lépésekből nagy változások lesznek, s a végére akár még egy víziló is leszármazottja lehet a hajdani kis halnak.

E felfogás szerint ez a hatalmas átalakulás-láncolat nem igényel semmiféle külső beavatkozást. A természet csak kihasználja a tulajdonságok (adottságok) fajon belüli szóródását, s elvégzi a természetes kiválasztást. Ha a megváltozott létfeltételek például egyértelműen a hosszabb csőrű pintyeknek kedveznek, akkor a fajon belül megnő a leghosszabb csőrrel megáldott egyedek túlélési és szaporodási esélye, s előbb egy hosszú csőrű pintypopuláció, végül pedig egy új pintyfaj alakul ki, amelynek egyedei csak egymással szaporodnak, a hajdani fajtársaik továbbra is rövid csőrű leszármazottaival már nem.

A természetes kiválasztódás képes akár néhány évtized alatt is elvégezni ezt a munkát – egy ilyen mértékű változtatást –, méghozzá minden külső beavatkozás (értsd: természetfeletti közreműködés) nélkül. Ha pedig nemcsak évtizedek, hanem évmilliók állnak rendelkezésére, miért ne vezényelhetne le nagyságrendekkel nagyobb változtatásokat is?

Tény például, hogy a cetfélék családjába tartozó bálnák csontozatában felfedezhetők a hajdani szárazföldi patás állatok végtagjának csökevényei. Tehát nincs okunk kétségbe vonni, hogy e tengeri emlősök valamiképp a hajdani szárazföldi emlősök leszármazottai. Ha pedig egy közönséges szárazföldi patásból kialakulhatott egy uszonyos tengeri emlős, ráadásul e pillanatban bolygónk leghatalmasabb élőlénye, miért ne tudta volna a természetes kiválasztódás saját maga véghezvinni a teljes átalakítást, a haltól (sőt korábbról) kezdve egészen a vízilóig (sőt tovább is).

Csakhogy e tekintetben már az evolúció szellemi atyját is erős kétségek gyötörték: „A természetes kiválasztódás semmit nem tehet, amíg új, kedvezőbb változatok nem bukkannak fel.” S valóban: ha elfogadjuk is, hogy a halból egy hosszú átalakulási folyamat során patás állat, ebből meg bálna született, kiváló tudósaink arra már nem képesek megnyugtató választ adni, hogy az egyes stációknál honnan keveredtek elő az új, a túlélés szempontjából kedvezőbb változatok.

Gondoljunk például a haltól a vízilóig tartó fejlődési sorunknak arra az állomására, amelynél patás emlőseink ismét a vízi (tengeri) környezethez alkalmazkodtak, vagyis a törzsfejlődés során egyszer már kipróbált élőhelyükhöz. Nincs okunk azt feltétezni, hogy e patások között eleve voltak olyanok, amelyeknek például a lába vagy a farka számottevően kedvezőbb formát öltött volna a vízi és úszó léthez a többiekéhez képest, emiatt pedig annyival sikeresebb fajfenntartónak bizonyultak volna társaiknál, hogy végül az ő kései leszármazottjaik változhattak bálnává az évmilliók során.

Helyesebb és megnyugtatóbb, ha e hatalmas átváltozások magyarázatát kutatva olyan tényezők után nézünk, amelyek a teljesen új fajok kialakulását nem köti a darwini természetes kiválasztódáshoz; de még a másik közkeletű tudományos magyarázathoz, a véletlenszerű génmutációkhoz sem.

Habár génmásolási hibák, valamint különösen erős környezeti behatások valóban képesek megváltoztatni valamely faj egyedeinek génállományát, de ez az utódokban csaknem mindig olyan torzulásokhoz vezet, amelyek a faj további egyedeinél nem javítják, inkább csökkentik az életképességet. Könnyen belátható, hogy sem egy értelmes teremtő, sem egy értelmesen felépülő, logikusan működő természet egy egész élővilág megalkotásánál nem alapozhat a véletlenszerű torzulásokra; ezek bár előfordulhatnak, esetleg még hozzá is járulhatnak a fajok változatosságához, sokféleségéhez, de nem képezhetik egy célirányos fejlődés fő csapásirányát. Mint ahogy nincs is bizonyíték rá, hogy ezt képeznék.

Van viszont bizonyíték az ellenkezőjére: a természetben érvényesülő életelv fő szabály szerint éppen a véletlenszerű – hátrányos, káros, terméketlen – torzulások kiküszöbölésére törekszik.

A világtörténelem eddigi legnagyobb atomerőműi katasztrófája nyomán tudósok megfigyelték, hogy egyes féregfajok visszatértek az ivaros szaporodáshoz. Az egyik faj szexuális partnereket kereső példányainak aránya korábban 5% volt, ám miután élőhelyük erős sugárfertőzést szenvedett, az arányuk 22%-ra nőtt. E férgek azért váltottak át az ivaros szaporodásra, mert ennek révén felfrissülhet a genetikai készletük: a sugárzás miatt károsodott gének nem feltétlenül adódnak tovább a következő nemzedékbe, s ily módon kiküszöbölhetővé váltak a sugárzásból eredő betegségek, torzulások.

Ami a férgekkel történt – a vészhelyzetre való gyors és sikeres reagálás, egy korábbi létállapothoz való visszacsatolás –, erősen emlékeztet arra, amit a hangyákról tudhattunk meg korábban. Miként kiváló kutatók felfedezése nyomán megállapíthattuk, a puszta veszélyérzet is képes megváltoztatni egy hangyatársadalom összetételét, méghozzá a hangyalárvákra kifejtett hatása révén: számottevően több termetes katona vagy szuperkatona fejlődik ki belőlük a szokásoshoz képest, a fenyegetettség-érzet nagyságától függően.

E tudományosan megalapozott megfigyelés eredményét elfogadva, el kell fogadnunk annak a lehetőségét is, hogy a törzsfejlődés során szintén történhetett és történhet hasonló: egy tetszőleges faj és környezete között megbomló összhang a faj egy vagy több egyedében olyan mértékű változásokat képes előidézni (kiváltani), hogy ez a faj jelentős átalakulásához, sőt új fajok kialakulásához vezethet. Mivel csak a tudatos ember képes arra, hogy a környezete módszeres megváltoztatásával állítsa vissza a megbomlott összhangot, az alacsonyabb fejlettségi szinteken létező fajok (ha el akarják kerülni kipusztulásukat) arra kényszerülnek, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképp önmaguk (alakjuk, működésük, tulajdonságaik) megváltozásával-megváltoztatásával alkalmazkodjanak az új körülményekhez.

Vészhelyzetbe került hangyáink esetében, úgy tűnik, olyan genetikai ősprogramok léptek működésbe, amelyek sokkal gyorsabb és rugalmasabb alkalmazkodást tesznek lehetővé, mint a darwini evolúció klasszikus útja-módja. Ezért érdemes nyomukba erednünk.

Igen figyelemre méltó, hogy a veszélyérzet az egyedfejlődés lárvaállapotában idézett elő olyan változást, amely hangyáinknál gyors és sikeres alkalmazkodáshoz vezetett. Tehát olyan ősinformációk (ősprogramok) létezése után nyomozunk, amelyek nemcsak egyetlen, kész megoldást kínálnak, vagyis nemcsak egy előre beprogramozott, kizárólagos változatot támogatnak, hanem kereteket és irányokat szabnak inkább. Ezeken belül nyílik tág lehetőség az éppen időszerű helyzethez való alkalmazkodásra, egy éppen helyénvaló megoldás gyors kidolgozására.

A gyors alkalmazkodást elősegítő ősprogram keresésekor azt is látnunk kell, hogy a megfigyelt hangyáknál és férgeknél a populációnak csupán egy része módosult, mindkét fajnál erős összhangban az állomány egészének létfenntartását (fennmaradását) fenyegető veszély jellegével és nagyságával. E vészhelyzetes, gyorsreagálású válaszoknál tehát lényegében nem egyedi szinten dől el a kiválasztódás, hanem populációs szinten. Szoros összefüggés látszik az egyedi sors és a faj sorsa, megváltozása között: utóbbi nem egyszerűen valamely egyed természetes kiválasztódásán, az ily módon való kitüntetett szerephez jutásán múlik, hanem sokkal inkább azon, hogy az adott populáció egészében MINT ÖSSZEFÜGGŐ, EGYSÉGES LÉTEZŐBEN milyen válasz „gerjesztődik” a környezeti változásra.

Mivel a tudomány (legalábbis a fősodrata) ezt a szóban forgó, az elemek (egyedek) láthatatlan kölcsönhatásaiból szövődő „társas mezőt” egyelőre nem ismeri el természetes létezőként, tekintsük a populáció egészének vészhelyzetre adott válaszát TERMÉSZETFELETTI KIVÁLASZTÓDÁS-nak.

Az iménti példák alapján jó okkal feltételezhetjük, hogy valamely faj (populáció) mint egész, valamint ennek egyes egyedei egyszerre, egymással összhangban kezdik meg az alkalmazkodást a megváltozott körülményekhez. Nem az látszik döntő körülménynek (miként a természetes kiválasztódásnál), hogy egyik-másik egyednek vannak-e már az új feltételekhez jobban idomuló testrészei vagy testi tulajdonságai, hanem az, hogy vannak-e olyan egyedek, amelyek genetikailag rá vannak hangolódva a változásra, az új körülményekhez való alkalmazkodásra. Hogy ez a „ráhangolódás” mitől és hogyan következhet be, ezt is meg kell még fejtenünk.

Nagyon alapos mikrobiológiai kutatások és felfedezések bizonyítják, hogy a törzsfejlődés során, a legegyszerűbb többsejtű szerveződésektől kezdve a legmagasabb rendű élőlényekig minden egyedben megtalálhatók a következő gének:

– egyfelől azok, amelyek egy-egy létfunkció önálló, modulszerű (szerkezeti és logikai) felépítéséért felelősek;

– másfelől pedig azok, amelyek aktivizálódásuk esetén a funkcionális modulokat célirányosan – az új létfeltételekkel összhangban – módosítják.

E biológiai programkészleteknek (ősinformáció-állományoknak) köszönhető, hogy viszonylag egyszerű genetikai módosulások is hatalmas változásokat képesek előidézni valamely faj egyedeinél. Egy szemléletes példa: a félarasznyi egérnél és az emlősök legmagasabbikánál, az 5 métert is túlszárnyaló zsiráfnál a nyak felépítését ugyanazok a genetikai ősprogramok szabják meg; emiatt lehetséges, hogy hatalmas méretkülönbségük ellenére mindkét állat nyaka azonos számú – történetesen hét – csigolyából áll.

Mikrobiológus kutatók azt is bebizonyították, hogy a fajok fejlődése (evolúciós átalakulása) olyan tervek alapján zajlik, amelyek az élővilág egészében – tehát egyetemesen – léteznek. Az egyes nagyobb élőlénycsoportokhoz tartozók testének részei (funkcionális egységei) mindig meghatározott módon rendeződnek el, függetlenül az élőhelyüktől, környezetüktől. Ez az elrendeződés a testterv.

Jelenleg mintegy 35 állattörzs ismeretes, s ezek mindegyikét külön alaptestterv jellemzi. A TESTTERVEK EREDETÉT A TUDÓSOK NEM ISMERIK, a kutatási eredményeik azt viszont határozottan igazolták, hogy ezek az alapminták az állatvilág kialakulása szempontjából viszonylag korai földtörténeti időszakban (a kambriumban, a különféle állatfajok robbanásszerű megjelenésekor) már mind léteztek, s AZÓTA NEM KELETKEZTEK ÚJABBAK.

Vagyis az új élőlénytípusok mindegyike az ősi testtervek egy új módon való felhasználásával, másképpen való „kidolgozásával” (kifejeződésével) jött (jön) létre. A testterv (alapminta) által megszabott keretek között – az egyes mintaelemek (modulok) „kötelező” pozicionálásán túl – elvileg tetszőleges számú változat kivitelezésére, megvalósítására nyílik lehetőség.

Emiatt lehetséges az, hogy a közös törzsfejlődési vonalba tartozó összes élőlény azonos alaptesttervből (mintából) kiindulva épüljön fel. Példánk esetében: a haltól a vízilóig.

Ránézésre igen hatalmas a különbség egy tengeri hal, egy kúszó-mászó hüllő, egy szárazföldi patás, egy szilás, farokuszonyos bálna és egy agyaras, négyvégtagos víziló között. Ha azonban a funkcionális egységeket és ezek elrendezési módját vesszük szemügyre, kétségbevonhatatlan az egymással, illetőleg a közös ősi testtervnek való megfelelés. Ha a felsorolt fajok egy-egy egyedének testvázát és főbb funkcionális egységeit közös koordinátarendszerbe illesztjük, láthatóvá válik, hogy az arányok, a méretek jócskán változnak az idők során, de az elrendezés, a felfüggesztési pontok, az életfunkciók az eredeti felépítési elvet (mintát) követik. Az évmilliók során nőhet az eredeti haluszonyok felfüggesztési helyén hüllő- vagy emlősláb, a hüllőlábak helyén madárszárny, az emlősláb helyén megint (egy másféle) uszony, s az uszony helyén nőhet megint (egy másféle) láb, csak egy valami nem képzelhető el: hogy a mozgás, helyváltoztatás eme funkcionális egységei, illetőleg az ezeket kialakító programok figyelmen kívül hagyják az alaptesttervet, s mondjuk a szárny a vállból vagy a hátból nőjön ki. Miképpen egy tudós szellemesen és szemléletesen megállapította: „Elképzelhetünk pl. »angyali« lényeket a vállukból kinövő szárnyakkal, de a valóságban a gerincesek szárnyai mindig módosult mellső lábak. A modern emlősök igen változatosak, de minden struktúrájuk az ősi emlősök meglévő struktúráinak módosulásával jött létre.”

Ha például már kialakult az emlősök egyik közös ősénél a nyakrész szelvényes szerkezete a hét csigolyával, onnantól kezdve elegendő az alkalmazkodásért (az összhang megteremtéséért, visszaállításáért) felelős ősgéneknek akcióba lépniük, hogy előidézzék a nyak módosulását. S amiképpen egyszerű „vegyi” kezeléssel is rá lehetett venni a hangyalárvákat arra, hogy katonává fejlődjenek, ugyanígy egy természetes hatás is kikényszeríthette (előidézhette) azt a viszonylag gyors átalakulást, amelynek során egy rövid nyakú, antilopszerű fajból egy különlegesen hosszú nyakú állatfaj, a zsiráf keletkezett. Ehhez az átalakuláshoz, az alaptestterv birtokában, egy felelős génnek a növekedés helyét („koordinátáit”) kellett meghatároznia, egy másiknak a testarányok megváltoztatására (a nyak megnyújtására) kellett utasítást adnia, a többi feladatot pedig a növekedést lebonyolító-szabályozó ősgének már önműködően levezényelhették, méghozzá a legelső zsiráfforma lények elődeinek embrionális állapotában.

Arra a kérdésre, hogy „Mitől olyan hosszú a zsiráfnyak?”, tudósaink lényegében kétféle választ tudtak adni korábban. Az egyik szerint a zsiráfok antilopszerű elődeinek egyre magasabbra kellett nyújtogatniuk a nyakukat, hogy a fák lombkoronájának legelésével elegendő táplálékhoz jussanak. Ez az állandó „edzés” aztán – e nézet szerint – elvezetett oda, hogy egyre hosszabb nyakú utódok születtek... A másik közkeletű felfogás szerint pedig a tulajdonságok, méretek véletlenszerű szóródása kedvezőbb létfenntartási és szaporodási helyzetbe hozta az eleve hosszabb nyakú eg