Varga Domokos György: Az Élet könyve és a Rólad (2.)
Előzmény:
Frissítve (három helyen pontosítva): 2022.12.20.
Grandpierre Atillánál szinte minden adva volt (és van) ahhoz, hogy hátat fordítson a tudománynak. Életre szóló – egész életét meghatározó – felismeréséhez nem egy „evilági” valóságélmény révén jutott, hanem azáltal, hogy 23 évesen, nedves szénabála rakodása közben megcsúszott, s fejét úgy beverte, hogy eszméletét vesztette. (A szerző személyes tájékoztatása szerint: nem a fejét verte be, hanem teljesen kificamodott a térde.) Az Élet könyvéből, Az Életmindenség látomása c. részből idézem:
„Egy reccsenést hallottam, utána csend, madárcsivitelés, majd elsötétült az ég. Abban a pillanatban minden megváltozott. Hatalmas fényárba kerültem. Előttem égigérő, eleven fényoszlop. A vakítóan szikrázó fényoszlop sokemeletes volt, mindegyik emelete kerek egész életek összekapcsolódó láncfüzére. Világos volt, hogy az egész látomást áthatja egy rendkívüli, mindennél nagyobb értelem és egy mindent mindennel összekötő, elmondhatatlanul nagy, a végtelenségtől túlcsorduló érzés. Éreztem, hogy ebben benne van minden élet. Kerek, teljes élet-egészekből áll, köztük az én életem is ott van valahol, a maga teljes egészében, minden részletével egyetemben, és most bepillanthatok abba a részletébe, amelyikbe csak akarok, és minden részének van értelme az egész életem számára. Kíváncsi lettem. Tudni akartam, mi ez az értelem. Abban a pillanatban tudtam is, olyan részletességgel, mi teljesen megdöbbentett: minden apró részlet tökéletesen világos volt számomra, az értelmével és jelentőségével együtt. Elkapott a vágy, hogy ezt a tudást szeretném visszavinni majd abba a világba, amiben élek.”
Amúgy hiába egy meglehetősen különc, mondhatni polgárpukkasztó zenekarnak, a Vágtázó Halottkémeknek az ugyancsak meglehetősen különc énekese, Grandpierre Atillát e megrázó természetfeletti élmény sem bírta eltántorítani tudományos (valós tényeken, felismeréseken, érveléseken, bizonyításokon és bizonyítékokon alapuló) látásmódjától. Sőt ekkor nyerte el azt a különleges, manapság szinte párját ritkító küldetését, hogy éppen a tudomány segítségével törje át a falat látható és láthatatlan világ között, s így „alkosson” a két félvilágból egy olyan kerek egészet, egy olyan igazi, teljes valóságot, amely sokkal élhetőbbnek mutatkozik az emberi értelem, s általában az emberiség számára, mint a felemás mostani.
„Az emberiség legmegbízhatóbb tudásrendszere a tudomány. A ma ismert tudomány azonban csak az élettelen anyag tudománya. Olyan tudományra van szükségünk, amely eligazít bennünket az élet alapkérdéseiben. (...) a valóságban lezajló, igazik élet tudományára van szükségünk, amely megadja az életben és a világban helytállásunkhoz szükséges, sziklaszilárd, közérthető tudást. Az Élet könyve arra hivatott, hogy megadja ezt a tudást.”
Ahhoz, persze, hogy valaki ilyen megvilágosodásra jusson, nem elég tudósnak lennie, hanem mindenekelőtt hiánytüneteknek kell támadnia benne ettől a mostani civilizációnktól, s késztetésnek (küldetéstudatnak) kell támadnia benne arra, hogy e hiánytünetek okának, forrásának nyomára bukkanjon, részben a maga, részben az emberiség boldogulására.
„Nem a fogyasztói társadalom jelenti a fejlettség tetőpontját...”
„Háttérbe kerül az életösztönünkből adódó, természetadta valóság meghatározó elsődleges szerepe az ember alkotta, másodlagos valósághoz képest.”
„Összesen három alapvető gondolkodásmód az, amivel számolnunk kell. Ebből a háromból kettőt már ismerünk – ezek a materialista és idealista gondolkodási módok – a harmadikról, az átfogóan életközpontú gondolkodásmódról még nem is hallottunk. Ez az életközpontú, egyben közösségközpontú és természetközpontú gondolkodásmód az, ami megvilágítja az utat az igazi élethez.”
„...a mélyreható érzés és gondolkodás, amely megnyitja előttünk a teljes emberré válás útját, az igazi élethez vezető utat.”
„Óriási hír”, kiált fel hirtelen Grandpierre, felhívva figyelmünket arra, hogy „már létezik az igazi élet számára egy döbbenetesen jó gondolkodásmód”.
„Óriási hír, hogy a döntésrendszerünket egységessé szervező irányelv már ’készen van’ és elérhető számunkra, ott rejlik belső világunk legmélyén. Ez az egész életre szóló irányelv az életösztön. Óriási hír, hogy az általunk személyesen hozzáférhető életösztön maga a Világegyetem életösztöne. Életünk sokkal több és sokkal gazdagabb, mint eddig gondolhattuk. Mi magunk ennek a kozmikus életösztönnek a megnyilvánulásai vagyunk. Magának a Világegyetemnek köszönhetjük életünket. Ez a kozmikus életösztön hozza létre a csillagvilágot, a Naprendszert, a Napot és a Holdat és a Földet, és rajta életünket. Ez az életösztön irányítja a fizikai törvényeket szerte az egész végtelen Világmindenségben. Ez az életösztön irányítja minden élőlény életét. Ez az életösztön irányítja a földi élővilág fejlődését. Ez az életösztön tudja megmondani, mit keresünk itt, és mi közünk van ehhez az egészhez.”
„Az ember arra született, hogy felülkerekedjen a körülmények hatalmán, felismerje az egyetemes kérdéseket, és ezekre helytálló választ adjon. Az ember a Természet egyetemes világának földi gondviselője. Egyetlen szempont adja meg az emberiség létjogosultságát: az, hogy magasabb szintű, az egyetemes kérdésekben is kiigazodó értelmi képességét az egyetemes élet javára fordítsa.”
„Teljes szabadságunkban áll, hogy belső világunkban érzéseinkből és gondolatainkból felépítsük saját világunkat úgy, hogy a legnagyszerűbb életet tegye lehetővé.”
Szó, ami szó, ma reggel, amikor Budakesziről jöttem hazafelé kék busszal, s vasárnap lévén, mindenki csak elöl szállhatott fel, rögtön eszembe jutott Az Élet könyve. Méghozzá arról, hogy egy harmincas, enyhén toprongyos fickó sajnálkozva közölte, hogy csak 150 Ft-ja van, s mutatta is a markát. „Akkor szálljon le!” – intett kapásból s könyörtelenül a buszvezető. Rögtön zsebembe nyúltam, hogy „majd én kipótlom”, s már nyomtam is oda neki a szükséges aprót. Nos, ezek után járta meg a fejemet: Vajon ez az ember is megfelelő alany lehet-e arra, hogy értelme segítségével – bevetésével – másképp kezdje el látni a világot, és másképp kezdje el szervezni az életét?
Tegyem hozzá (s bocsássam előre), ebből a szempontból Hajdu Zoltán könyve, a Rólad kínálta „megoldás” is erőteljesen számít az emberi értelemre és eltökéltségre. Az emberiség vajon mekkora hányadának vannak e tekintetben kiváló adottságai? Szerencsére két biztató körülmény is mentségünkre szolgál.
Az egyik, amelyet ugyan a szerzők egyike sem említ, de ettől még igaznak tűnik: ha a csupán az átlagos értelmi (lelki–szellemi) szintet elérő emberi egyedek kezdik magukévá tenni az új felismeréseket, már előállhat egy olyan világhelyzet, amelyben az ilyen toprongyos fickóknak is magától értetődően lenne jobb helyzetük. Nem azt mondom, hogy anyagilag állnának feltétlenül jobban, hanem inkább azt, hogy szorosabb kötelékben élnének embertársaikkal, s ennek köszönhetően.
A másik biztató, megnyugtató körülményt Grandpierre Atilla imígyen tálalja elénk:
Ha minden nap megtesszük a legjobbat, ami tőlünk telik, az életünk felemeléséért, akkor olyan lesz az életünk, amilyennek szívünk legmélyén szeretnénk. (...) Ha a rossz mélyen érinti az embert, akkor olyan erőfeszítésre is képes sarkallni bennünket, amire mi magunk sem gondoltunk volna, mert minél mélyebben érint, annál több energiánk rejlik ott. Ha ezt a többlet-energiát a javunkra fordítjuk, akkor még köszönetet is mondhatunk az életnek a bennünket érő nehézségekért. Ha nem lennének akadályok, az emberi küzdőképesség elsatnyulna, az ember eltunyulna, elkényelmesedne, unalmassá és szürkévé válna az élet. Ha nem tévesztjük szem elől, akkor az élet mély és emberpróbáló. Akkor járunk jól, ha elfogadjuk, hogy arra születtünk, hogy teljes értékű élőlénnyé és teljes értékű emberré tegyük magunkat. Akkor fordul jóra életünk iránya, ha nem térünk ki az élet természetéből adódó nehézségek elől, és vállaljuk, hogy az életünket a tőlünk telhető legcsodálatosabb életté fogjuk tenni.
Tehát a kellő értelemmel megáldottak közül nem kell senkinek többet tennie, mint amennyi tőle telik. S lényegében nem kell többet belátnia és elfogadnia, mint hogy az élet mély és embert próbáló, s ha teljes értékű (s általa boldogságot ígérő) életet szeretnénk magunknak (és másoknak), akkor ne próbáljunk kitérni előle, hanem hallgassunk azokra a természetes ösztöneinkre, amelyek születésünktől fogva az igaz élet felé igyekeznek terelni minket.
No de mi az igazi, valódi élet?
Lássuk, mit mond erről Grandpierre!
A 21. században az élet, s az életen belül a lélek és a tudat az a két fehér folt, amit fel kell fedeznünk.
Ha nem tudjuk, hogy mi az élet, akkor azt sem tudjuk, hogy mire való, hogy mit kezdjünk vele.
Vár ránk egy felfedezés, ami minden eddigi felfedezésnél nagyobb és izgalmasabb, ami túl van a mai tudomány látóhatárán: az élet lényegének felfedezése. Ezzel függ össze egy másik világraszóló jelentőségű felfedezés: a Világegyetem lényegének felfedezése.
Mi az igazi élet? Az az élet, amire születtünk. Az az élet, ami a velünk született adottságok legnagyszerűbb, legmagasabb kiteljesedése. Az életösztön nem a tetszhalott életre, hanem a teljes életre ösztönöz. (...) Arra van szükségünk, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek.
Valóságos életre van szükségünk. Élet-azonos életre. Az élet teljességét felfedező és megbecsülő életre. Teljes testi, lelki és szellemi épségre. És teljes önazonosságra, eredeti, a valóságban fennálló önazonosságunkra, arra, hogy a tényleges, természetadta valóságnak megfelelően lássuk önazonosságunkat. Eredeti és sértetlen önazonosságunkra van szükségünk ahhoz, hogy eredetiek és hitelesek lehessünk, és ne egy tanult, művi és idegen önazonosságot erőltessünk magunkra.
Az utolérhetetlenül egyedi személyiség eszméje félrevezető, nem az igazi élethez vezet. Eredeti és sértetlen önazonosságunkat az életösztönnel együtt kaptuk, amikor megfogantunk, tovább fejlődtünk, és megszülettünk. Eredeti önazonosságunk a kozmikus életösztön világában, a természetadta okok és okozatok összefüggésrendszerében lakik.
Kozmikus életösztön? No, itt már olyasmit feszeget a szerző, amely igazolás nélkül nem annyira tudás és tudomány, mint inkább hit, mint a mennyország. Meglepő módon, bemelegítésképpen hasonló logikával érvel (lehet-e véletlen?), mint amivel jómagam is Az Élet logikájában:
Mi az, ami a világon a legfontosabb? Van valami, ami természetadta módon fontosabb, mint minden fontos dolog együttvéve: az életösztön. Könnyen belátható, miért: az életösztön nélkül nem élnénk, és élet nélkül semmi sem lenne fontos.
Hoppá! Én biztos nem bírnám megcáfolni ennek az állításnak az igazságtartalmát. De akkor az akadémiai tudomány miért nem siet keblére ölelni? Mert át kellene ruccanni hozzá a másik félvilágba? Grandpierre szerint:
Nem illik bele a ma elfogadott képbe. Hiszen a mai vélekedések szerint a valóság atomokból (elemi részecskékből), anyagi tárgyakból áll. Az életösztön viszont nem.
Márpedig ha a kozmikus életösztönnek meghatározó (sőt, mindent eldöntő) befolyása lehet az anyagi világra, onnantól kezdve minden tótágast áll. Nem az anyag, nem a fizikai és kémiai törvények fogják eldönteni, mi történik a világunkkal és az életünkkel, hanem valami más.
Mivel a szerzőnek szent elhatározása, hogy a tudomány segítségével, tudományos elvek és érvek segítségével próbálja meg jobb belátásra bírni az emberiséget – beleértve az értelmes gondolkodásra még hajló tudósokat –, ezért a tudománytörténet jeles gondolkodóihoz és a különféle tudományágak elismert (elfogadott) eredményeihez fordul több száz oldalra rúgó bizonyítási eljárásához. Mazsolázzunk belőle!
Az egész fizika lényege a szabadenergiák leggazdaságosabb kiegyenlítődése. A fizika legfontosabb, központi jelentőségű mennyisége a „hatás”. Ez szerepel a legkisebb hatás [legkisebb cselekvés] elvében.
Azokat és csak azokat a folyamatokat tekinthetjük fizikai jelenségeknek, amelyeket a legkisebb hatás elve irányít a kezdeti, kiinduló állapottól a folyamat végállapotába.
Így minden fizikai létezőnek passzívan kellene viselkednie, a legkönnyebb utat kellene választania, a legkisebb ellenállás útját. Ennek azonban élesen ellentmond az aktív, cselekvő élőlények léte, hiszen biológiai céljaik érdekében minden szükséges erőfeszítést megtesznek, és nem szabadenergia-tartalmuk lenullázására, hanem éppen ellenkezőleg, fenntartására törekszenek.
[a fizikai test szintje] Abban, hogy a leeső kő a síknak tekintett földfelszín felé haladtában a legegyenesebb és legrövidebb utat követi, a leeső kő tehetetlensége, pontosabban megfogalmazva, cselekvőképtelensége fejeződik ki.
[a Természet szintje] A legkisebb hatás elvében a Természet gazdaságossága és célszerűsége fejeződik ki. Ezért nevezik a legkisebb hatás elvét a takarékosság elvének is.
A legkisebb hatás elvében Maupertuis a kozmikus értelem létének legegzaktabb bizonyítékát látta, s a hatásban a Világegyetem életerejének mérőszámát, azt a költséget, amelybe a cselekvés a Világegyetemnek kerül.
Vegyük figyelembe, hogy az energiaráfordítás és az időráfordítás csak az élőlényeknek számít (...)
Az a tény, hogy a fizika lényegét magában foglaló elv, a legkisebb hatás elve, egy olyan mennyiségre vonatkozik, amely az élet összefüggésében kapja meg legkézenfekvőbb értelmét, azt jelzi, hogy a fizika a biológiában gyökerezik. Ha a Természet szintjén a fizikai folyamatok, éppen mert az élet legkisebb fokát képviselik, a lehető legkisebb életköltséget használják fel, akkor a legtöbb életköltség marad az élet céljaira. (...) a Világegyetem arra törekszik, hogy az élet javára váló célokra fordítsa életköltségét [idejét és energiáját].
Hát nem csodálatos?! Grandpierre jóvoltából belelátni a legtekintélyesebb tudományágak vetélkedésébe, párharcába, amelynek csakugyan van tétje, méghozzá nem kisebb, mint az emberiség eddiginél jobb boldogulásának valóságos lehetősége. Menjünk is vissza a könyvhöz, szemezgessünk tovább, éljük át ezt a drámai csatározást, amely hiába folyt itt, az orrunk előtt, fogalmunk sem volt arról, hogy valójában mi történik, s mi a hatalmas jelentősége.
Vegyük észre, hogy ha a fizikai testek közös jellemzője a cselekvésre való képtelenség, a tehetetlenség, akkor a fizika nem lehet a Természet egyedüli, kizárólagos tudománya.
A fizika helytálló tudomány, [ellenben] a fizikalizmus megalapozatlan metafizikai feltevés
A fizikalizmus a valóságot lecseréli a fizika elvont modelljeinek kritikátlan kiterjesztésére.
Az élet alapfeltételeinek biztosításához léteznie kell egy egyetemes biológiai természettörvénynek. Amelynek jóvoltából az élet törvénye „felügyeli” az anyagi világ törvényeit.
Minden él. A kozmikus ködökben az atomi folyamatok az életnek kedvező irányban haladnak.
Az asztrobiológia tudománya (...) kimutatta, hogy csillagászati léptékben az elemi részecskék viselkedése kitünteti az életnek kedvező lehetőségeket (...). Ez pedig azt jelzi, hogy az elemi részecskék is cselekvőképesek a maguk szintjén. Alkalmas körülmények között az életnek kedvező feltételek felé terelik a fizikai folyamatokat. Az antrópikus kozmológiai elv kimutatta, hogy a fizikai állandók, a fizikai törvények alakja és a kozmikus kvantumfluktuációk az életnek kedvezően szabályozottak (...)
Mivel a tudomány főútja a valóság egyre mélyebb megismerése felé vezet, a következő mérföldköveket szükségképpen az anyag, az élet és az értelem első elveinek felfedezése jelenti.
Csakhogy a biológia akadémiai tudománya sem a kozmikus élet tudománya, sokkal inkább a fizika kiszolgálója igyekszik lenni.
Tény, hogy a neodarwinizmus elmélete nem ismer ilyen törvényeket. (...) a mai biológia a fizika egyik alága, amely a fizikai szemlélet alapján az anyagcserét vagy az öröklődést tekinti a biológia kiindulópontjának, az élet természettörvényeinek jelentőségét pedig figyelmen kívül hagyja.
Ha nem hinnénk, hogy ez csakugyan így van, képzeljük el, hogy épp egy macskát nyúzunk vagy pillangót kergetünk!
Ha egy bizonyos húzóerővel hatunk a macskára, az eredmény gyakorlatilag soha nem felel meg a tehetetlenségi pályának és a húzóerőnek. (...) A macska ugyanis képes arra, hogy maga is fizikai erőket idézzen elő, amelyek akaratának megfelelően módosítják ezt a fizikai pályát.
Képzeljük el egy pillanatra, hogy egy napsütötte réten játszó kisgyerekké változunk. Egyszercsak feltűnik egy csodaszép, napsárga színekben tündöklő villásfarkú lepke, eltáncol az orrunk előtt, továbbröpül a távolba, és ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy utána fussunk. Nem a szemünkbe jutó fény a viselkedésünk kiváltó oka, hanem a vágy. Viselkedésünket nem lehet kiszámítani fényrészecskék tulajdonságaiból.
Szerencsére, amiről mi csak érezzünk, hogy jé, csakugyan így van, annak Grandpierre a tudományos magyarázatát is meg tudja adni, egy tragikus sorsú, zseniális tudós, Bauer Ervin évszázados felismeréseihez visszanyúlva, ezeket újragondolva.
[Bauer-elv] Az élő és csakis az élő rendszerek soha nincsenek egyensúlyban, és szabadenergia tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak a beállta ellenében, amelyet az adott külső feltételek mellett a fizikai és kémiai törvények megkövetelnek.
A fizikai kozmológia szerint a Világegyetem a fizikai egyensúly, minden fizikai különbség eltűnése felé halad. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a fizikai törvények bomlástörvények. A biológia alapelve éppen ellenkezőleg, építő törvény. (...) csakis természettörvény, az élet természettörvénye gondoskodhat minden szervezetben minden fehérjemolekula folyamatos életképességének fenntartásáról.
Amíg a fizikai okok kiegyenlítődésre, az összetett struktúrák lebomlására vezetnek, addig a biológiai okok éppen ellenkezőleg, az összetett struktúrák felépülésére vezetnek. Az is egyből szembetűnő, hogy ez az élet-építő alapelv alkalmas arra, hogy az élet fejlődésének, az egész földi evolúciónak alapelvéül szolgáljon, hiszen ez az evolúció az elmúlt négymilliárd évben az egysejtűektől az egyre összetettebb, magasan szervezett élőlények kifejlődésére irányult.
Immáron mérföldes léptekkel haladunk a végkifejlet felé: hogyan lehet s kell értelmet keresnünk és találnunk a világban. De némileg ismerve az emberi természetet, amely kellő ösztönzés híján ennyicske szellemi fáradozás után is már szívesen tesped bele az élettelen anyag terméketlen lustaságába, gyorsan közlöm annak a kutatásnak a döbbenetes eredményét, amelyről Az Élet könyve szerzője is beszámol. Nos, ha elkezdünk magyarázatot keresni az élet lényeges kérdéseire, és elkezdünk válaszokat is találni, akkor életminőségünk hamarosan 5-ször jobb lesz, mint ma.
Tehát már csak ezért is érdemes kinek-kinek egy nagy levegőt venni, s továbbkövetni Grandpierre Atilla korszakos munkáját, az új, átfogó életfilozófia alapjait. A következő gondolat befogadásához azért nem árt egy kis tudományos előképzettség sem; de akinek ilyenje nincs, az is érzékelheti e filozófiai mű tudományos igényű megalapozottságát:
Világos, hogy a biológiai okok csak akkor tudnak fizikailag érvényre jutni, ha erre alkalmas fizikai okokat képesek előidézni. A biológiai önállóság, az élőlények önálló döntésképességének elmélete kimutatta, hogy a biológiai okok a kvantumszint alatt hatnak, olyan virtuális részecske-párokat idézve elő a kvantum-vákuumban, amelyek biológiai célok fizikai megvalósulásához szükséges fizikai okokat képesek kiváltani (...).
Számunkra úgyis a következés a fontos. S ennek lényegét – a szellemes autós hasonlatnak és a magunk által is gyakran megélt modern tébolynak is köszönhetően – mindenféle előképzettség nélkül is meg tudjuk érteni.
Az élet alaptermészete, hogy folyamatosan magát idézi elő, más szóval, hogy saját maga oka. Ez az érv ismét elkerülhetetlenné teszi a következtetést, hogy a biológiai munkavégzés nem fizikai, hanem biológiai okoknak, mégpedig cél-okoknak köszönhető.
A biológia és a fizika kapcsolata a sofőr és az autó kapcsolatához hasonlítható – a vezető a céljainak megfelelően kormányozza az autót, míg a fizika végrehajtja a kormányzás szintjén kialakított „utasításokat”, eljuttatja az autót a célhoz.
(...) a mai ember romboló tevékenységének alapja, hogy árulást követett el önmaga ellen, elárulta a siker, a hatalom kedvéért egykori, veleszületett természetes énjét.
A modern tébolyt különösen veszélyessé teszi, hogy a felszínen a szellemi épség álarcát ölti magára. A világ menetét ezek az önmagukat elárult emberek szabják meg (...)
No de mit tudhatunk mi, földi halandók kezdeni ezekkel a tébolyultakkal? Jó-jó, értjük, hogy az anyagi világnak alárendelt ember „a körülmények hatalmát nyögi, külső irányítás alá kerül”, de mit tudhatunk tenni ellene? Grandpierre Atilla mindenekelőtt Szent-Györgyi Albertet, a Nobel-díjas magyar biológust idézi, aki 50 év kutatása után arra a következtetésre jutott, hogy „az élő anyag veleszületett törekvése, hogy tökéletesítse önmagát”. Tehát az életösztön diktálta lehetőség a magunk s az emberiség számára nyitva áll, de egyáltalán nem ingyen, egyáltalán nem erőfeszítés-mentesen. Ám, ha ugyebár ötször jobb lehet az életminőségünk általa, akkor igencsak úgy tűnik, feltétlenül megéri. Főleg, ha általa egy egészen új világ – az életközpontú civilizáció – megteremtésének lehetünk tevékeny közreműködői!
A természetadta lélek és értelem világának elsőbbséget adó ember egy életen át tartó következetes erőfeszítéseivel képes legyőzni a körülmények hatalmát, képes megszabadulni alávetettségtől, és képes a természetadta összefüggésrendszerbe, az életteljesség összefüggésrendszerébe helyezkedni, az élet egyetemes és örök értékeiért élni.
Ahhoz, hogy megfeleljünk az élet természetének, egész életünkön át minden energiánkat és képességünket mozgósítanunk kell önrendelkező képességünk, fizikai egészségünk és lelki-szellemi épségünk teljének biztosítása érdekében.
A Bauer-elv alapján kifejlesztett elméleti biológia jelentősége felülmúlja a kvantumfizika jelentőségét, mert a kvantumfizikánál is mélyebb valóságszintet tár fel. (...) a biológia kozmológia utat nyit az életközpontú civilizációhoz.
(...) az élet nem az anyagi világ sekély és meddő mellékjelensége, amely a puszta túlélésre irányul, és minden mást ennek rendel alá, hanem saját természettörvényét követi, törvényszerűen magasba tart, felemelő erővel, önálló értékkel és valósággal bír.
Minden eddigi paradigma-váltás a fizikán, az élettelen világ tudományán belül zajlott le. Ehhez képest egy átfogó kozmológia felépítése az életelv alapján sokkal jelentősebb fordulat, mint az összes eddig bekövetkezett paradigmaváltás együttvéve. Nem tűnik túlzásnak azt állítani, hogy ez a legjelentősebb lépés a tudományos fejlődés több ezer éves történetében.
Jó-jó, de mi ebből az egész hatalmas, remélt és vágyott változásból az ÉN feladata? Mit tehetek ÉN (ÖN) mától kezdve másképp, mint eddig? Mihelyt másképp látjuk, máris másképp éljük és alakítjuk a világunkat. A beállítódás döntő hatással van élet- és világfelfogásunkra.
Azt, hogy hogyan fogjuk fel az életet és a világot, alapvetően a beállítódottságunkban rejlő értékend és értelmezési rendszer dönti el.
Nem kétséges, hogy itt visszaköszön annak a jelentősége, amelyet Az Élet logikájának kutatása során fedeztem fel: a készség (hajlam, fogékonyság) döntő fontossága a képességhez képest. Akiből eleve hiányzik a hajlam a megfelelő értékrend és értelmezési rendszer befogadására, az aligha lesz alkalmas alanya a remélt, korszakos civilizációs változásnak. Annál az ÉN ragaszkodik az ÉN- (ön-) megvalósításhoz, nem bír megszabadulni az ego fogságából.
Természetadta módon életünk elsődleges irányítóközpontja az életösztön. A mai emberben azonban az önző, fogyasztói beállítottságú „ego” túlsúlya elfedi az elsődleges életközpontnak valódi jelentőségét.
Nem is lehet könnyű megszabadulni az ÉN (az ego) fogságából, hiszen az ego mint másodlagos irányítóközpont nélkülözhetetlen ahhoz, hogy életösztönünk ösztönzéseit – a külvilágra irányulva – valóra váltsa. (A szerző szerint ez az alapvető tévedés, hiszen az ego nélkül tudjuk az életösztön legtöbb és legfelemelőbb ösztönzését valóra váltani!) Csakhogy „az ego az életösztön helyett a testünket tartja életünk alapvető valóságának”. Szerencsére „ez csak párezer éve van így, és csak a nyugati kultúra hatókörében”.
Az ősidőkben, a városi civilizáció előtt nem városokban, hanem a Természetben éltünk, és szerettünk ott élni. Az ősi társadalom még összhangban élt a természettel. Önazonosságunkat nem a társadalomtól, hanem a Természettől kaptuk, velünk született életösztönünkkel összhangban. Az ősidőkben az én-ünk természetszerűen összhangban élt az életösztönnel éppúgy, mint a Természettel.
Tehát voltaképpen csak vissza kell foglalnunk azt, ami egyszer már a mienk volt, mindazoknak, akikben az életösztönnek köszönhetően még erősen dolgozik az erre való hajlam. (A szerző megjegyzése: Mást szerettem volna sugallni, és szerintem mást is írtam. Éppen az a lényeg, hogy mindenki elindulhat az úton, csak következetesen kell haladni ahhoz, hogy előbbre jussunk.) Minden ilyen könyvnek, mint amilyen Grandpierre Atilláé (s mint amilyen Hajdu Zoltáné), valójában az adja a hatalmas jelentőségét, hogy az életösztön, s vele a jóra, boldogságra való törekvés – ha kevésbé is, ha csak nyomokban is, de – ott dolgozik mindazokban is, akiket többé-kevésbé maguk alá gyűrt a modern korszellemhez igazodó saját egójuk. Mindig mindenkinél mutatkozik hol több, hol kevesebb esély arra, hogy elmozdítsuk az értelmes élet irányába. Minél nagyobb teret és sikert nyer az új életszemlélet, annál nagyobb eséllyel fognak az ösztönös és tudatos ÉN-ek a NEM ÉN irányába, vagyis az embertársaik és a természetfeletti felé mozdulni. Annál többen és mélyebben fogják megérteni és magukévá tenni Grandpierre Atilla könyvének üzenetét:
Küldöttek vagyunk a Földön, az Élő Világegyetem nagykövetei. Az életcélunk ott rejlik életösztöneinkben, mint egy palackpostában, amit meg kell fejtsünk ahhoz, hogy teljesítsük küldetésünket.
...egyetlen igazán boldogító erő van a világon: a cselekvő életszeretet.
Innen folytatjuk
Következik:
Kapcsolódó cikkünk:
