Varga Domokos György: Az Élet könyve és a Rólad (3.)
Előzmény:
Ha egymás mellé teszem Grandpierre Atilla és Hajdu Zoltán szellemi teremtményét, az előbbi lényegében egy eretnek tudomány, az utóbbi meg lényegében egy eretnek biblia. S legalábbis számomra, az élet csodája mutatkozik meg abban, hogy ennyire eltérő úton-módon voltaképpen ugyanarra a felismerésre lehetett eljutni. Leginkább épp az eretnek mivoltuknak köszönhetően.
Az eretnekségük ugyanis abban mutatkozik meg, hogy elképesztő módszerességgel és következetességgel helyezkednek szembe korunk uralkodó világnézeteivel, a főáramú tudományos, vallási, politikai dogmákkal. Csakhogy módszerességüknek és következetességüknek köszönhetően ennél többre is jutnak: olyan új világlátás megfogalmazásához, amely alkalmas arra, hogy földi halandóknak támpontot nyújtson egy értelmesebb léthez, segítséget egy boldogabb életvezetéshez – ámde nem akármilyen áron. Nekik is le kell szakadniuk a főáramú tudományos, vallási, politikai dogmákról. Márpedig minden új világszemlélet térnyerése éppen emiatt válhat igazán veszélyessé – üldözendő eretnekséggé – a mindenkori hatalom birtokosai számára. A dogmák hatása, irányítása alól megszabaduló ember önálló életre kél: a külsődleges szempontoknak való ösztönös megfelelés, a külsődleges akaratoknak való feltétlen engedelmesség helyett az értelmére kezd hagyatkozni.
Mint láthattuk, Grandpierre Atilla az uralkodó tudományos világnézetet forgatja fel fenekestül, mégpedig azáltal, hogy tudományos megalapozottsággal (hivatkozással, érveléssel) bizonyítja be: az anyagelvű megközelítés, a fizika tudományának középpontba állítása nem alkalmas arra, hogy felismerjük a világegyetem s benne az emberi lét lényegét, egyetemes összefüggéseit, kozmikus értelmét.
Hajdu Zoltán pedig az uralkodó egyházi, politikai és közéleti nézeteket forgatja fel fenekestül, mégpedig azáltal, hogy egy nagyon szigorú és határozott álláspontot (nézőpontot) választva magának, lényegében kinyilatkoztat. S miként akár a Bibliánál, a Róladnál is kiderül, lehet ezt úgy csinálni, hogy a kinyilatkozás (az ige) ne eltántorítson (elidegenítsen), hanem megfogjon, magával ragadjon. Méghozzá éppen annak köszönhetően, hogy az első pillanattól fogva érezzük: aki szól hozzánk, az sosem magát akarja fényezni, őt sosem a felszín, a látvány, a mesterkélt mutatvány érdekli, hanem csakis a tágabb és mélyebb összefüggések, a dolgok veleje, vagyis mindazok az igazságok, amelyek birtokában az ember közelebb kerülhet a teljességhez és tökéletességhez.
Eretnekség és lényeglátás
Hajdu Zoltán kiválasztott nézőpontja voltaképpen nem más, mint a nevén nem nevezett „Beavató Mesterünk”, illetőleg az őskereszténység, a maga még romlatlan állapotában, tehát amikor még nem vált államvallássá, s az egyház is az EGY háza volt, nem pedig egy evilági hatalomba és anyagiasságba süllyedt intézmény. Habár a szerző itt-ott idéz őskereszténynek ismert gondolkodóktól és művekből, mégsem tartja szükségesnek, hogy bármennyire is tudományos igényű leírását és bizonyítását nyújtsa annak az általa idealizált kornak, annak az őskeresztényi világnak, amelyet olyannyira mintaként állít elénk, hogy a jobb boldogulásunk lehetőségét az akkori hithez (világszemlélethez) való visszatérésünkben látja.
S ami a legkülönösebb, hogy az efféle tudományos leírásnak és bizonyítási eljárásnak az elmaradása egy idő múltán ugyanúgy nem támasztott bennem (mint olvasóban) hiányérzetet, amiképp a Bibliánál sem várom el a történelmi megalapozottságot vagy hűséget. Hiszen a Bibliának sem az a lényege, hogy a benne foglalt kinyilatkozásokat (igéket, példabeszédek magvas tanulságait) egytől-egyig elfogadjuk, magunkévá tegyük. Olyannyira nem, hogy a mindenkori élethelyzetünk és életszemléletünk óhatatlanul is befolyásolja, hogy az adott pillanatban éppen mit tartunk a szentírásból a magunk számára igazán figyelemre méltónak, üdvözítőnek, követendőnek. A Biblia olvasása lényegében az Istennel és a „Beavató Mesterünk”-kel folytatott párbeszéd; olyan különleges alkalom, amikor értelmünkkel (lelkünkkel és szellemünkkel) „fenti” (kozmikus) létkérdéseket és „lenti” (mindennapos) életkérdéseket egyaránt boncolgathatunk, ily módon nyerve esélyt a világ bonyolult szövedékében való valamelyest könnyebb eligazodásra.
És ugyanez igaz a Róladra is. Annyi különbséggel, hogy e könyv nem valamely vallásnak egy hivatalos, szent irata, tehát a benne foglaltak ilyen értelemben sem tekinthetők „kötelező” hittételeknek. Mivel pedig nem is tudományos mű, ezért amit nyerünk általa, az nem kevesebb, mint egy csodálatos lehetőség arra, hogy a „fenti” lét és a „lenti” élet sarkalatos kérdéseit a magunk szabad értelmének (értelmezésének) górcsöve alá helyezzük.
Márpedig erre éppen a Rólad eretneksége révén nyílik lehetőség, méghozzá a bennünket leginkább érintő, az életünket leginkább befolyásoló elemeknek és összefüggéseknek a lényegre törő, sarkos, kendőzetlen, a politikai korrektséget messzire száműző tálalása folytán. Lássuk be, hogy egy olyasféle hazugságkorban, amelybe az évszázadok során szépen „belefejlődtünk”, már jószerivel semmi más nem józaníthatja ki igazságra – a valóság igaz megismerésére – szomjazó lelkünket és szellemünket (azaz értelmünket), mint az olyasféle egyenes és őszinte beszéd, amely semmiféle tekintélyre nincs tekintettel, hanem csakis a mélyebb igazságok meglelésének és kimondásának vágya ösztökéli.
Ilyen lelkülettel (értelemmel) nézve például azonnal megmutatkozik kommunizmus és kapitalizmus egylényegűsége. Mivel azonban az emberiség hivatalos tudásának hivatásos felügyelői (beleértve az akadémiai tudományok képviselőit) eleddig a kettő szöges – kibékíthetetlen – ellentététét sulykolták a köznép számára, ez most értetlenül áll az új, kortörténeti fejlemény előtt: a tőkés világ leggazdagabbjai a kommunisztikus eszmék lelkes híveiévé és hirdetőivé váltak hirtelenjében.
Anyagba süllyedve
Nézzünk akkor most néhány bekezdést Az ikrek című fejezetből.
Amint már említettük, úgy a kapitalista, mint a kommunista manipuláló rendszerek egyazon régi szövetségbeli forrásból merítettek, és vettek részt a mai tömegember kialakításában. A következőkben az ikrek néhány közös vonását emeljük ki:
1. Mindkettőnek alapja a munkához való egyenlő jog. (...) A liberális kapitalista és a kísérleti (inkább kísérteties) kommunista rendszer abban is megegyezik, hogy az egyéni szabadság minden bűn és betegség forrása, minden bajok eredete, amiből az embert ki kell gyógyítani. (...)
2) Kívülről nézve, a két rendszer ugyanazon éremnek két oldala. Az érem neve: hatalom. (...)
3) Mindkét rendszerben érvényesült az anyag és a mennyiség hatalma az értelem és a minőség felett, az internacionalizmus, vagyis a tömegek feletti hatalomgyakorlás. Az anyag győzött a szellem felett, ami mindig az Egytől való eltávolodást jelentette. A mai globalista demokrácia (démonkrácia) mindkét korábbi elődjét magában hordja (...)
4) Mindkettő a szellemi identitások, és benne a lokalitások, a nemzeti jellegek és a még létező vallásosság és egyben a kultúra eltörléséről szól. (...)
5) Az ikreket irányító háttérhatalom rég felismerte, hogy hatalmának további feltétele mindkét táborban az emberi közösségek szellemi vezetőitől, a közösség minőségi kvalitásaitól való megfosztása, ha homogenizálja, összekeveri és egyenlővé teszi őket. Ebből a szempontból nézve a demokrácia totalitárius puha diktatúra. (...)
6) Az 1990-es évek fordulatai alkalmával a nyugat-európai kapitalista és a közép-kelet-európai kommunista blokkban a nagy kapitalista testvér részére kialakultak a kis testvéri volt kommunista országgyarmatok. A gyarmatosítást már a nemzetközi tőke és háttérhatalom hajtotta végre azokkal a pénzügyi és gazdasági szivattyúkkal, amelyeket a gyarmatországokra rárakott, és ezek által hatalmi befolyása alatt tudja őket tartani. (...) A „felszabaduló” közép-kelet-európai országokat lassanként beterelték a világkormányt képviselő intézményrendszerbe, amit Európai Uniónak neveznek (...) A beterelés pikantériája, hogy a volt szocialista blokk országait rákényszerítették a belépésre, de ezt úgy adták elő nekik, hogy ők kérjék felvételüket a globális irányító apparátusba, pl. a NATO-ba is.
7) A demokratikus zavarkeltés és a káosz folyamatos fenntartása a napjainkban zajló gazdasági népvándoroltatással, amely az önkiválasztottak részére századunk egyik nagy üzlete. (...) Szükség van tehát a Kelet és a Nyugat tudatlan emberének összezavarására, a kultúrák harcára és ezen belül is a maradék vallások és kultúrák felszámolására. Tesztelni kell Keletet és Nyugatot, hogy lássuk, ki az, aki feladja a magáét, az, aki itt született, az európai, vagy az idegen, aki Európába jön.
---
A recept ismerős: oszd meg és hatalmaskodj fölöttük. Azért vannak a szócsövek, akiket úgy hívnak, hogy politikusok, EU parlamenti képviselők, médiumok, akiket nyíltan vagy kevésbé nyíltan a bankok és pénzügyi intézmények irányítanak, hogy a káoszt fenntartsák. Akár meg is kérdezhetnék: milyen krízist szeretnétek, gazdaságit, politikait, környezetit, vallásost, egészségügyit, mert mindenikkel tudunk szolgálni. (...)
Az európai oldalon már nincsen szó vallásos feladatról, mert egyes, morálisan is hanyatló nyugat-európai országokban a templomból kocsma lett, ugyanis miért álljon üresen az épület, ha más célra is hasznosítható? Olyan észak-európai ország is van, amely megengedte, hogy a bevándorlók a templomot felgyújtsák. Beavató Mesterünk annak idején korbáccsal űzte ki a kufárokat, pénzváltókat a templomból. Ma azokat kellene kiűzni, akik megengedték, hogy a templomból kocsma legyen vagy felgyújtsák azt.
Európa – szemben az iszlámmal – szekularizált társadalomban él, ahol ideje lenne tudni, mit jelent egy olyan középkori fanatikus felfogással felvenni a harcot, amely nem liberális, ahol nem volt francia forradalom, reformáció és felvilágosodás, szekularizáció, és ahol nem törölték el a halálbüntetést, és ahol az állam egyenlő a vallással. Európai fogalommal élve, az iszlám a legsikeresebb fasizmus, ahol rendet tenni jogos, a népirtás törvényes, és az ember szabad akarata az ördögtől való. E fundamentalizmussal szemben az európai demokrácia elmegyengeség, amelyet semmire sem lehet használni. (...)
Az értelem bibliája, a tömegember kiúttalansága
De vajon miért kell tudnunk a jobb élethez (boldoguláshoz) azt, hogy a kommunizmus és kapitalizmus milyen értelemben egylényegűek, miért ikrek? Vagy azt, hogy a mai globalista demokrácia voltaképpen egy olyan torz képződmény (démonkrácia), amely mindkettőjüket magában hordja? Nos, elemi fogalmaink érdekmentes, lényeglátó tisztázása nélkül sem önmagunkról, sem a minket körülvevő világról nem nyerhetünk igaz képet. Éppen azért nem, mert a világot így-úgy uralmuk alá hajtani igyekvők a legkülönfélébb hadműveleteiket – nagyon tudatosan és módszeresen – mindig a fogalmaink kiforgatásával, meghamisításával vagy kisajátításával kezdik. Kételkedő (eretnek) értelmünk – értelmes értelmezésünk – csatasorba állítása nélkül a világ dörzsölt hatalmasai és jobbára lelketlen kiszolgálóik (hivatásos szócsöveik, szakértőik, tudósaik) éppúgy megvezetnek bennünket, mint a legkülönfélébb tömegdivatok.
Csupán a lelketlen, együgyű eszünkre hagyatkozva például bajosan cáfolhatjuk, hogy a mai világban elképesztő iramú és méretű civilizációs fejlődés zajlik. A „fejlődés” fogalmának lényegi tisztázása nélkül eszünk úgy fog forogni, ahogy az az „anyagi fejlődésben”, a „haladásban” így-úgy érdekelteknek és az „anyagi létbe süllyedt”, elkényelmesedett, gondolkodásmentes tömegembereknek éppen megfelel. Vagyis: magunk is támogatni, sőt szorgalmazni fogjuk az efféle szakadatlan „fejlődést”, a káprázatos „haladást”.
Ám ha egészséges, éber kételkedéssel (eretnekséggel) végre mozgósítjuk egyetemes (kozmikus) értelmünket, arra is fel fogunk figyelni (azt is képessé válunk meglátni), hogy az efféle rohamos technológiai „fejlődés”, mint amilyen a digitalizáció és robotizáció bámulatos világa, még csak tovább fokozza lelketlen anyagba süllyedésünket, s még inkább kiszolgáltat bennünket azoknak az erőknek, amelyek mindent elkövetnek azért, hogy megszokott fogalmainkat összezavarják, természetes állapotunkat és kötődéseinket szétroncsolják, a testi–lelki–szellemi harmóniára és a közösségi kapcsolatokra való ösztönös törekvésünket kioltsák. Hiszen ily módon lehet mértéktelenül szaporítani a könnyen befolyásolható és felügyelhető tömegembert, s ily módon lehet jószerivel az egész emberiséget igájukba, modern rabszolgalétbe hajtani. Akár olyan áron is, hogy a mesterséges intelligencia amúgy káprázatos vívmánya segítségével lélek nélküli létállapot felé „fejlesztenek” bennünket, lehetőség szerint minden természetest mesterségesre cserélve.
Figyeljük csak meg, Hajdu Zoltán szerint hogyan kerülünk személyesen is teljes kifosztottságunk állapotába jóhiszeműségünk és restségünk által.
Amint már szóltunk róla, a világot ugyanazon háttérhatalom osztotta fel liberális tőketulajdonosokra és szocialista munkatulajdonosokra. Amit a hatalom a tudatlan tömegembernek nem mond el, az, hogy a kapitalizmus tulajdonképpen nem tőkét halmoz fel, ahogy azt az iskolában tanítják, hanem épp ellenkezőleg: a kifosztás által a tőkét éli fel. Az egyiket kifosztja, hogy a másikat, vagyis önmagát felépítse. A kifosztási bűnrészesség-vállalást fejezi ki a francia kommunista internacionálé szövegének üzenete is: „A múltat végképp eltörölni, rabszolgahad indulj velünk, a föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk, s minden leszünk.”
Vagyis a hagyomány, a haza, a nemzet, a kereszténység, a szellem tőkéjét felszámolni, helyébe pedig a semmit, a nihilt, az anyagot és az egyenlőséget elültetni, amint azt teszik napjainkban is. A kommunizmus nihilizmusát, ürességét már megtapasztaltuk a több millió emberi áldozatban. A fogyasztásra ösztönző kapitalizmus nihilizmusa abban rejlik, hogy az emberi boldogságot az anyagi jóléttel kötötték össze, vagyis az anyagilag gazdagabb emberek boldogabbak. Azt nem mondták el nekünk, hogy a gazdag emberek nem boldogabbak, mint a szegényebbek, épp ellenkezőleg, rájuk jellemzőbb az öngyilkosság, a hedonizmus, a depresszió, az „úgyis mindegy” típusú élet.
Mindkét nihilizmushoz a tudatlan tömegember tájékozatlanságára és hiszékenységére alapoztak. A hatalom elfelejtette, hogy úgy vagyunk megalkotva, hogy nekünk „valami mindig hiányzik”. Ez a valami pedig az Egy, lelkünk univerzális énje, feltéve, ha tudunk róla. Ha nem, akkor a hiányt anyaggal pótoljuk, tehát többet fogyasztunk, esetleg várjuk a közelgő szebb jövőt.
A két rendszer ürességét figyelembe véve, a második fordulóban a rendszert finomították, és eltörölték a kapitalista és kommunista típusú élet közötti látszólagos különbséget. Egy új vallást alakítottak ki, az anyagba süllyedt emberek vallását, amit lehet akár demokratikus fogyasztásnak is nevezni. Ennek képviselője a kitenyésztett modern rabszolga. Elindították azt a lefele húzó spirált, amely azon az elven alapul, hogy mindenki annyit fogyasszon, amennyit bír, amit meg tud fizetni, és ez által mindenki úgy süllyedjen anyagba, ahogy neki tetszik.
Az anyagi kényelemben a XXI. század elején a túltenyésztett modern rabszolga annyira elszaporodott, hogy a háttérhatalom véleménye szerint a nyolc milliárd embert már ritkítani kell. A ritkítás egyik eszköze a mesterséges betegségek generálása, mint amilyen a Covid-19 vagy esetleg a 20-as vagy 23-as, illetve új háborús frontok megnyitása, mint amilyen az egyelőre orosz–ukrán prokszi háború.
A függőséget okozó fogyasztás a modern ópium, amiért önként fizetünk, és feladjuk azt a szabadságot, ami ahhoz kellene, hogy megálljunk és elgondolkodjunk arról, hogy miért tesszük azt, amit teszünk. A nagymértékű anyagi fogyasztás egyben szellemi nivellálódás is, ami lerombolja az élet értelmét és a személyiség értékét. Nem szeretjük megszívlelni azt, amit Beavató Mesterünk tanított, hogy egyszerre nem szolgálhatunk két urat, hanem vagy a szellemit vagy az anyagit. Nincs köztes megoldás.
Anyagi függőségünkben eljutottunk oda, hogy szabadságunkat is feláldozzuk azért, hogy az elért jóléti színvonalunk és kényelmünk ne csorbuljon. Ma ez van keleten és nyugaton, a kommunista és a kapitalista, illetve a köztes vadkapitalista rendszerekben egyaránt. A korábbi „dolgozói osztály” lett a „fogyasztói osztály”, vagyis a „modern rabszolgaosztály”. A korábbi munkás proletárból ma fogyasztó polgár lett. Mivel úgy a proletár, mint a polgár a külsőségeket kereste, az átnevelés nem okozott különösebb gondot. Érdemes megjegyezni, hogy polgárból is kettő van: a „régi” kapitalista társadalomban kialakult polgár és az „új”, posztkommunista társadalomban létező polgár, a „nyers polgár”. Mindkettőre érvényes a kényelmesen anyagba süllyedés és az Egytől való elfordulás, a hagyománytalanság. Amiben különböznek, az, hogy a kapitalista polgári társadalmak az Egy hagyományát felforgató forradalmak következtében jöttek létre, a kommunista polgár (elvtárs) pedig eleve egy krízisben levő (anyagba süllyedt) polgárságot vett mintaképnek.
A két polgárság az immár egy kaptafára húzott, liberális demokráciának nevezett, krízisben levő egyenlőségi játékban találkozik. Az is megállapítható, hogy mindkét polgári társadalom ma már túl messze került a tradicionális társadalmi értékektől, ezért képtelen az egyetemes hagyomány útjára visszalépni. A polgári társadalomban már csak elszigetelt emberek, esetleg kisebb embercsoportok vannak, akik értik a társadalmi tradicionalitás szükségességét, viszont a társadalom többi tagjára való hatásuk olyan csekély, hogy a közbeszéd fogalmai szerint élő globális rabszolgához, a tömegemberhez hangjuk nem jut el.
Nos, Hajdu Zoltán könyve emiatt is, ilyen értelemben is egyfajta bibliává – méghozzá 21. századi, eretnek keresztény bibliává – válik és válhat az értelmes ember kezében. Egyet kell értenünk vele, hogy mivel tömegemberként leginkább tudatlanok és kényelmesek vagyunk, az anyagba süllyedést, az objektív valóságnak nevezett látszatot, a kézzel fogható álomvilágot, a káprázatot, az elénk tárt látványt választjuk. Nem vagyunk képesek a valóságot átfogó, duális módon értelmezni, azaz hogy ami fent van, az van lent is, és fordítva. Tömegemberként nem vagyunk képesek felismerni, hogy valóság csak egy van, és ez a tökéletes igazságban, rendben és szabadságban, az Egyben található. Márpedig „ennek megismerése, megtapasztalása, felismerése ráérzés, éberség kérdése, mindenki magának külön-külön. Nincsen kollektív felismerés (...)”
Ráadásul az egyéni értelmes értelmezések és valóságos felismerések közkinccsé tételének – akárcsak valódi és értékes szabadságaink (szabadságjogaink) kiterjesztésének – nagyhatalmi, intézményes gátjai vannak. Idézzük idevágólag új bibliánkat!
A folyamatos fejlődés és haladás érdekében nemzetközi szinten például az anyagba süllyedt EU négy anyagi szabadságot fogalmazott meg a társulási alapszerződésekben, éspedig az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad áramlását. El tudtuk volna ezt kb. ötszáz évvel ezelőtt képzelni, hogy egy királyság részére a szabadság csak ennyit jelentsen? A szomorú az, hogy az anyagi három mellé negyedikként bekerült az ember kifosztása is, amit a munkaerő szabad áramlásának neveztek el. A teremtett emberből, akit az Egy a saját hasonlatosságára teremtett, anyag, árucikk, rabszolga, darab-darab lett. A szellem meghalt, éljen az anyag.
Mind a mai napig, aki a négy szabadságot (négy rabságot, kifosztást) megkérdőjelezi, az szembe megy a mainstream (fősodor) közbeszéddel, ahol már nem kap mikrofont. A mikrofon és a kamera lettek azok az eszközük, amin keresztül kivetkőzhetünk magunkból, farizeusként viselkedhetünk, és nem azt mondjuk, amit gondolunk, hanem azt, amit elvárnak tőlünk, vagyis hazudunk és látványt keltünk. Ha nem azt mondjuk, amit mások hallani szeretnének, akkor meglehet, hogy letiltanak a katedráról vagy állásunkat veszítjük el. Aki szembe megy a liberális felfogással, azt a közbeszédből kitiltják. Ma a modern szentháromság neve: liberalizálj, deregulálj és privatizálj. Vagyis rabolj nyugodtan, mert a tömeget a gondolkodás és cselekvés szabadságától már megfosztották. Ez az 1989-es washingtoni konszenzus neve alatt futó elv épp akkor került elfogadásra, amikor a világ másik felén, Németországban leomlott a berlini fal. (...) Nem kell tehát azon csodálkoznunk, hogy e négy anyagi dogma érvényesítése miatt, az EU alkotmányából kimaradt a keresztény hagyományokra való hivatkozás.
„A mi szerencsénk – nyugtat meg a Rólad szerzője –, hogy az anyagi vallás képviselőivel szemben még léteznek szellemi képviselők (...).” Ők azok, akik az univerzális (egyetemes, kozmikus) hagyományokban, a tradícióban gyökereznek, abban az éberségben és szeretetben, amely által az Egy – az igazság és a rend, a fent és a lent – megismerhető.
Kellő éberséggel (értelmes életszeretettel) megérthetjük a hatalomnak és a „történelemtudománynak” azt a logikáját, amellyel évezredetek óta dolgozik az anyagba süllyesztésünkön, s amelyet felismerve végre visszaindulhatunk az Egy – s benne természetes (a ugyanennyire természetfeletti) mivoltunk – felé. Ha valaki kezébe nem jutna el a Rólad, az is kapjon most a jóvoltából egy szép adag megvilágosodást:
Hosszú volt az anyagba süllyedés folyamata az ókori rabszolgatartó társadalomtól a modern rabszolgaságig, az előítéletmentes egyenlőségig, az emancipációig, a demokratikus és kényelmes anyagba süllyedésig, a toleranciáig és más csodás fogalmak megalkotásáig. Mindent a hatalom érdekében. A tudomány, elsősorban is a történettudomány sokat segített a hatalom által jóváhagyott események rögzítésében, amikor dátumszerűen regisztrálta az eseményeket, év, hónap, nap és óra szinten, ahogy az iskolákban tanítják. A hiba ott van, hogy nem mondják el az események történéseinek hátterében meghúzódó hatalmi érdekeket. Az igazi történetet, pl. ki adta a háborúhoz a pénzt, esetleg kik hitelezték a háborút, mennyit és kitől kapott a hódító, ha lerohant egy országot, kik a forradalmak felelősei? A történelemből mennyiségi statisztika lett, amely nem beszél a lényegről.
Példaként nézzünk néhány magyar történelmi eseményt: miért nem támogatták a Fuggerek II. Lajos királyunkat abban, hogy a mohácsi csatát megnyerje? Miért nem sikerült Bakócz Tamásnak a pápaválasztás? Miért kellett 1910 és 1913 között több mint másfél millió magyarnak elhagynia hazáját?
De nézhetünk nemzetközi példákat is: mennyi pénzt nyert X. Leo pápa (Medici) a búcsúcédulák árusításából, amely a reformációhoz vezetett? Milyen mondvacsinált indokkal lépett be 1917-ben az USA a háborúba? Mennyi pénzt kapott a nem pogány Lev Davidovics Bronstein (alias Trockij) az USA-tól a cári család kiirtására? Mennyi pénzt kapott Hitler svájci bankja az USA-tól észak Franciaország lerohanásáért? Miért kellett volna Leninnek Clara Zetkinnel és Rosa Luxemburggal Németországban megdönteni a hatalmat? Hol tankoltak a német tengeralattjárók a második világégéskor?
Ha mindezek megértésén túljutunk, akkor megértjük, hogy a globális piac és a láthatatlan kéz érdekeit képviselő TIME magazin címlapjára hogyan került fel az év embereként 1936-ban a Rothschild unoka Adolf Hitler, majd 1942-ben Sztálin. Kit érdekelhet tehát az események napja és órája? Csakis a tömeget. A leíró szemlélet célja, dátumszerűen benne lenni a történetben, és onnan ki nem látni. A cél, megláttatni a felszabadulást, mint amilyen az ókori rabszolgatartó társadalomban volt, később a jobbágyságból, majd a kapitalisták alóli munkás felszabadulást. Mire volt jó a sok felszabadulás, ha minden kezdődik elölről, csak az idő és az eszközök mások? Mert közben valakik meggazdagodtak, például a már említett Fugger család, ma pedig a Rothschild és Rockefeller családok vagy a multinacionális bankok és cégek, akik a világ történéseit irányítják.
Igazi jó eretnek eszmeiség ez (a főáramú teremtette fogalom szerint: összeesküvés-elmélet), ám ha nem szeretnénk a saját magunk és embertársaink további elsüllyedéséhez segédkezni, be kell fejezni a gyáva és kényelmes igazodást, meghunyászkodást, s a vele járó elterelést és hamiskodást. Nevén kell neveznünk a dolgokat, és forgatni kell az új bibliát, hogy magunk is megtudhassuk az igazat, és értelmes létre hajló embertársaink számára is hirdethessük az igét. Tudhassunk és szólhassunk azokról távlatos összefüggésekről és tisztázó felismerésekről, mint amelyek a háttérhatalom egyik képviselőjének, Isaac Rothschildnak a Róladban idézett, 1863-as nyilatkozatából következnek:
„Azok a kevesek, akik képesek megérteni a rendszert, vagy érdekeltek lesznek maguk is annak hasznában, vagy annyira függenek a rendszer kegyeitől, hogy ettől az osztálytól nem kell ellenkezésre számítanunk. A lakosság túlnyomó többsége pedig szellemileg képtelen felfogni, mekkora hasznot húzunk ebből a rendszerből. Zokszó nélkül fogja viselni terheit, talán nem is gyanítja, hogy a rendszer elemi létérdekeivel ellentétesen működik”.
A világ tehát nem magától „halad” abba az irányba, amerre, hanem embertelen (no meg istentelen, sőt sátáni) elmék dolgoznak az Egy ellenében. S hogy az idők során mennyire nem változik s ezért mennyire érdemes értelmünkkel kitapintani az anyag- és haszonelvűek hatalmi természetét és logikáját, talán semmi nem igazolja annál fényesebben, mint hogy 2022-ben ismét a háttérhatalom egy elvetemült bábja, péniszzongorista színész, Ukrajna elnöke került a mérvadó Time magazin címlapjára...
Ki vagy mi tudhat segíteni rajtunk?
Hajdu Zoltán szerint a valamikori világhatalmat gyakorló vallások nem tudnak választ és megoldást adni az anyagba süllyedéshez vezető eltévelyedésre, korrupcióra.
A vallások az élet könnyítését szolgálják és nem az élet problémáinak megoldását. Az alapállásba, a lélek tiszta létébe való visszatérésben a vallások nem tudnak segíteni, különösen nem az anyagi, materialista vallások.
Mivel a vallások érdeke a hatalomgyakorlás, ezért képtelenek a korrupciót átvilágítani és meggyógyítani, mert a hatalom alapja épp a korrupció. Az eltévelyedett léleknek pedig gyógyírra, megmentésre, tanításra, felébredésre van szüksége.
A vallások a felszínen vannak, az alapállás a mélységben. A vallások, ide értve az anyagi vallást is, tanácsot adnak, akárcsak a kezelőorvos, ezért humánusak. A léleknek ennél többre van szüksége: rendbetételre, megtisztulásra, gyógyításra, felébredésre, a bennünk levő isteni szikra lángra lobbantására.
A visszatérés útját Beavató Mesterünk mutatta meg...
...azzal, ahogy tanított, ahogy elbotlott és felállt, ahogy másokért megfeszült, hogy végül kimondhassa: elvégeztetett.
A példa nekünk és rólunk szól.
A lángot mindenkinek magának kell meggyújtani és fenntartani. Ezért a rendbetétel, a katarzis, a korrupcióból való kilábalás csakis egyéni lehet. Nincs kollektív katarzis, rendbetétel, és nincs kollektív korrupció sem. A vallások mindig is a tömeget szolgálták, ezért a „megoldásai” nem egyéniek, hanem tömegesek.
A gyógyulás, a katarzis tehát egyfajta szabadulás a belső és a külső korrupciótól.
A külső korrupció akkor oldódik fel, ha a belső már feloldódott.
Belső a korrupció...
...ha az individuális én gátolt abban, hogy az egyetemes én fele közvetíteni tudjon.
Külső a korrupció...
...ha az egyén enged a külső hatalomgyakorlásnak, manipulációnak, amely eltereli a figyelmét az egyetemességről és a rendről. Ha engedjük, a külső korrupció belső korrupcióvá tud változni.
Hogyan szabadulhatunk meg a korrupciótól?
Csak az érett, megszabadult lélek képes a korrupciót elkerülni, illetve a korrupcióból a felismerés és felébredés által kijutni, és a katarzis élményét megélni.
A korrupciót nem lehet csak tettel, csak szóval helyrehozni, mert a lelket kell előbb tisztába tenni, ebből sarjad majd a helyes gondolat, szó, cselekedet és szándék. Végül lesz a sérültből ép lélek.
A problémák megoldását visszafejlődéssel tudjuk elérni, az egyetemes Egyhez vezető alapállás kialakításával, evangelizációval, a szellemünk kiművelésével, tudatosodással, nevezzük ezt akár az aranykorba vagy a rendbe való visszatérésnek.
Mi feladatunk, és mi nem feladatunk?
Életünknek nem feladata a már létező rend megteremtése, mert az eleve már létezik...
Mivel az Egy többféleképpen is jelentkezik, több vallásban, mítoszban, világképben, filozófiai képben, nem az a feladatunk, hogy ezekből egyet alkossunk, hanem hogy bennük megtaláljuk a közös Egyet.
Úgy, ahogy az új szellemi szövetség sem Beavató Mesterünkről szól, hanem benne kell Beavató Mesterünket megtalálnunk.
Mi a megoldás?
A megoldás kulcsa mindenki univerzális énjébe bele van kódolva, a kód neve: szeretet.
A rend felismeréséhez, a megoldáshoz magunkon kívülre kell tekintenünk, ami nem könnyű feladat. Kívül kell lennünk a szétszórtságon, az individuális énünkön és a mások által generált szándékos manipuláción, a látványkeltésen.
De honnan legyen energiánk?
Csakis önmagunkból, hitünkből, éberségünkből és értelmi felfogásunkból.
Hitünk nem vallás, nem anyagi tudás, hanem az e világon és az emberen felüli szellemi éberség és öntudat. Az Egybe vetett hitünk alapja a bátorság is, merni kiállni, és tenni hitünkért, ugyanis létezik egy szabad értelemmel felfogható univerzális világ, amelynek mi is részesei vagyunk.
Éberségünket magunkban kell kialakítsuk, saját eljárást kell kidolgoznunk, mert nincsenek egyetemes eljárások. Az éberség megvalósítása egyúttal a rend megvalósítása is, felébredni arra, hogy körülöttünk rend van, csak mi teszünk rendetlenséget.
Értelmetlen individuális ÉN, értelmes egyetemes ÉN
Az anyagba süllyedésünkből úgy ébredhetünk fel, ha meglátjuk az összefüggéseket, ha képesek vagyunk individuális énünkből kiszállni és elindulni az univerzális énünk felé. Ha felismerjük, hogy összefüggés (nem hasonlóság) van a kövek és a növények között, a társadalmi helyzet és a történelem eseményei között, a színek és számok között (...)
Az értelmetlen, individuális én az, amely az anyaghoz, racionalitáshoz kötődve nem képes visszatérni az Egyhez.
Liberális elődeink összetévesztették az észt mint gondolkodási képességet az észszerűséggel, az ember egyik jellegzetességével.
Az ész (elvonatkoztató képesség, absztrakt gondolkodás) és a lélek értelme (univerzális én, állandóság), illetve értelmetlensége (individuális én, változás) közötti „együttműködést” a változó individuális én adja (nevében is benne van a duális), amely képes az ész által érzékelt információkat állandósítani és az univerzális én területére „utalni”.
De épp úgy képes ennek ellenkezőjét is megtenni, vagyis megmaradni a változásban, a kifele tekintő befolyásolhatóságban. Ez a befolyásolhatóság a külső impulzus, inger, ami nélkül az ész nem működik.
Vele szemben, az egyetemes énnek nincs szüksége külső impulzusra.
Az individuális énünk a külső ingereket az ész részére felerősíti, az egyetemes én részére pedig csökkenti. Amikor például elcsendesedünk, meditálunk, akkor a külső ingereket szándékosan csökkentjük.
Az individuális én tehát a kétsávos út, ahol a forgalom mindkét irányba halad: az egyik sávon az észhez, a másik sávon az egyetemes énhez jutnak az elektromágneses hullámok. Az individuális én a kapcsoló, vagy a közvetítő. Az észnél és az egyetemes énnél az útszakasz már csak egysávos.
Talán szükségtelen megjegyezni, hogy a hagyomány korába visszalépni nem lehetséges az individuális én hatalma alatt. Ha individuális énünk uralja lelkünket, akkor olyan képet mutatunk lelki világunkból, amely társadalmi maszk, szerep, farizeusság, amelyet akkor is eljátszunk, ha senki sem kíváncsi rá. Ez az énünk a külső helyesléséből táplálkozik, hatalmaskodni akar, és mivel félelemben él, erejének fitogtatására van szüksége. Ezzel szemben univerzális énünk szabad mindezektől. Véd a bírálatokkal szemben, nem engedi, hogy az élet próbatételei szorongást keltsenek bennünk, és nem érzi magát senkinek sem alárendelve. Ugyanakkor alázatos, és mások felettinek sem érzi magát, mivel mindenki másban is meglátja ugyanazt az univerzális ént, a kis istent, mint amilyen az övé.
Az Egy háza népe: vallás nélküli régi kereszténység
A szekularizált és atomizált társadalomban az igazhitűség megvallása csak kis közösségekben, vagy csupán egyénileg lehetséges.
Mindaddig, amíg az Egy háza népe, az ecclesia kialakul, az Egy által ránk bízott feladatokat egyénileg kell elvégezzük.
Az Egy háza népe az a közösség, amely nyelvre, nemzetiségre, bőrszínre, nemre való tekintett nélkül magába foglalja az igaz, nemes, éber és árja embereket, akik egyek akarnak lenni az Eggyel, és keresik azokat a lehetőségeket, ismereteket, tudást, beavatási módszereket, amelyek által egyre közelebb kerülhetnek az Egyhez, hogy már életükben megismerjék a létet. Ők azok, akik magukban hordozzák a tér és az idő kereszteződését, vagyis az Egytől kapott tényszerű keresztet. Ők a vallások nélküli keresztények, bármilyen nyelven beszéljenek és bármilyen is legyen bőrük színe. Ezért az emberiség bölcsője a vallás nélküli régi kereszténység.
Vissza az egyetemes hagyományokhoz: azt jelenti, hogy oda kell visszatérnünk, ahol az Egyről nem volt elkülönült felfogás a hindu, kínai, görög, egyiptomi, héber hagyományok között. Ahol a gondolatok, szokások és rítusok között annyi hasonlóság volt, hogy azok egymással felcserélhetők voltak. A hagyomány korában (Beavató Mesterünk előtti kb. VI. századig) az emberi tevékenységnek tisztelete, becsülete volt, mert mindenki a létnek (nem életnek) azon a fokán állt, amire ma csak az alkotó emberek képesek. A tevékenységnek csak mint művelésnek volt értelme, ez volt a földművelés, a kereskedés, az államkormányzás, a katonáskodás művelése. A tevékenységek megbecsülése, művelése feltételezte a létből származó igényt, hogy a világot szebbé, igazabbá, nemesebbé, gazdagabbá kell tenni. Végül az anyagot is át kell szellemíteni.
Vajon mennyire ismerjük fel, hogy ma is ez lenne a feladatunk? Azt, hogy nekünk is élőt és élettelent kell alkotni, és az élőt (szellemet) az élettelenbe (anyagba) belehelyezni?
Élettelent alkotni, vagyis előállítani mindazokat az anyagi javakat, amelyek életünk fenntartásához szükségesek, és élőt alkotni, például vállalni a gyermekáldást. Egyszóval továbbadni azt, amit kaptunk szüleinktől és nagyszüleinktől, ezáltal pedig betölteni láncszem szerepünket.
Feladatunk elvégzésével mi is részt veszünk a világ egyensúlyának, szeretetének, rendjének és igazságának megtartásában. Illik tudnunk, hogy az elvégzett munkának akkor van tisztelete, becsülete, amikor tudatára ébredünk annak, hogy bennünk az egyetemes ember él és cselekszik, hogy egyetlen cél van, visszatérni a rendbe, amiből vétettünk és ahonnan önmagunkat taszítottuk ki. Minden tevékenységet, munkát ennek a célnak érdemes alávetnünk.
Köszönetnyilvánítás
Bevált szokás szerint szerző szokott köszönetet mondani – könyve legelején vagy legvégén – mindazoknak, akik segítették őt munkája megírásában, megjelentetésében. Most azonban én érzem úgy, hogy oly nagy hálával tartozom a két szerzőnek, Grandpierre Atillának és Hajdu Zoltánnak, hogy a nyilvánosság előtt kell kifejezzem köszönetemet azért a hatalmas szellemi–lelki élményért, a világban való eligazodásom megkönnyítéséért, az életbe s létbe vetett hitem és szeretetem megerősítéséért, amelyhez a két „eretnek” műbe való belemerítkezésem révén juthattam. (Varga Domokos György)
Kapcsolódó cikkünk:
