Végső teszt (Rausch Zoltán novellája)
- dombi52
- 2 nappal ezelőtt
- 3 perc olvasás
Az Eternitas űrhajót a hipersebességről való visszatéréskori ismerős éles csattanás hangja járta be, majd csönd, s egy apró pukkanás. A hajótest megremegett, majd mély csend ereszkedett ismét a vezérlőre. A világítás kihunyt, amit hirtelen szíréna hangja tört meg néhány másodpercre. Megint csend. Csak a vörös riadófény villogott lassú, fenyegető ütemben, a megsemmisült világítás hiánya és a kijelzők adta kevés szórt fény félhomályában.
Turing kábán nyitotta ki szemét a hibernációból. Botladozva a fővezérlő konzolhoz lépett, és rekedt hangon szólt:
– Hajó… kárjelentést kérek.
A hangszórókból gépies, recsegő hang válaszolt:
– Kárjelentés. Külső meteor becsapódás. Nyomásvesztés az E és F szektorban. Kommunikációs tömb elérhetetlen. Manőverező hajtóművek nem válaszolnak. Pálya: egyenes úton haladunk a Föld gravitációs mezejébe. Becsapódásig: T minusz 10 perc 14 másodperc. A szállítmány a hiperion rakomány rendben, nem sérült.
A vörös fény tovább villogott, mint egy lassú halálóra. Turing magába roskadt. Asimov és a robot, R. Daneel-9 szobái a biztonsági protokoll miatt záródtak, belülről nyithatatlanok voltak.
Turing egyszerre nyitotta meg a két hangcsatornát.
– Asimov… melyik szobában vagy?
– Itt vagyok! Engedj ki!
– Itt vagyok, Alan, sietnünk kell! – hangzott a másik szobából is.
A két hang egyszerre zengett a vezérlőben. Mindkettő Asimov hangján. Turing szíve hevesen vert.
– Miért beszél a robot is Asimov hangján?
– Ez én vagyok, az igazi Asimov! A robot nem tudja tökéletesen másolni a hangomat! Ne mond, hogy nem hallod?!
– A robot?! Alan, én vagyok. Engedj ki!
Turing összerándult: melyik Asimov? És miért szól a robot Asimov hangján? Agya elkezdett kattogni, ahogy az idő fogyott.
– Mi volt az utolsó vita köztünk hibernálás előtt?
– A 4-es szervizpanel. Azt mondtad, sosem lesz szükség redundanciára.
– És szerinted?
– A 4-es panelről vitatkoztunk. Azt mondtad: „Ha egyszer aktiváljuk, nincs visszaút.” Emlékszel?
Ez is igaz volt – Turing bizonytalanul nyelt. A hajótest újra megnyikordult, a vörös fény lüktetett. A kijelzőn a számláló pörgött: 8 perc.
– Ha kijutsz, mit teszel?
– Megjavítom a vezérlést. Nem teljesen, de elég lesz ahhoz, hogy eltérítsük a pályát. Utána kitalálunk valamit, még van esély, hogy magunkat is mentsük.
– És te?
– Azonnal az önmegsemmisítőt aktiválom. Ez az egyetlen biztos út, hogy a Föld túléljen.
Turing ajka megremegett. Az egyik a reményt, a másik az áldozatot kínálta jogosan, mindkettőben Asimovra ismert.
– Melyik filozófust idézted utoljára, amikor a robotikáról vitáztunk?
– Arisztotelészt. A gyakorlati bölcsességet.
– És te?
– Kantot. A kategorikus imperatívuszt. Hogy a törvény mindent felülír.
Mindkettő igaz volt – más-más vitából, de hogy mikor volt ez, arra Turing már nem emlékezett.
5 perc a becsapódásig.
– Mondjátok: miért kell hazudnotok? – könyörgött zavartan Turing.
– Nem hazudok, Alan! Az isten szerelmére, barátod vagyok, nyisd már ki az ajtót!
– Hazugság? Hát igen, a 0. törvény miatt most tényleg képes ez a megátalkodott robot akár hazudni is. Alan ne hallgass rá!
A hideg szó, a 0. törvény, beléhasított Turingba. Csak a robot beszél így. Vagy mégse?! Asimov mondana ilyet?! Nem nem, ez a robot, biztosan az.
3 perc a becsapódásig.
Turing zihált, ujjai remegtek a panel fölött. A vörös fény ritmusára vert a szíve is. De már döntött, s megnyomta a nyitógombot. Az ajtó fémesen felnyikordult. A homályból egy alak lépett ki. A mozdulatok ismerősek voltak, ahogy határozottan a félhomályban megindult a panelhez, mint akinek nincs ideje várni bármire is, ki kell javítani. Turing megnyugodott lecsúszott a padlóra s ülve maradt, míg a másik lassan a konzolhoz lépett, felemelte a plexi fedelet. A kijelzőn megjelent: 60 másodperc. Majd határozott mozdulattal megnyomta a gombot. A fények még kísértetiesebbre váltottak, s a pulzálás felgyorsult, a sziréna újra elindult ütemesen.
Turing a sziréna fokozódó hangjára felugrott hirtelen:
– Te…te nem is Asimov vagy! Te Daneel-9 a robot vagy.
– Igen, Alan, az Emberiség törvénye kötelez. A hiperium robbanása elpusztítaná a Földet. A hajónak meg kell semmisülnie – mondta az Asimovot eddig mozdulataiban is hűen utánzó R. Daneel-9 rideg nyugalommal, már a saját hangján.
A másik szoba ajtaja ekkor szisszent, és a valódi Asimov robbant ki.
– Daneel! Nem volt jogod!
A visszaszámláló könyörtelenül számolt közben:
10...9...8...
Turing térdre zuhant, tekintete a kijelzőn villogó számokra tapadt. Asimov ökölbe szorította kezét, tehetetlenül, hol a robotra hol Turingra nézett szemrehányón. Turing megsemmisülten tette szét kezeit:
– A robotot gondoltam embernek?!
A gépies hang tovább számolt:
...2..1..0
Az Eternitas űrhajó mélyén felmorajlott az önmegsemmisítő. A hajó, meghazudtolva önnön nevét, a hiperion hatására egy fülsiketítő robbanást követően csendben szétáradt a galaxisban, mintha sosem lett volna.
