Verzár Éva: Békésen egymás mellett

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Mesél a múlt

Békésen egymás mellett

Magasra nőtt öreg gesztenyefák törnek az égbe, gyertyás hírnökei a tavasznak, öltözködnek, szépítkeznek, hogy megfeleljenek az emberek vagy a maguk elvárásainak. Harmattükörben visszacsillan a nap, de ők mégsem elégedettek az eredménnyel; bár törzsük egyenes, koronájuk szabályosan terül szét, mégis úgy érzik, szebbek is lehetnének. Ezért ezernyi virágcsillárt gyújtanak ágaikon. Fontosak ott, ahol állnak. Ekként is viselkednek: árnyölükben tartják az 1600-as években épült templomot, sétányukkal összekötik a lelkek otthonát a tudás birodalmával, az 1700-as években épült iskolával. S hogy még szebb, nemesebb legyen e hely, virágszirmaikba kis piros ereket szőnek, jelezve a látóknak, hogy a vérkeringést ők garantálják e két szentély között.

Így volt ez mindig, évtizedeken át. Valamikor a templomot vár vette körül, védte az idegen betolakodóktól. Az iskola pedig meghúzódott – mintegy védelmet keresve – e tekintélyes épület mellett. Hazáját szerető ember építette, ma is az ő nevét viseli a hatalmas, robusztus alma mater. A temetőkertben gyermekek gondozzák az alapító sírját, és minden évben szavalatokkal, a megszerzett tudással adóznak emléke előtt. Az öregiskola sem lemaradni, sem túlszárnyalni nem akarta a védelmét nyújtó szomszédját. A templom meg állt és őrködött. Minden reggel, délben és este a toronyban megszólaltak a harangok és hírül adták, hogy ideje van a felkelésnek, a délebédnek vagy az esti pihenésnek. Annyi mindenről árulkodtak! Elzúgták a szelek szárnyára bízva, ha meghalt valaki a faluban, még azt is elkolompolták, hogy férfi volt-e az illető, vagy nő. Az öreg nagyharang szólalt meg elsőnek, ha férfi távozott; a kis harang csendült elsőnek, ha asszony hagyta el családját – a földi létet.

Hírül adták a régi időkben, ha veszély fenyegette a székelységet, ha ellenség közeledett. Félreverték a harangokat akkor is, ha tűz ütött ki… Az emberek ismerték, értették hangjukat. Isten házába szólították ünnepélyes kongással a híveket minden vasárnap és minden ünnepén az évnek, s ezeket még mind tiszteletben is tartotta a falu apraja-nagyja.

Sok évet zengett a nagyharang, de egy őszi napon mintha megváltozott volna a hangja. Vékony csík futott végig karcsú alakján, s egyszeriben kongó, érces hangon szólalt meg. Sértette, bántotta az emberek fülét. Szolgált eleget – mondták –, itt az ideje lecserélni. Mindenkinek fájt a szíve érte, a gesztenyefák is mélyeket sóhajtottak, mert annyira megszokták már átható rezgését. Egy nap hatalmas emelőkkel jöttek, erős köteleket bogoztak kiszolgált testére. Fák tövében ért földet, ott búslakodott egymagában. Szomorúságából ismerős érzés ébresztette: réges-rég, amikor megszületett, talán akkor találkozott vele utoljára. Emberi kéz simogatta... Beleremegett. Senki sem vette észre, csak egy éppen arra szaladó kisgyökér, amely rendesen a gesztenyefájának szállította a friss táplálékot, ám most megtorpant a nagy meglepetéstől:

– Reszket az öreg harang!

Egyre többen jöttek, hogy megérintsék, meglapogassák. – Különös – gondolkodott el. – Odafent, toronymagasságban, nem hiányzott neki, most meg ennél szebbet el sem tud képzelni!

Már azt sem bánta, hogy felrakták egy hatalmas autó tetejére. Csak úgy magában, búcsút rezgett a falunak, a falu minden lakójának. Sokáig integettek utána. – Isten veled! Isten veled! –Az öreg lélekharang teljesítette küldetését; az időtlen idők óta hangos kongással, zúgással ébresztett lelkekből magával vitt most egy kis darabkát. De hiába vitt el, mintha még több maradt volna: vízcsepp gördült le egyik-másik ember arcán, noha tiszta volt az ég, vakítón sütött a Nap.

Az öreg iskola épülete csendesen szemlélte az eseményt – a nebulói annál hangosabbak voltak. Szemüket meresztették, kiáltásokkal kísérték mindazt az izgalmasat, ami kint történt. Az akkori politikai rend nem engedte, hogy hivatalosan tudomást vegyenek a harang sorsáról; a tudást osztó emberek azonban látták, hogy itt most úgysem lesz tanulás, elrendelték, hogy amíg megtörténik a csere, mindenki kint lehet. De csak óvatosan ám, a fal mellett, nehogy baleset legyen belőle! Nem kis dolog leemelni egy olyan nagy és nehéz harangot...! Az öreg iskola maga is meglepődött, milyen öröm fogta el, amikor kapuján kitódultak gyermekei. Szeretett megbújni az öreg templom árnyékában, szerette a gesztenyesort, mert összekötötte őket, átvezette innen oda a jövő nemzedékét.

Még el sem hagyta a falut a régi harang, máris egy új volt érkezőben. Hatalmas autón, csigalassan közeledett a templom felé. Hajszálra ugyanakkorának tűnt, mint elődje; a fénye szembeötlően tiszta, vidám. Amilyen kíváncsiság kísérte a leemelést, épp oly kíváncsiság övezte az új harang felhúzását. Ekkora esemény nem gyakori sem az ember, sem a harangok életében. Nem messze a templomtól, a falu tanácsházának ablakairól is ellebbentek a függönyök, onnan is bámuló szemek meredeztek. Csak mások ne lássák meg! Ne hallják meg az ima mormolását, s ne vegyék észre, hogy viráglocsolást mímelve összekulcsolják kezüket:

– Istenem, csak semmi baj ne történjen!

Elkezdődött a munka. Minden épkézláb férfi ott serénykedett a gesztenyefák tövében, hatalmas gerendákat ragadtak meg, és mintha mind Toldi Miklóssá változott volna, olyan erővel emelték, támasztották őket, s irányították a felvonó kötelek útját. Közben minden idegszálukkal minden mozdulatukra figyeltek, mert egyetlen tévesztés, s máris lezuhanhat a drága kincs. Délutánra hajlott az idő, a gyermekek elfelejtettek hazamenni az iskolából. Szüleik, nagyszüleik aggódva jöttek értük, ám rögvest beálltak a szemlélődők közé, s elfelejtették hazatérésre nógatni fiaikat és lányaikat. Minden picurka centimétert, amelyet az új harang az ég felé megtett, odalent lélegzetvisszafojtott izgalom kísért.

És sikerült!

– Kampóra került! – kiabálták szédítő magasságból. – Elengedhetitek! A helyén van!

Lomhán himbálózott egy darabig, aztán megállt. Kötelet fűztek át rajta, szabályosan, ahogy kellett. Aztán már csak az öreg harangozó maradt fenn, pontosabban: mellette még valaki...

Az öreget is elfogta a szomorúság, amikor öreg barátját kellett búcsúztatnia; de azért most kíváncsian méregette az új jövevényt. Milyen lehet a hangja? Milyen hangon fog majd megszólalni a keze alatt, minden áldott reggel, délben és este? A harangozó a faluvégen lakott. Hívatását apjától örökölte, harangozó dinasztia volt az övék. Tőle tanulta meg, mit kell hirdetnie a harangnak délebédre, születésre, temetésre, újévre, s veszedelemben, amikor felcsapnak a lángok. Bizony, meghatódott, s reszketett a keze, amikor elsőre fogta meg a kötelet. Apja jutott eszébe, aki már rég elment, s lányára pillantott, mert hát most meg ő állt őmellette. Őutána neki kell majd megszelídíteni ezt a vidám, fényes, ám hatalmas jószágot. Megfogta gyermeke kezét és a szemébe nézett:

– Ketten szólaltatjuk meg. És soha ne felejtsd el ezt a pillanatot, lányom! – mondta, és intett a fejével.

Emberek, gesztenyefák feszült csendben várakoztak. Megmozdult a lomha harangtest, egyre nagyobbakat lengett, mígnem összetalálkozott a harangnyelvvel. Bimm, Bamm. Bimm. Bamm. – Más ennek a hangja – állapították meg az emberek. – Ez is gyönyörű! – nyugodtak meg a gesztenyefák. Azt mondják, nincs két egyforma hangú harang, éppen úgy, ahogy két egyforma ember sincs.

Zúgott a harang, egyre bátrabban, erősebben. A bámészkodók lelkében egyre nagyobb lett az öröm, a gesztenyesor is mintha megfiatalodott volna. A lélekösvényt övező fák fürödtek a bágyadt napsugárban, s beleremegtek új szomszédjuk hangjának hullámaiba, ágaikat kissé kinyújtották, átengedték a fényt, hogy játsszon az új barát csillogó, fiatal testén. S csakugyan, palástján szikrát gyújtott a Nap. – Ez az én ünnepem! – örvendezett. Ezután ő fogja összehúzni az óévet az újévvel, ő hirdeti a keresztelőket... Ó, mennyi dolga lesz ezután!

Öreg házaspár ült az udvaron. Az asszony, egy kisszéken, éppen a vacsorára való krumplit hámozta. Örege ott motoszkált körülötte, amikor szokatlan hang ütötte meg fülüket. Az asszony keze elfelejtette a dolgát, az öreg is hallgatózott.

– Miről kolompol a torony?

Egy kisgyermek szaladt az utcán, tőle tudták meg, hogy mi történt. Elmélázott a két öreg: vajon maradt-e elég idejük megtanulni, miket beszél az új harang?

Azóta az öreg iskola mellé felépült egy új tanoda is. Egyre több, hangosabb, vidámabb nevetés tölti be az udvart. Most is, mint régen, egymás szomszédságában éldegél a templom és az iskola, de már szabad az átjárás. Nem tiltja senki, hogy a lelkek közel kerülhessenek egymáshoz. A gyermekek éneke éppen úgy cseng-bong az öreg templomban, mint akár az öreg, akár a fiatal iskolában. A gesztenyefák változatlanul méltósággal viselik fontosságukat, végzik küldetésüket. S közben örvendeznek, hogy lábuk elől elbontották azt az ormótlan, csúf betonkolosszust, amely hajdanán bejáratként szolgált. Hatalmas székelykapu vette át helyét.

Kapu: ég és föld között!

Fasor: templom és iskola között.

Együtt szolgálják azt, ami egy, ami ép lelkeknek elválaszthatatlan.

A gesztenyefák évről évre, minden ősszel elhullatják leveleiket, tüskés termésük lepotyog a földre, fényes, sima magvuk szertegurul. Hazafelé igyekvő gyermekek gyűjtögetik össze őket, teletömik velük zsebüket. Mintha csak sejtenék: mindőjük üzenet. Égi áldás. Összekötik tudás és lélek birodalmát.

Remélhetőleg most már örökre.