top of page

Verzár Éva: A Kicsicigány cégére





Részlet a szerző


Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből





A Kicsicigány cégére



Zúzmarát virágoznak a fák, a póznák közt párban szaladó villanydrót szikrát szór a hajnali fagyban, s a folyó melletti kis ház virradatra oly hatalmas füstöt ont magából, hogy sem ablaka, sem ajtaja, de még a fala sem látszik a kéményéhez makacsul ragaszkodó, csípős szagú füstfelhőtől. Csak a barnára festett, düledező kerítés és kapu árulkodik arról, hogy mögötte emberek laknak, s hogy valahol a füst ölelésében szerényen megbújik egy ház is.

S mert nem mesében járunk, hanem a valóságban, felkel Székelyföld seprűje, a fagyos leheletű Nemere, s messzire fújja hírmondónak a nedves fa lánggal való küszködésének tikkasztó szagát, el egészen a szomszédos utcákba. A kékre meszelt kicsiny kis ház ajtaja csikorogva nyílik. Üres fáskosárral a kezében apró emberke áll a szálkás ajtófélfa között, kémlelve az eget. A Kicsicigány. A falu cipészmestere, aki eddig a folyópart mentén összegyűjtött ágakkal csalt meleget a szerény hajlékba, de most engedelmeskedik lánya unszolásának, és úgy dönt, hogy nem kínlódik a nedves gallyal, belátja, elérkezett a téli tüzelőnek az ideje. Hátraindul, vigyázva, hogy fejét bele ne verje az ereszen hízó jégcsapokba, még egyszer felnéz az égre, s megcsóválva a fejét a seregnyi károgó varjú láttán.

A szeles fáskamra ajtaját ki sem kell nyitnia. Nincs neki. Valamikor tán a szél vihette el, vagy szűkös időben láng ölelte körül kemény, meleget adó fáját. Oldalai sem hivalkodnak azzal, hogy szálegyenes, kemény legények lennének. Megvénültek gazdájukkal együtt. Még szerencse, hogy akad támaszték. Egy egész télre való kiszáradt, felhasogatott bikkfahasáb, amely arra vár, hogy kiköltözzön ebből a rozzant lakból, s végre felmelegedhessen egy míves tűzhelyben, amelyet valamikor értő mesterek öntöttek formába.

– Hm… – morog az öreg –, csak ne lenne ennek a télnek túl nagy az ereje! Jövőre tán jobb lesz, több tüzelő kerül majd a portára. A fészert is ki kellene pofozni – néz körül –, hogy álljon meg a maga lábán, s ne düledezzen a szélnek óhajtása szerint, amikor fogyóban van már a tüzelőnek szánt hasábok belső sora. Nehezebb élet ennél már úgysem lehet. Csak jobb… Jövőre talán több lesz majd a talpalnivaló cipő, s az emberek sem apróval fizetnek, vagy sehogy. Végre megkérheti majd munkájának az árát, hogy a felesége se káráljon, meg a lánya se nézze ferde szemmel, amikor csak úgy odaszól valakinek, amikor fizetésre kerül a sor:

– Nem volt ennek nagy baja lelkem, csak épp egy hulladék foltot tettem rá, nem került az nekem semmibe. Vigye Isten segedelmével.

A száraz bükk már pattog, végre méltó helyen van, s nem egy rozzant, hasznavehetetlen faistállóban. Meleg keringőzik a gerendák között a kicsinyke helyiségben, amikor unokája kitéblábol a konyhába. A vézna gyermekecske még súrolja az éjszaka fonta álmot szeméből; kiles a csipkésre fagyott ablak leheletfújt résén; aztán nagyapja hátára kapaszkodik, s borostás arcát simogatva, a mindennapi reggeli imádságát suttogja:

– Nagyapa! Ma az én cipőmre tesz talpat? Már mindenki a jégen van, csak én nem tehetem fel a korcsolyámat, mert a cipőm talpán akkora a lyuk, mint amekkora fánkot süt nagymama. S olyan vékony, hogy mire ráhúzom a kulcsot, a kezembe maradna az egész talp. Az iskola is kezdődik egy hét múlva – pendít értelmesebb húrokat a gyerek –, ezzel a cipővel oda sem jutnék el ebben a nagy hóban.

– Jó van. Ha már ennyire aggódsz az iskoláért. Már elő is vettem, ha körül is néznél, látnál. Nem kellene az öreg, fájós hátamon csimpaszkodnod, inkább reggeliznél, hogy aztán legyen erő a lábadban, mert lesz ám talp, de olyan vastag, hogy legény legyen, aki viseli – dorgálja unokáját nagyapa, mintha valóban ezt is gondolná. Közben pedig de szívesen veszi, ha ott nyüzsög körülötte a gyerek, és a háta sem fáj annyira, hogy el ne bírná súlyát, de főleg az érzést szereti, ami átjárja testét, lelkét, ha érintését érzi unokájának.

– Nagyapa! Mindent felfalok, amit elémbe tesznek. Nagyapa! – kiált a kisgyerek, s elfeledve az iskolát, csak egyet lát maga előtt: a folyót, a jeget, saját magát, ahogy csúszik a többi gyerekkel együtt, s nem a part széléről figyeli őket, amint elsuhannak mellette, mint nyári égen a fecskemadár. Aztán körbecsókolja az öreg arcának ráncait és elrohan.

Már délfelé jár a toronyórának mutatója, s ha a csókák nem telepedtek rá, igazat is mutat. A folyó felül felszáll a fagyos pára, a fák ágai a ragyogó napfényben szikrázó vízcseppet hullajtanak a földre. A kocsmából már másodszorra jönnek elő a jégvágó emberek, szemük csillog a fűszeres forralt bortól, párát fúj a szájuk a hidegben, amint egymást ugratják.

Nagy teherautó fara csúszkál üresen erre-arra a kanyarban, amint a folyó felé vezető útra próbál ráfordulni. A sofőr idegesen néz körül, s küldi édesanyjuk szoknyája mellé a hegyről érkező fásszekereket váró gyerekeket, akik azért vacognak az útmentén, hogy valamelyik szekeres csak megengedi, hogy a kiálló ágakhoz kössék szánjaikat, s mint egy tekergő kígyó végigcsússzanak a falun. Míg tehetetlenül hadonászik az autót vezető jóember, a gyermekricsaj egyre hangosabb, majd óriási üdvrivalgásba törnek ki a vörös arcú kisemberek. A híd felől előbukkan az első szekeres.

Az autó szabad utat kap, birkózik a síkos kanyarral, de csak kiér a folyó mellé. Az ideges sofőr kiszáll a fülkéből, nézi, amint a munkások kezében lecsap a fokos a vastag jégre, nyomában a tátongó lyukba behatol a fűrész, csikorog, recseg a jégpáncél, aztán előkerül a hurkos kötél, és hórukk kiáltással egy négyszögű jégdarab kisiklik a vízből. Onnan ismét fokosok teszik a dolgukat. Nehéz munka, de telik az autó, hogy a jégpincében bevárja a nyarat, hogy a hőségben hűs legyen a sör a kocsmában, majálisokon.

Jancsika a Kiscigány házában már hallja, hogy a házuk mögötti folyón elkezdődött a munka, a reggelit rég befejezte, azóta a nagyapja lába mellett szorong izgatottan a kisszéken, s várja, hogy öregapja beleüsse bakancsa talpába az utolsó faszöget s kezébe adja a drága kincset:

– Kész, felveheted, mehetsz… – Erre a mondatra várt, kapkodja magára ruháit, de aggódó anyja megállítja, le kell vennie magáról mindent, mert rossz a sorrend: vastag alsó, zokni, pulóver, meleg mellény, a zoknira még egy zokni, az gyapjúból, arra kapca, még kapca, mert annál melegebben kis lábát nem tartja semmi. Amikor már a vézna gyermek úgy néz ki, mint az erdőből elbarangolt dundi kis mackó, Jancsika homlokára puszit is kap, és az elmaradhatatlan intést, hogy:

– Vigyázz, lelkem, magadra –, de ezt már csak fél füllel hallja, csapódik utána a hátsó udvar rozzant kiskapuja, s csillogó szemmel és korcsolyával Jancsika ebben az évben először rálép a jégre. Bátran veszi elő a lepkekulcsot, csavarja talpára a korcsolyát, ezt a talpat aztán le nem húzza semmi! Csúsztatja előre-hátra a lábát, hogy érezze, elég élesre fente-e apja a pillangós csodát, majd nekiindul, mert nem messzire tőle, ugyanolyan mackók, mint ő, integetnek, s azt is látja, hogy a hóban nagy kupacban áll a rengeteg tojásszén hokilabda.

A szűk kis utca megtelik a szövetkezet autóival. Az ideges sofőr után beáll mégy egy autó, aztán még egy, mellettük, egy ház szélaljában bámészkodó emberek verik össze lábukat, hogy ne érezzék a fagy leheletét, ami áthatol a legvastagabb lábbelin is, ha nem mozog benne gazdája.

A jégvágók már sokadszorra melegednek fel a kiskocsmában, amely pont ide vert tanyát valamikor a kereszteződésbe, összekötve a falu útjait, a folyó felé vezető út sarkán. Újból neki-neki lendülnek a szerszámok, bár egyre nehezebben emelkednek a magasba. A kesztyű ólomsúlyú a reá fagyott víztől, a fagy egyre erősebbnek bizonyul, már csontjaikban érzik harapását, hiába a forralt bor, hiába ígérete a forró nyár jégbe hűtött sörének.

Aztán elcsendesül minden, a munka leáll…

Az este hamarlábon érkezik, hozza magával a fagy erősödő leheletét, tűje ismét vörös rózsát fest az emberek arcára, dérruhát öltenek éjszakára a holdsugárban árnyaikkal játszó fák.

A Kiscigány kapuja nem akaródzik kinyílni, a kéményből kiáradó csípős füst belecsíp az érkező ember szemébe, könnyet csalva elő annak fáradt, szomorú arcára. Kezében valamit szorongat, amit aztán átad a ház lakóinak, s Isten akaratával elköszön, motyog hozzá még valamit, szeméből egyre több fagyos gyöngy szalad le az arcán, amint maga mögött becsukja a kaput.

Hallgatag, még sírni sem tudó embereket hagy maga mögött…

A szél még mindig táncoltatja a fészer deszkáit. A füst körbe öleli a kékre festett kis házat. A megroggyant kapufélfán cégér lóg. Horgászlék kiálló sarkán akadt fenn éppen egy éve. Ezt nem nyelte el a fagyos folyó.

Fél pár, vastagtalpú, dérbe öltözött bakancscipő…









53 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page