Verzár Éva: Ahogy rendeltetett

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Ahogy rendeltetett

Kalapot húzott feje búbjára a hegytető, éppen olyanformán, mintha az erdőrengeteg egyik nagyra nőtt manója csintalankodna bolondos kedvében, játszadozva az égiekkel. Kalpagjának csúcsán kékes ékkő ragyog a napban, szikrái felkúsznak a fák napfényben ábrándozó csúcsaira, a hegy derekán széltől űzetve körbe kereng egy alakját változtató, szürkés, kalapformájú felleg. Lentebb ködruhában csak sejlik az erdő, néhol rézsúton szivárog be néhány rőzsényi fényesség, pont oda, a három tölgy lába elé, ahol az öreg kalyiba sötéten tátja száját az előtte elterülő virágos rétre. Hogy mióta áll őrzőként az erdőszélen? Úgy vannak ezzel a völgy lakói, mint a Himnusszal, ha azt kérdik tőlük: mióta énekeljük, mióta a miénk? – Van – válaszolják –, amióta világ a világ. – Nem érdekli őket sem Kölcsey, sem Erkel, a Himnusznak nincs kora, mint ahogy a kalyibának sincs. Csak van. Áll rendületlen, mióta világ a világ, a három tölgy árnyékában, ott, ahol véget ér a virágos rét, és elkezdődik a titokzatos rengeteg. A kalyiba gazdájának sincs kora, csak volt valamikor, még azelőtt, hogy levágta volna három délceg fiát a kötélről. Azóta nem számolja az éveit. Minek? Ráadásul fiai még el sem köszöntek tőle rendesen, szépen, úgy, ahogy azt megtanulták, s ahogyan az a székelyeknél szokás, amit minden gyermek már kicsi korában megtanul, ha kilép a kapun: „Köszönj, fiam, is- merősnek, ismeretlennek!” – s ez ellen nem volt apelláta. Az ő fiai nem fogadtak szót, egyszer csak gondoltak egy nagyot, és az égi utat választották a göröngyös földi helyett. S hogy miért így cselekedtek, meg nem kérdezte volna senki fia az apától, örök titok maradt, mint minden, aminek nem ismeri okát a falu népe. Meglehet, átok, régtől visszamaradt, aminek nem jó az eredőjét keresni, mert hátha még arra száll, aki keres, kutat… Talán az első legény égbemenetele után még összesúgtak, találgattak, hogy miért volt jobb a csűr gerendáján lógni, mint a boldog földi életben araszolni, de a második legény szélben lengő élettelen teste a körtefán, elnémította az addig sustorgó embereket. A harmadik legény erős bikkfa ágon, naptól és széltől aszalódó teste, amelyet csak a véletlen fedezett fel az erdő mélyén, a legkíváncsibb vénasszony száját is elnémította, mint ahogy elnémította az apjukét is, aki azelőtt sem volt a szavak embere. Pedig szépen kezdődött a házasélet. Áldással, békességben. Sorra születtek a gyermekek, előbb két leány, aztán jött a kis- emberek sora, a három legény.Az udvar mindig hangos volt a gyermekzsivajtól. A nagy fehéreperfa ága telis-tele volt gyerekkel. A sorrend úgy alakult, ahogy cseperedtek: a nagyok fentebb gubbasztottak, a kisebbek a lenti ágakról sóvárogtak felfelé. S amikor már mind az égbe szöktek volna, fel a madárfészkekig, apjuk rájuk szólt: – A leányok lógándozzanak a fán, ha akarnak, s ha az anyjuk nem ád nekik elég tennivalót, de a legények sorakozzanak a földön, mert akad legénynek való dolog épp elég. – S hogy még nagyobb kedvet csináljon a dolgozni nem igazán akaró gyermekembereknek, sújtott egyet ostorával. Az ostort titokban igencsak kívánták a kisemberek, s nyomban apjuk előtt termettek munkára, de főleg ostorcsinálásra készen. Meg is kapták, amit akartak. Egyik legénynek piros, másiknak fehér, a harmadiknak pedig zöld bojt díszelgett az ostor szíjához erősítve. Veszekedés egy szó sem volt, hogy egyiknek-másiknak nem tetszene a bojtnak nagysága vagy színe, mert annak is megvolt a maga rendje-módja, mint mindennek Háromszéken. Amilyen sorrendben látták meg a napvilágot, úgy részesültek a nemzet színeinek kegyelmében, s tudták, hogy ez ellen sincs apelláta, mint ahogy ezt követően sem mondhattak nemet semmire, amit apjuk reggeli után rájuk osztott. Estére kelve – miután a ludak hazagágogták magukat a patakról, s az állatok elcsendültek az ólakban –, szép család ülte körül a kockásterítős asztalt. A vacsora végeztével, édesapjuk, Árpád, első torokköszörülésére sorra számoltak be, mit végeztek aznap abból, ami ki volt rendelve a munkából. Ebből olyan előadás kerekedett néhanapján, hogy az öreg épp csak a hasát nem fogta. Hogy senki sem vette észre a vidámságát, arról csak a lámpabura árnyéka tehetett. Az imbolygó árnyék jól takarta az öreg arcát,meg az- tán az öreg megtanulta az élettől, hogyan leplezze érezéseit, nehogy megszólaljanak arcának vonásai, s ezzel is nagyobb csintalanságra buzdítsák az amúgy is túl lelkes gyermekemberek kedvét. Mert kedvük, az volt. Megmásztak azok hegyet-völgyet. Arcuk pirospozsgás, gyomruk állandó követelésben, alakjuk, ahogy nyúlt fel az ég felé, a legnemesebb fa délceg törzséhez igazodott, s ezért nem értette senki azt, ami mégis megtörtént velük. Apjuk sem értette. Bár fájdalma mélyebb volt, mint bármelyik tündérjárta tó a környékükön, hangos, hiábavaló szóval soha nem kutakodott afelől, hogy a végére járjon fiai elhatározása okának. Időt erre nem szánt az Úr. Szikár, kicsi asszonya helyette is sírogatott esténként villanyoltás után, meg aztán a két leányt még férjhez kellett adnia... Neki a hajnal gyújtott lámpást, s a naplemente küldte nyugovóra még szótlanabbul, mint annak előtte. Néha azonban a nagykertben – ahová kaszálni járt – megtűrte maga mellett Kócoskát, a kúriában lakó kicsi lányt. Még a folyóra is engedte, hogy lemenjen vele, s ilyenkor, a vízbe benyúló lépcsőkön, amíg a kislánylábát belógatta a vízbe, addig az öreg szeme messzibe révedt, vagy éppen az eget kutatta, s ha beleunt a csend hallgatásába, szólt a kislánynak, hogy ideje munkához látni.

Vette kaszáját, nyomában a kicsi lány, s dőlt a virágos fű, katonás sort állt a rend, amelyet aztán az asszonyok vettek kezelésbe. Árpád elvégezte a férfimunkát, a vállalt kötelességet, komótosan nekilátva befogta a lovakat, s ment fel a hegyoldalba, hogy ott is kaszáljon, s olyankor le sem jött, míg le nem tarolta az egész oldalt, s meg nem szárította a lekaszált füveket. Az ételt sem vihette fel neki senki. Megélt az erdőből, emberi szóra nem volt kíváncsi. A kalyibát megtömte friss szénával, kutyái őrködtek, néha még az otthon maradt juhokat is szekérre tette, s ekkor az asszonya tisztában volt azzal, hogy urát addig nem látja, míg fehér dunna nem borítja be az erdőt. Az utolsó temetés után kétszer kondult nekik Isten szószólója, a nagyharang, de akkor már ünnepre. Mindkét lányát férjhez adta, s eztán már egyre többször hívogatott a templom szószólója, a nagyharang… Keresztelőkre… keresztelőkre, konfirmálásokra. Mert sorra születtek az unokák. Legény csak egy. Az ifjabb Árpád, Árpika, aki úgy nőtt fel, hogy a meggörbült hátú nagyanyjára már nem emlékezhetett, mert az is kiköltözött a földi életből, addig-addig sóvárogva elvesztett fiai után, s veszett bele az élet némaságából a mennyei fényesség dicsőségébe, talán fiai légies karjaiba. Az eperfa még állt a parasztház sarkában, s mikor Árpika fel tudott már kúszni a legmagasabb ágra, nagyapja felszólt, ne lógassa többet a lábát, hanem induljon lefelé, mert munkáskézre lenne szükség. A gyermek épp csak nem repült örömében, olyan boldog volt e szavak hallatára. Sokat jelentett neki nagyapja: tiszteletet, férfiasságot, kemény munkát, szomszédokat, akik megemelik előtte a kalapjukat. Egyszer, amikor a kíváncsi vénasszonyok szokásuk szerint megcsipkedték az arcát, és csak úgy megkérdezték: „Mi leszel, ha nagy leszel?” – azt felelte: „Nagyapa”. Az öreg és a kicsi legény egyre többet voltak együtt. A legényke semmi pénzért nem mozdult volna nagyapja sarkából, bár az nem sokat beszélt, de szemének állandó lakója, a huncut mosoly, szétmászott arcának életútjain, főleg olyankor, amikor unokája kezébe adott valamilyen kerti szerszámot vagy a mogyorófa horgászbotot, a folyó mellett. Lépegettek az évek, örökös rend szerint: Árpád egyre szikárabb lett, egyre több barázda szántotta keresztül-kasul arcát, csak a kalyiba állt változatlan ugyanazon a helyen, bár ha alaposabban szétnézünk, némi változás azért fenn a hegyoldalban is történt. Az öreg nagyobb fekhelyet rakott, illatosabb szénát keresett az éjjeli szálláshoz, hisz’ már nemcsak hű ebei voltak vele Szent György napjától egészen addig, míg nem üzent a közelgő tél a Nemere szelével, hanem az ifjabb Árpád is, akinek serkent már a bajsza, s egyre jobban kezdett hasonlítani öregapjához szokásban és életlátásban. Fenn voltak a hegyen a diktatúra utáni szabadság első évében is, úgy 1990 őszén, amikor Árpi, nem törődve azzal, hogy a tölgyes aljában inkább illett hallgatni az erdő sóhaját, mint belebeszélni a „nagyok” szavába, egyre csak jártatta a bagólesőjét, s csodák csodájára nagyapja is válaszolt. Igaz, kimérten, de szólt. – Nagyapa, most, hogy visszakaptuk a fő’deket, Isten neki, meggazdagodunk. Még az es meglehet, hogy esmént kicsi magyar világ lesz müfelénk. Hajja kied? – Na, na, na… – Hát! Maga csakugyan megvénült, nem látta tavasszal, hogy nekibuzdult mindenki a gazdálkodásnak? Még annak es fő’d kellene, aki eddig a szagát se szerette. Mán mindent lehet mondani es, azt es kimondhassuk, hogy a mijénk, a székelyeké az erdő, a fő’d, a kaszáló. Még a temetőkertbe es megnéztem, hogy biztos legyek benne, igazat szólok. Nincs ott egy román sír se, akkor hunnan lenne nekik fő’d, amit visszakérhetnének? Még egy vakondtúrásnyi halmot se vettem észre, pedig néztem, kerestem lépésről-lépésre. Lesz kicsi magyar világ, ha mondom. Csak higgyen nekem. Meglássa...

– Na, na, na… Keress egy oláh sírt, osz’t kaszájja le három nemzedék, akkor tán’… De… Én asztot sem hiszem. Nem es leszünk münk akkor mán. Én sem leszek, te sem leszel… A lánc, fijjam, a lánc maratt, csak hosszabbra engették. Fijjam, esmerem én őköt – próbálta az öreg megértésre bírni a fiatalembert, látva, ahogy az a fejét tamáskodva lógatja. Az ifjú Árpád mérgesen indult neki a völgynek. Az öreg csak nézett utána, s hogy gondolt-e valamit, csak a Fennvaló tudhatta, mert az arcán nyoma sem volt gondolatnak, vígságnak vagy bánatnak… Csak épp a keze ügyébe akadt harangvirágot szakította le, s tartotta kicsit távolabb a szemétől, hogy tisztábban lássa annak lila, kedves szirmait. A virágnak mindegy, ki a földjének az ura, csak nyílt, hajladozott, viaskodott a széllel, esővel. Mint a székely ember. Mert jött és ment uralkodó, változott a világ, a székely megült egyhelyben, lett jó vagy rossz az élet… Még a kalyiba sem mozdult onnan, pedig nagy dolgok voltak készülőben a világban. Árpád bukdácsolt lefelé az ösvényen, kapaszkodott volna bokorba, fába, ha épp nem dúl benne a meg nem értés indulata nagyapja iránt, s nem táplálja azt ifjú lelkének hevülete. S még akkor sem csendült benne a hév, amikor lihegve állt meg az Erdősoron, a felszeg egyik köves utcájában, ahol a házak már javában pipázó állásban lesték az eljövendő estnek nyugalmas óráit. Benn az asszonyok a meleg vacsora főzéséhez láttak, az emberek még a kapu előtti padon morgolódtak, mert mindegyiknek akadt bosszúsága arra a napra. Árpi a martra huppant, köszönésfélét nyögött ki magából, hallgatott utána, várva, hogy megszólíttassék. – Nagyapád? – Fenn van. A vén bolond. – Na. Csak nem? – De… – s nekilendült mondandójának, ami felgyűlt benne lefelé jövet a hegyről, bennrekedve, mint fortyogó láva, s most kitörni készült, nem hagyva a szájának, hogy levegőt vegyen, ezért kapkodott, s beszélt össze-vissza a kutyáról, a láncáról, a sírról, a kaszáról, mígnem nagybátyja, nagyapja testvéröccse, le nem állította: – Ecsém, e’ politika lenne? – A’, hát – nézett a maga előtt nyúló árnyékára a legény –, politika, amit nagyapám még örökké úgy lát, mintha az oroszok gyünnének esmént. Nem lássa, hogy ez más. – Az-e? – A’ hát, hát magik se látnak a szemiktől? – Csak nézünk ecsém, de látni még semmit sem látunk. Mer’ úgy-e az úgy lenne jó, hogy lássunk es valamit… – s azzal belelendültek a nagy beszélgetésbe, s olyanok is szóba kerütek, amiket bizony a legény eddig csak fél füllel hallott, s amikor kérdezgették a nagy változásról, csak hebegni-habogni tudott: – Hát üsmered a kirájainkot? – Üsmerem hát – húzta ki magát, mint aki győzelemre kész. – S honnan üsmered őköt? Az iskolába tanéjtották? Vagy most mán taniccsák? – Az öregtől – esett össze kihúzott dereka, mint a rétnek virágai déltájt, amikor a harmat már messze úton járt, s az eső megfeledkezett a hegyoldalt megfürdetni. – Osz’t hiszel-e Istenbe? Ismered-e a Biblia írását? – Hiszek, mán hogyne hinnék, az írást es ismerem, mer’ nagyanyám egyebet sem csinált álló nap, mind abból prédikált napestig, hogy mi a jó, s mi nem az, mert azt úgy megírták, hogy még testi-lelki betegségre es van benne ige. – Osz’t hallád-e, hogy taniccsák az új világba? – Nem taniccsák, de a templomba mán mongyák… – aztán lehalkítva a szót, ez is, az is mondott valamit, s addig-addig ült kinn a nagytanács, míg jobbról, balról, szemből meg nem nyikordult egy-egy zsalu, vagy épp kapu, legrosszabb esetben az asszony szája nyílt nagyobbra a kelleténél azzal, hogy kihűl a vacsora – pedig még ’56-ot alig közelítették…

– Gyere bé, ecsém, ha jól sejtem, otthon úgy se várnak ma vacsorával, oszt’ még beszélgetünk, ha az asszony béfejezte a mosogatást. A gerendás házak sorra hunyták le szemüket, fekete hárászkendőt borított magára a hegy, a völgy. Minden hajlék álomkeresésre indult, s mire János bácsi felesége leborította az utolsó nagy fazekat száradni mosogatás után, a Hold már teljes méltóságában világította meg a kis szobát, ahol egy fiatal és egy öregember az asztalra könyökölve a múlt bugyraiba merült, láthatóan nagy egyetértésben. Az asszony olyan csendben, ahogy nyáreste szellő susog, tűnt el egy zöldre festett tölgyfaajtó mögött. János bácsi megbizonyosodott, hogy jól zár az ablak, a redőnyt behúzta, beakasztotta s beszélt, beszélt, hol hangosabban, hol egyre mérgesebben, még ütött is az asztallapra. Néha elcsendesedve az ablak felé lesett, mert ki tudja, még a falnak is füle lehet, s azt nem kívánja senki ezen a feketegöröngy földön. Hajnalt csicseregtek a madarak a nagy diófa barkái között, álmosan megnyikkant a kapu, s Árpi kilépett rajta. Látszott arcán, hogy az éjjel nem sokat aludhatott, s a még bóbiskoló fák melletti ösvénynek fordította lépteit. Mire a kalyiba előtti tisztásra ért, glédában sorakoztak a rét virágai, rég túl voltak a reggeli mosakodáson, már a méheknek illegették kecses kelyheiket, s a fák is éberen vigyázták a völgy sóhaját, friss levegőt lebbentettek utánpótlásnak, a marhacsorda után felszálló por fürdetésére, le a völgybe. A kalyiba némán állt a helyén, nagyapja lába kilógott a szénaágyról, a két kutya elnyúlva, nyüszítve orgonált a fűben, s fülük botját sem mozdították érkeztére. Árpit a balsejtelem erősen igyekvőre ösztönözte. Messziről kiáltott egy nagyot, nem törődve a visszhanggal, a megtörve visszaérkezővel. – Nagyapa! Nagyapa, gyüjjön mán elémbe, jóféle itókát küldött János bátyám, még el talál menekülni tőlem… – A csend válaszát nem akarta meghallani, csak egyre kiáltott, hogy hoz túrót is, mehetnek gombát keresni. Süthetnek is, mert szalonna is akad a tarisznyában, igaz, kissé avas, de az a jó a parázson sült túrós csiperkére vagy keserűgombára. Mikor a kalyiba előtt végre megállt, csak annyit látott, hogy nagyapja állát ejtve várja őt, mintha csodálkozna. De amikor kisimult arcára vetette pillantását, rájött, hogy az éjszakai Hold rajta felejtette sugarait, mert olyan sárga volt az, mint a viasz. A kutyák nyöszörgése is elért füléhez, s megértette: itt már nincs segítség. Hogy mi a dolga, arra is rájött nyomban, lehúzta az öreget a roskadozó szénaágyról, egyenesre fektette a vén tölgy hűvösében, s amikor ezzel mind készen volt, elébe térdelt, kezét összekulcsolta, s elmondta a nagyapja útját megáldó, Istenhez szóló imáját: azt kérve, hogy vigyázzon az öregére, mert megszenvedte az életet, legalább a túlvilág nyújtson valamicske örömöt, megnyugvást lelkének. Aztán a kutyák mellé ült és várt. A vadőr már messziről integetett, láthatta vagy érezhette, hogy valami nincs rendben a kalyiba környékén: – Adjon az Isten… – Nyugodalmat… Azt megadá… – Az öreg? – Elment, csak a nagy baj, hogy nem beszélék meg valamit véle. – A’ baj. Osz’t mi légyen? – A faluba kéne levinni a hírt. – Meglesz. Kongassanak? – Tegyék, de hozzák fel a papot. Nem visszük le, beszédem van még véle. – Szólj, még hajja, még itt a lelke. – A tölgyek alá temetném, ha szabad… – Szabadni nem szabad, de ki lássa? – A madarak… – Osz’t ők még nem beszélnek. – Más sem. – Akkor mennék…

– Isten magával. Ne igyekezzék, kiásom a sírt, kibélelem, utána szólnék es hezza. Magik osz’t jöjjenek. A pappal. Havasi temetés volt. Néhány szótlan ember, kezükben kucsma, pár asszony, kik elfelejtették fenn, hogy lenn hangos szóval kell búcsút venni a holttól. Itt fenn csak álltak megkövülten, mint odább a kopár sziklatömb. Topogva bevárták, hogy megszentelje a pap a sírt, s azzal hazaindultak, le a völgynek, a bokrok melletti kacskaringós ösvényen, ahol a fejük fölé nőtt ágak most illedelmesen félrehajoltak útjukból. Árpi egy hétig még fenn maradt vigyázni. Nappal a kalyibában hevert szótalan, éjszaka a csillagokba lesett, válaszra várt, hogy most mi is legyen véle. Aztán egy nap, mint akinek megsúgott az éjszaka valami titkot, összeszedte cókmókját, hazafelé vette útját. Otthon, mint akit lélek szállt meg, úgy néztek reá, s hogy ne ijesztgesse megvékonyult képével babonás anyját, bejelentette, hogy világot látni megy. Csomagoljanak neki tisztát, vagy két váltást, s mikor azzal készen voltak, máris vette cókmókját, és csak annyit mondott: – Magyarországra menyek. Világot látni, ne idegeskeggyenek, itthon leszek karácsonyra. Elébb nem. – Isten megálgyon, fijjam– ölelte át anyja, s bár ki nem mondta volna semmi kincsért, szellemet érző lelke felszabadult, amikor a fiatalember maga mögött becsukta a kaput. Budapest. Nyugati pályaudvar – 2003 júniusa. Árpi lelépett a lábának szokatlan tükörsima, tiszta peronra. Megállt egy pillanatra, hogy érezze a magyar földet. Nem akármilyen szívdobbanás ez egy székely legénynek, aki – amint elhagyta a román határt – szemével szívta magába a tájat, keresve, kutatva azokat a hősöket, akikről János bátyja egy egész éjszakán át beszélt. Még megsárgult újságokat is vett elő, tehát írva vagyon, nem csak az öreg fantáziája szülte a forradalmi történéseket.

Metró. HÉV. Pest melletti falu utcáin keresi nyomát annak, hogy hova, merre. Valaki megállítja: – Földi? – A’ lennék – már a szavajárása miatt sem kérdezi, te honnan való vagy. – Csigaszedő vagy? – A’ meg mi a csuda? – Rendes csiga, amit itt esszegyüjtnek, leadnak, aszongyák a franciáknak viszik. Megenni. – Hű, ha tudom, esszeszedem anyám kertjiből, mer’ a sok eső után annyi van, hogy szabadulni nem lehet tőlik. Kell a csudának ojjan munka. Ember vagyok, nem gyermek. Kölyökkoromba szettem én es ijjesmit, nem tucc valami emberesebbet? – De, ha szerecc dolgozni. Van itt egy dugógyáros. – Na, ammá’ jobban szól a fülemhez, mit kell ott dolgozni? – Hát, sokat, éjjel, nappal. Elébb darálni kell a műanyagot, osztán abból öntik a dugót. Itt kupak, a pirulás dobozok tetejire. Tiszta munka, s elég jól fizet. Szállás lenne nálam az albérletbe, pont egy ember hiányzik. Csak az emberrel van egy kicsi baj. – Melyik emberrel? – Hát a főnökkel, ojjan szívtelen s lelketlen, hogy a kutyák es messze elkerülik, de még annak a dolgos asszonykának – aki vele él – sem tejfel az élete. Nincs annak még egy rendes hejje se a házba. Hol itt, hol ott aluszik, s ha az embere meglássa pihenni, azonnal életre kelti, ha kell, egy kanna vízzel. – Esmertem ijent, de nem félek tőle, annál es inkább, barátom, mert kell a pénz. Ha nem bírom, odébb állok, bár eddig nem vót ojjan munka az életembe, amit nem csináltam vóna szívesen, ha fizetnek érte. Balázs, a földije, igazat szólt. Munka volt, a főnök is ördögfajzattól eredhetett, de Árpi bírta, úgy dolgozott, mint ahogyan otthon szokta, ha sietetette az időjárás. Elégedett volt vele a kopott szabadidőruhában jövő-menő főnöke, mert mukkot nem hallott panaszként tőle. Rendesen, becsületesen fizette a csendes székelyt, még azt is ígéretbe tette, hogy állandóra alkalmazza, papírossal. Csak az a fene nagy embersége ne lett volna a legénynek. Napok, hetek múltak, lassan már megismerte a házirendet, s az asszonyt, aki valóban úgy élt élete párja mellett, mint egy rabszolga. Árpi fél szemmel állandóan őt figyelte. Addigi életében még nem látott asszonyt ilyen szolgasorban, s azon a napon, amikor kemény öklét felemelte munkaadójára, meg is szűnt a munkaviszonya. Éjszaka volt, valamiért – italozás miatt – egyik ember nem jelentkezett munkába. Gond egy szál se – szólt a nagyfőnök –, s úgy, ahogy élettársa álomra hajtotta fejét: egy szál pendelyben rángatta a műhelybe a fáradságtól szédelgő asszonyt, s ültette volna a fröccsentő gép mellé, ha… Árpi markát szorította, lélegzett mélyeket, magában ismételve, hogy nem az ő dolga, nem avatkozik bele, de amikor a szerencsétlen nő segélykérő szemébe nézett, már ökle keményen a magasba lendült, s onnan suhintott egy akkorát, mintha megbokrosodott bikaborjút kábított volna el a vágóhíd bejárata előtt. Az ember pedig dőlt, mint a mundrizsák a falnak, ami mellől moccanni sem mert, míg látta Árpi vérben izzó szemét. – Fizessen – mordult főnökére a legény – nekem es, s az asszonykának es a munkájáért. Vagy maga marad? – kérdezte a fiatalasszonyt, aki élve az alkalommal, hogy menekülhet, sietve szedte holmiját. Együtt léptek ki a kapun. Még a két nagy eb sem ugatta meg őket, csak kullogtak Árpi után, és nyalogatták keze fejét, azt a kezet, amelyik naponta adta nekik az ételt. – Van, ahova mennyen? – Van. – Osztán merre? – A buszállomásra. Hazamegyek.

– Hova haza? – Kárpátaljára. Ott az én házam s hazám. – A’ meg merre van? – bámult maga elé Árpi. – Hát nem tudja? – Nem én. A falumot ismerem, másfelé nem vitt az utam, csak fel a hegyre. – Szép, ha maga székely létére nem tudja, merre van, akkor mit várhattam volna másoktól – ámuló szeme Árpi szemébe feledkezett. – Ukrajna. Az mond valamit? – Hogyne, a muszka főd. – Muszka? Az eszed tokja, te legény! Pontosan olyan magyar, mint a ti Erdélyetek, amivel olyan nagyra vagytok! – Hűű! Ne haraguggy, sok mindent nem tudok, most es azér’ vagyok itt, hogy lássam azokot az ’56-osokot, akikről nagybátyám mesélt, de a mű vót főnökünk nem az lehetett. Ne siess, éccaka úgyse tucc hazamenni, nekem van itt a faluba albérletem, gyere oda, ne féjj, inkább mesélj nekem a te otthonodról. Árpi és Marika egy évet töltött Pesten. Azon az éjszakán, amikor Árpi zsebében kinyílt a „bicska”, s pártfogásába vette a megalázott asszonyt, egymásra talált a két, gyökereibe kapaszkodó ember. Munkát kerestek. Munkát találtak. Együttmaradtak a „nagyfaluban” addig, míg nem szólította őket az otthon hívó szava. Pesten már nem volt semmi keresnivalójuk. Az évezred 2004. évében jártak az emberek. Árpi bánata csak azért tört fel néha-néha a lelkéből, mert sehogy sem akadt azokra a hősökre, akiket megismerni kívánt. Mint mond majd János bátyjának? Pedig keresett, egyre csak keresett, olyan helyekre járt, ahol megfordultak azok is, akikkel barátságot szeretett volna kötni, s elmondani, hogy otthon még él hősiességük emléke az emberek lelkében. Csak hát nem állt szóba vele senki. Ha szólt,visszaszóltak, de meglehet, nem bíztak a falusi külsejű, tájszólásban beszélő emberben. Nem tudta, mint ahogy azon sem tudott eligazodni, ki kihez tartozik, de arra hamar rájött, hogy a pártok, barátok, egyesületek – mind külön társaság. Az idegen, aki nem ismer senkit, hamar eltévedhetett ebben az emberdzsungelben, ahol a farkas beszéde mézes, és a bárányé veszélyes. S a fiatalok? Akikkel összehozta sorsa, még annyit sem tudtak a múlt történéseiből, mint amennyit ő tudott annak idején. Ciki. Ezt a szót jól megjegyezte magának, majd egyszer megfejti, hogy miért ciki magyarnak lenni, miért ciki őseinek nyomdokát keresni. Szerencsétlenségére nem jó helyen volt, s nem jó időben. Mert hallotta s tudta, hogy vannak szép számmal, akik viszik tovább a lángot, de ő nem került a közelükbe. Tanulni kellett volna, tanulni, hogy közéjük állhasson, s ő is olyan szép kerek mondatokban tudjon válaszolni, mint azok, ha beszélgetésre került volna a sor. Ette fene! Az ilyen parasztgyereknek is megvan a maga helye. Hazamegy, jutott elhatározásra, amit meg is osztott Marikával, s annak igenje után előbb hazasiettek Kárpátaljára, ahol megkérte a lány kezét a szüleitől úgy, ahogy illett, aztán megvette a jegyeket a buszra, amelyik Erdély hegyei közé viszi őt a jegyesével, az Úr 2004. évének adventjén. A buszmegállóban hemzsegtek az emberek. Mindenkinél kisebb-nagyobb csomag, hol zsákban, hol pedig óriási csíkos szatyorban bújtak meg a karácsonyra szánt ajándékok. Árpi már jó előre lefoglalt két helyet, ki is fizette, s most tessékelte fel utazótársát, akire, ha ránézett, szemében fény villant. Mintha karácsony összes gyertyalángja bújt volna meg tekintetében, meleg fényt sugározva arcára. – Középre foglaltam a jegyet, tudtam, hogy csak ott szerecc ülni – s addig meg sem szólaltak, amíg el nem hagyták a nagyfalut, ahogy Árpi Pestet nevezte. Akkor is a lány szólt félve:

– S ha nem szeretnek… – Szeretni fognak – ölelte át Marikát, akit akkor fogadott szívébe, amikor mesélni kezdett azon a bizonyos éjszakán a szőlősi falujáról, a házról, ahol felnőtt, s az emberekről, akiket a sors jobban megáldott a rosszal, mint valaha őket Erdélyben a Fennvaló.

Későn esett le a hó. Úgy december vége felé lehetett, amikorra belepte a hegyet a mindent betakaró vastag dunna. Miután megeskette őket a pap, tiszta elhatározással és lélekkel költöztek fel a vadászházba, ahol Árpi vadászként látta el az erdő népét. Kellett neki ez a csend, kellett a tisztaság, a nagyvárosi tömeg és az év végi „mikuláscsomag” után, amikor hallgatott a nép rossz vezetőire, és megtagadta a mostani határokon túl élő testvéreit. Mit lehetett volna tenni? Mondják, „ahány ház, annyi szokás”, s vannak idők, amikor a butaság mintha megszokottá válna. Itthon, bár kérdezték, nem sokat beszélt, mert mit is mondhatott volna? Jót nem sokat, rosszat meg minek mondana, mert mégiscsak az ő vérei lakják azt a földet. Biztos van magyarázata, valami történhetett velük, mint a Dunával, amelynek piszkos vizét de gyakran elnézte, s arra gondolt, hogy vajon az a két nemes csodaszarvas inna-e most belőle? Kellett a friss havasi levegő, hogy tüdeje megteljen fenyőillatú levegőjével, s kellett a havon csillogó játékos fénysugár, a hó súlya alatt görnyedező fák látványa, a deres hajnalok, amelyek úgy fonták csipkébe az ágakat, hogy Marika egyik ámulatból a másikba esett a gyönyörűségtől. S kellettek az üvöltő ordasok vonyításai az éjszakában, hogy emlékeztessék: a jó és a rossz párban halad. Párban, mint ő a szerelmével, mint a lovas szán nyoma, amit csak a Nemere ereje tudott betemetni, mint mindent, ami nem időtálló az életben. Az erős szél… A székelyek keleti szele… Itthon, a végeken…

A tavasz rügyfakadása megszólította a madarakat, amelyek Boldogasszony napjától úgy nekiveselkedtek a danolásnak, hogy attól nótára fakadt még az is, akinek rekedt volt a hangja. Nekifeszültek a fénynek a rügyek, kipattantak, s hozták leveleiket, legelébb a korai nyírfa, ami azt is jelentette, hogy Árpi, ígérete szerint, az első kaszálás előtt elviszi Marikát a híres somlyói búcsúba. Egy reggel nekiveselkedtek az ösvénynek, Árpi hátán az átalvetőben útravaló, Marika kezében fűzfaág, aminek friss, ragacsos levelei bizonyára lekókadnak, mielőtt a szenteltvíz cseppjei frissíthetnék, de lenn, a völgyben tör majd újabb ágat, addig is hessegeti vele a rét egyre szemtelenebb apró, de csípős legyeit. A fenyő- és tölgyerdő szélén álltak meg egy szusszanásnyira, leültek a fűbe, ettek keveset, s mire frissen felkászálódtak, hogy induljanak, a kacskaringózó hegyi ösvényeken meglátták a színes csoportokban zarándokló keresztaljákat. Ők szerencsésebbek, mert csak egy kis hágón kellett átjönniük, s onnan meg leereszkedni a völgybe. Ez az út sem volt könnyű, de mi az ahhoz képest, amit őseik végigjártak? Nehéz errefelé az élet! Nehéz, de szép… Lám, még a borókabokrok is megrettentek a magasba nyújtózó hegytől, térdre rogytak a hegy derekánál, s mintha imádkoznának, úgy térdepelnek a magas fenyők lábai előtt, hálát adva, hogy legalább eddig felkúszhattak, hogy a fény felé fordíthassák tüskés ágaikat, abban a reményben, hogy gyenge ágaik védelmet találnak a magaslatok nemes fenyői alatt. Majd két óra múltán csatlakozott a fiatal pár a zarándokok tömegéhez, s aztán elvesztek az emberek sűrűjében. Árpi lába kikandikál a kalyiba alól, ahova megpihenni bújt be, előtte hűséges két ebe, amelyek csak lógatják nyelvüket, s pihennek ők is, hisz’ hajnal óta gazdájuk után szaladtak, míg kaszálta az oldalt. A harmat már rég világgá ment a Nap melegben, csak addig maradt, míg a sok színes tarka virágkisasszony tisztára mosta kelyheit, ahonnan a méhekkel fogyaszthatták reggelijüket, még mielőtt szárukon átsuhant volna a kasza acél pengéje. Milyen nyárillat és nyugalom! Pedig hogy dalolt a halál Árpi minden ritmusra járó suhintásával, csak dőlt a havasi rét tarka köntöse! Igencsak igyekezett, s örvendett, hogy egyedül maradt, mert asszonykája már lefelé jövet a vadászházból elsiratott minden egyes virágszálat, s biztos ezen járt az esze, míg be nem ért a faluba. – Buta asszony – csóválta fejét a székely ember, de felcsillant a szeme, amikor meglátni vélte visszafelé jönni az úton. Nagy hasát előre tolva igyekezett haza, a hegyre, az ő emberéhez. – Csak le ne essen – imádkozott magában, s nem bírta elképzelni, hogy lehet ekkora hasat növeszteni – pedig volt hozzá némi köze. Talán a megáldott fűzfaág segített benne, hogy a már megfogant élet ily szépre kerekedett az anyja hasában. Vagy tán a jóság, amit annyira szeretett a feleségében. Csak rá kellett néznie lenn a búcsúban, hogy megnyugodjon, mert odamondott volna a Magyarországról érkezett csoportoknak. Az otthon, Erdély biztonságában akarta megmondani, hogy lám, itt nem román a magyar, akit meg kellett tagadni. Választ akart hallani. Miért? Miért nem kellettek ők az anyaországnak? Marika látta, érezte, mire készül, és megfogta karját: – Ne bántsd őket. Ők nem vétkeztek. Ők vezekelnek mások helyett. Ők azok, akiket kinn kerestél, s te is tudod, hisz’ láttad otthon, nálunk Kárpátalján, milyen az ár, ha elindul. Összetör mindent, ami szép, hasznos és jó. A mindent belepő ár tetejére feltör előbb a szemét, a söpredék, a ganaj. Aztán lecsendesedik, mint minden tombolás, s valakik összeszedik a felületen lebegő piszkot. Ezek az emberek azok, akik eltakarítják azt a sok szemetet, amit a történelem fortyogása a felszínre hozott, elsöprik az útból, mert erősek hitükben. Őket bántanád, a letisztult patakot? – kérlelte urát, s az asszony lelkének melege, szelídsége azonnal lecsendesítette indulatát. Kérdéseire nem kutatta tovább a választ.

A faragott bölcső a harmadik kis legényt ringatta. Minden egyes darabját Árpi faragta nemes fából, még az első gyerek születése előtt. S ahogy Isten áldásával sorra érkeztek fiai a vadászház melegébe, belevéste mindegyiknek eljöttét, hogy ne feledjék akkor sem, ha öregek lesznek, vagy ha Isten olyan sok utóddal áldja meg őket, hogy gond lenne ennyi születési évet fejbe tartani. Egyébként is ez volt a szokás, s hogy mióta? Hát azt nem tudni, lehet, örökkön örök óta, amióta világ a világ.

Marika gondos anyává és lassan szokásaiban is igaz székely asszonnyá alakult. Éjszaka a bölcsőről lelógó madzagot a csuklójára kötötte, s ha hangot hallott, már lódult is a bölcső, a mesék birodalmába vivő édes álmot ringatott a védelmező anyai kar.

Bizony, az élet a teremtés legnagyobb csodája, édes illatú anyatejjel, bölcsődallal és hittel…