top of page

Verzár Éva: Álmomban





Részlet a szerző


Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből





Álmomban



Cserzett bőrű, vastagon talpalt bakancsára makacsul rátapadt Székelyföld fekete földje. Rápillant lábbelijére, de szeme előtt asszonya télen szőtt rongyszőnyege: leánykori ruháinak virágos mintája jár táncot benne a rét színeivel. A vörös kis szoknya, amelyből oly csábosan villant elő az ember szemét igéző láb; mellette csíkban az ő fehér inge, szépen sorba szedve; cakkosan a gyász fekete sávja; s a büszke asszonyi tekintet, ami rávillant, amikor első közös szerzeményüket leterítették a konyha fellúgozott, tiszta padlójára…

Nem léphet a házba sáros bakanccsal.

Két földbe vert, kemény bikkfaág közé ékelt laposvas előtt táncol, tapos, rúgkapál az otthonába hazatérő székely. Cudar idő! Előtte köd, mögötte köd, körülötte minden tejfehér: a házak, az utca, az erdő, a levegő. Ujjasa hátán érzi nedvességét a völgybe szorult földi-égi párának. Szívesen benn lenne már a száraz melegben, de az ösvény csupa latyak, s a fekete sár pedig erősen kapaszkodik bakancsába. Előbb a talpát húzza végig a bejárat mellett strázsát álló éles vason: egyszer, kétszer, aztán a seprű kerül keze ügyébe. Jobbról-balról leseprűzi a latyakot, aztán ismét csúszkál talpa a vasszolgán, ismét seprűz. Végre tiszta, beléphet otthona száraz meleget árasztó konyhájába. Leül a konyhaasztal melletti székre, lábát szétterpeszti, de meglátva a rongyszőnyeg kiabáló színeit, azonnal húzza maga alá tappancsait a linóleumra. Asszonya szemével kíséri, s látva, hogy nem esik folt a tiszta szőnyegen, megszólal:

– Meggyüvél.

– Meg.

– Na?

– Ángyod? Mán virrasztott, mint a bagoly, csak éppeg nem huhogott hezza, de ha később menyek, még azt es megtette vóna…

– Mi baja?

– Annak semmi, azon túl, amit Isten mért reá.

– Ne báncsad, dolgozott életibe eleget, tehet róla, hogy tüdőgyulladást kapott? Legalább pihen egy cseppet. Fejtél es?

– Fejtem, fejtem, de elhozom a Riskát.

– Asztot meg métt?

– Nem aggya le a tejet ijjen korán.

– Ángyom mit szól hezza?

– Belément.

– Hogy mit csinált?

– Há’ belément abba, hogy elhozzam a Riskát.

– Asztot hallom, csak a fülemnek nem hiszek.

– Mondám, hogy nem lesz tejpénz, oszt’ abba belényugodott, de ha mán nem rázza a mejjit a kórság, azonnal vigyem vissza. A lelkemre kötötte. Ennék.

– Jól van, na, mán kész es van, csak reád vártam – s azzal az asszony embere mellé telepedik a székre, előbb őneki rak a tányérjára, aztán maga elé veszi a lábast – egy mosatlannal kevesebb –, s mártogatják az estéről megmaradt villásreggelit, szürcsölik hozzá az esti fejésből megmaradt, felmelegített tejet.

– Jó vót. Az Isten áldjon meg érte.

– Áldassék az Úr neve – szedi le az asszony a maradékot, nyitja az ajtót, kirázza a kockás abroszon maradt morzsát.

– Mennék es ki az istállóba. Megcsinálom a hejjit a Riskának, oszt’ el es hozom.

– Menny Mihály, én es nekilátok az ebédnek, hátha délutánra kivirul az idő a künti munkához. Ángyomnak mondd meg, hogy viszem az ebédet neki, nehogy ki merje dugni az orrát ebbe az elátkozott időbe. Éppeg az hiányozna a tüdejinek.


Déli harangszót hirdet az öreg templom kongó harangja, amikor Mihály megáll egy szuszra. Riska már az új helyén, rá sem bődül új gazdájára, megköszönve, hogy milyen jó ellátásban van része, pedig a széna, amit kapott, illatosabb – hegyről való –, s nem kétéves dohos, mint otthon a gazdasszonyáé. Tán a szíve mégis haza húzza, mert amikor kiléptek a kapun, visszabődült héheles gazdasszonyának búcsúzásképp.

Benn felesége indulna ura után szólni, merthogy ideje van az evésnek, ám meghallja, hogy becsukódik az istálló ajtaja, s már veszi is a terítőt, rakja fel a tányérokat, s az asztal közepére a gőzölgő ételt.

Evés közben mindketten hallgatnak, csak egy-két szó – a legfontosabb – hangzik el az asztal fölött, de az asszony már alig várja a délelőtti beszámolót. Még mielőtt ura kezébe adná a friss újságot, hosszú mondandóba kezd, közben kérdez, mosogat, egyszerre tesz-vesz mindent, de még az utcára is kiles, hátha pont akkor történik valami, amíg nem figyel. Szerencsés ember ma Mihály, mert mire megelégelné az asszonyi rohamot, kisüt a nap, s úgy ragyog, hogy Julisnak nincs bennmaradása:

– Menyek a kertbe – jelenti ki, s már fordul ki az ajtón, nem várva se beleegyezést, se ellenkezést. Végre szabad levegőt szívhat! Végre vége ennek a lucskos időnek, amitől úgy érzi, hogy megbolondul, mert más, ha esik, ha havaz, de ezt a ködös lucskot nem szívleli, ma még rendes szót sem váltott senki fiával, s ettől megfullad, megbolondul. A csűr nedvtől duzzadt kapuja nehezen engedelmeskedik, de végre enged, s Julis kezében máris ott a kapa, még egy akadozó kilépő hátra a kertbe, s teljes pompájában tárul fel előtte a még szepegő fák alatt, a szép zöld fű között vezető ösvény, a végén meg glédában sorakoznak a vetemények. S hogy még szebb legyen a napja, már a szomszédból is hallja a mocorgást, jön a szomszédasszony…

Mihály végre ölébe teríti a friss újságot s belemerül, hogy valamit megtudjon a körülötte zajló világról. Délutánra még a malomba ígérkezett, aztán fejés, el kell látnia az állatokat, s ha mindezzel végez, s a beszegődöttek is elviszik a tejet, jöhet a vacsora.

Igaza lett, amire lenyelte az utolsó falatot, kinn már szunnyadóra váltott a nap járása, az asszony nagy csörömpöléssel mosogatásba kezdett: „Este örömmel, reggel körömmel”, hajtogatta minden áldott nap anyja régi mondását. Az embere nem szól, csak int, hogy jár egyet. Előbb az ajtó előtt toporog, hogy most hova, merre? Felnéz a hiu felé, jó lenne törökbúzát morzsolni, de végül mégis a kapu felé veszi útját, épp abban a pillanatban lép ki, amikor a szomszédasszony érkezik, kötényéből kilóg a hosszú tű, a fonal.

– Jó estét, szomszéd! Hova? Merre?

– Bénézek a kocsmába, hát te?

– Julihoz gyüvék, kötögetünk egy cseppecskét.

– Menny, eddig mán végzett a mosogatással. Józsi?

– Ő es elmene, találkoztok az ivóba, de sokáig ne maraggyatok!

Jó tanáccsal felvértezve, a kertek alján Mihály lassan a kocsma felé tapodja a fekete sarat, de még mindig határozatlan: otthon is jó lenne, beszélgetni ma valahogy nincs nagy kedve, túl sok jutott mára a munkából. A derekában érzi. Majd csak benéz, s aztán hazamegy idejekorán, lehoz a hiuból egy kosárnyi törökbúzát, a hivalkodó rongyszőnyeget leteríti egy zsákkal, s amíg az asszonyok perelnek, addig morzsol, hogy legyen mag a hétre.

Ezzel az elhatározással nyit be a kocsma ajtaján, s még a tüzes kocsmáros menyecskére sem pillant, szemével azt keresi, hova üljön, hol lenne nyugta, hogyha menni támadna kedve, ne találjon marasztalóra.

Körülnéz, mindenhol atyafiak, barátok, csak egy asztalnál ülnek valahonnan becsöppent, nem túl beszédes idegenek. Két úrforma ember, amolyan ismeretlen ismerős arcok… Markukban üvegpohár, ujjaik hol görcsösen szorítják, hol ütemre dobolnak a sima felületen.

„Nem beszédesek” – állapítja meg magában. S valóban, hogy mi zsong a fejükben, mit hova raktároznak, s lelkük rengetegjében mi tombol, nem mondaná meg senki. Lámpák villannak. Színes fényeikben ormok, hegyek. Útszéli, egymagában álldogáló szálfa. Büszkén magasba emelt lobogó. Ökölbe szorult kéz. Egy lovas szekér, szalmaboglya, kackiás bajszú székely, gyermek, székely kapu… Szívük pedig úgy dobog még mindig, mintha valaki vassal döngetné benn a harangot… Még mindig az esti előadás, a sok magyar fiatal s öreg, no meg a magyar hév, amivel csak áldott pillanatban találkozik egy rockbanda, még az olyan népszerű is, mint az Ismerős Arcok.

– Aggyon Isten! Leülhetek? – settenkedne, mintha érezné az idegenek belső viharát, de mert intenek, bátran leül, s mert szólnak is hozzá, megrendeli a felesét. Itt-ott felgyúlnak a házak lámpásai, menni kellene már, úgy tervezte. Azért mégiscsak rákérdez:

– Nem müfelénk valók, ha nem tévedek… Honnan, merről gyüttek?

– Kicsi-Magyarországról. – Szóra szó, csendre csend. A székelyember már felhajtotta köményesét, fél lábbal emelkedne, menne, fél fenékkel maradna, kérdezne.

– Járt már arra? – szögezi kérdését Mihálynak az egyik szép szál legényember.

– Nem. Nem. Még sose… –, de mert felsejlik benne valami, visszaereszkedik a székre, keze az üres pohárra téved, int a kocsmáros menyecske felé, aki kissé hangosabban, mint amit megkívánna az asztal mellett ülők hangulata: röppen, kacag, de mert jó lélekbúvárként ráérez vendégei lelkületére, már csendesen teszi le az újabb felest, és visszalép a pult mögé. Miska ujja is rátalál a sima üveg felületére, csúszkál le-fel, simogatja, s elindul benne az öreg esték hosszú, véget nem érő története.

Akkor, 1940-ben, amikor híre jött, hogy végre ismét magyar világ köszönt rájuk, még gyermekecskeféle lehetett, vagy még az se, inkább olyan hátulgombolós, aki nem ért az életből csak annyit, hogy éhes, álmos, s ha fáj valami: sír. Sírás… Volt akkor belőle épp elég Háromszéken, de nem a bánaté, hanem valami olyanféle örömé, amit hiába sírt ki annak idején egymást ölelve ismeretlen ismerős, úgy látszik, hogy nem volt elég könnye az embereknek, mert azóta is csak arról az érzésről szól a szó, a nóta, ha álomra hajtja fejét a világos nap.

Akkor, amikor a hétköznapok örökös hetivásár hangulatban tobzódtak, akkor, amikor a híreket lesték-várták, akkor, amikor végre bevonult Székelyföldre a magyar hadsereg, akkor volt öröm az öröm, akkor volt remény a remény, akkor volt élet az élet. Kicsi magyar világ! Izeg-mozog Mihály a széken, előtte anyja könnyel telt szeme, amikor azt meséli, hogy a biliárdasztalokról került a nemzeti zászlóhoz a zöld szín. Előtte apja büszke tartása, mert elszavalhatta a Talpra magyart, mint ahogy annak előtte nagyapja is a színpadon dörögte Petőfi sorait. Neki is el kellene szavalni… Csak egyszer… Markában itala, előtte két ember, ismeretlen „Ismerős Arcok”, akik Kicsi-Magyarországról jöttek falujába…

Kicsi-Magyarország… Kicsi magyar világ…

– Járt már arra? – hallja a másik ifjúember megismételt kérdését, amire nem felelt, csak gondolatai szabadultak el:

– Jártam? Nem es tudom.

– Mit nem tud, öreg, azt csak tudja, hogy merre járt világéletében?

– A faluból nem sokat jártam ki. Csak ha vittek.

– Akkor nem járt.

– De, méges… Eccer… Álmomban…








22 megtekintés
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page