top of page

Verzár Éva: Ápel úr





Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből



Ápel úr



Míg felesége a teheneket fejte, Ábel uraság nagy gondossággal, nagy szakértelemmel, méghozzá pipettával egyenként etetgette az anyjuk nélkül maradt kisnyulakat. Utána illatos szappannal kezet mosott, bement a konyhába, leült a kockás abrosszal terített asztal mellé és várt. Ábel úr igazi úr volt. S hogy honnan eredt urasága?

Régi történet.

Ábel úr nagyapja, Bokor András idejére esik annak magyarázata, amikor a második világháborús bombák úgy hulltak az égből, mint nyári viharban a jégverés. A Bokor-házra is ráesett egy jókora lövedék, de akkora, hogy híre-nyoma sem maradt a zsuppfödeles háznak, s mindezt az égi áldást azért kapták, mert háromszéki falujuk határvonalnak számított. Kinn a mezőn az éppen kapát forgató család a törökbúza-táblákban húzta meg magát, amikor felfedezték az eget elsötétítő gépeket. Mikor véget ért a nagy haddelhadd, látva a füstöt s a mindent beborító port, úgy határoztak, hogy nem mennek haza hat gyermekükkel. Túl veszélyes lett volna. Messziről látni lehetett, hogy a templom is lángokban állt. Kicsi házuk isten hajléka mellett biztos nem menekült a bombáktól. Így hát a kacskaringós ösvényt lábuk közé fogva, meg sem álltak, míg el nem értek egy nagyfalut, ahol úgy gondolták, nyugalomban élhetnek tovább, beljebb az Olt és a Feketeügy között, Háromszék ölelésében.

Igazuk leve.

A faluban több tőről vágott nemes család is akadt nagy uradalommal, mellettük még jó pár zsíros gazda is megélt bőségben, akik nem szaladtak a szomszédba kölcsönért.

− Ha ennyi módos ember van egy helyen, ott megélünk münk es – határozott a családfő, s bebocsátást kértek és kaptak a legelső nemesi uradalomban, amelyik épp útjukba esett. A háború alatt, amikor hiány volt a munkáskéz, örömmel fogadták a bekérezkedőket. Az uradalom lakhatást adott, sőt, az asszonyok is szolgálatba állhattak azonnal. András bá’ a gazdaságban tevékenykedett hajnalhasadtától napnyugvásig. Keze nem volt szurkos, soha nem ragadt hozzá semmi abból, ami a másé, ezt tapasztalva nem csoda, hogy az uraság hamar bizalmába fogadta a sokgyermekes székelyt. Ami pedig azt jelentette ez esetben, hogy uradalmi kocsis lett András bácsi. De nem ám akármilyen, hanem öltözettel járó! És az öltözet sem volt akármilyen, hanem amolyan igazi sujtásos, aminek úgy örvendett a ház asszonynépe, hogy még este, a vacsorához is díszben kellett leülnie az úri ruhát viselő Bokor Andrásnak.

Innen eredne talán úri eredete a családnak, de emellett még volna egy mendemonda. Mégpedig az, hogy a közben elhunyt szegény András bá’ legnagyobb leányának elsőszülött fia, Ábel, az uradalomban fogantatott, s azért lett meg a lakodalom olyan hirtelen a lovász legénnyel, hogy semmi ne tudódjon ki a kegyelmes asszony előtt. Hogy ebből mennyi volt az igaz, annak csak a Jóisten a megmondhatója, de mert ő hallgat, csak arra hagyatkozhatunk, amit maga Ábel úr mesél széltében-hosszában; s annak a ténynek tudatában, hogy a megesett Ábel-anyuka igencsak szép hozományt kapott egykori munkaadójától: egy ház s egy jókora megművelni való terület alakjában.

Ezért járt manapság Ábel úr még hétköznapokon is rend ruha, nyakkendő viseletben. Az úr – úr, még ha nem sújtásos is, hanem nyakkendős, pantallós. Miután elköltötte a vacsorát, rendszerint úri módra elindult esti sétára, és ezen alkalommal be-bekukkantott valamelyik szomszédhoz.

A nyúlfi pipettás etetése és az ezt követő vacsora elfogyasztása után is ez történt. Csak ment, ment, és amikor Idusék háza előtt találta magát, habozott, de aztán gondolt egyet, s kinyitotta a nehéz tölgyfakaput. Ritkán látogatott szomszéd volt az özvegy, mert erősen kíváncsi természettel áldotta meg a Jóisten, ráadásul kicsit beszédhibás, mert, amikor sort állt a földi adottságaiért még fogantatása előtt, végére kerüle a sornak. Nem jutott hát neki minden olyan jóból, ami egy művelt ember társaságába való adottság.

− Jó estét! – köszöntötte a gazdasszonyt.

− Jó estét! – válaszolt amaz, rögtön porolta a széket, fordította a kispárnát a tisztább felével felfelé és hellyel kínálta Ábel urat. Hamar szedte, s dugta a mosogatóba a terítéket, mert csak pityókatokány volt a vacsora, s nem akarta, hogy híre keljen, hogy nem jutott legalább egy zsenge csirkehús az asztalra. Közben mondott, mondott, és kérdezett…

− Ápel úr, megvala a vacsora?

− Megvolt lelkem, megvolt.

− S mit tett az asszonyka az asztalra, Ápel úr?

− Csirkepaprikást, lelkem – fészkelődött a vendég, mintha feneke alatt bolhák táncoltak volna, pedig csak a hideglelés jött rá, mint mindig, amikor az Ápel urat hallotta a beszédhibás asszony szájából. S hogy palástolja egyre erősödő mérgét, nyakkendőjét kezdte igazgatni, mely mozdulatra elővillant ingmellénye, ingmellényén jókora barna folt, s a foltnak közepén egy árulkodó babszem, a déli ebéd, s hogy ne menjen kárba, egyben az esti vacsora maradéka.

Ábel úr hamar elköszönt az asszonytól. Hogy mi lehetett siettségének az oka? Talán a belsejében felgyülemlett fuszulykagáz indult útnak, de az is lehet, hogy csak unta a társaságot. Idus a rövidre szabott látogatás miatt sértődötten kísérte vendégét ki a kapun, s ott jó hangosan búcsúzkodásba kezdett, hogy a szomszédok is meghallják:

− Ápel úr, a Jóistenke megálgya, hogy bétért egy szegény özvegyasszony házába! Ápel úr, jöjjön máskor es, a kapu az uraság előtt örökké tárva!

Másnap kora reggel, amikor még harmatot virágzott a fű, a mosogatástól vizes kezét kötényébe törölve, nagyszájjal, fél papuccsal a lábán, rohanvást érkezett Idushoz szomszédasszonya:

− Csak nem Ábel úr vót itt az este?

− Ő, bion! Hát nem rendes tőle, hogy a szegény, távoli rokonhoz es bé-bétér?

− Többet nem fog, Idus!

− Mé’ nem? Mán megfuttad a falut? Mondott valamit az a rosszféle felesége? Nohiszen, mintha nem lett vóna cselédleány őkelme es, míg az uraság el nem vette! Szegény Ápel úr! Mijjen nehéz es lehet neki az élet amellett az asszony mellett!

− Mán nem.

− Mér’, te? Mongyad mán! Ne forgasd a szemed!

− Mer’ az uraság meghala az éccaka. Nem hallád a harangozást? Mán a doktor es vót a háznál.

− Jaj! Jaj! Istenem, te, aki fenn vagy! Az este még itt üle ezen a széken, s beszélgettünk, hogy az egy mijjen rendes ember vót! Julis, csak nem virrasztanak mán ma?

− Dehogynem, épp most fordult bé az udvarikba a szekér. Mán ravatalozzák.

− Jaj! Jaj! Menyünk úgy-e, lelkem?

− Menyünk, menyünk, hogyne mennénk. Ott a hejjünk mellette.

Estére kelve felöltöztek gyászruhába, fejükre felkötötték az ünnepi fekete selyemfejkendőt, a kezükben fehér zsebkendővel elindultak a virrasztásba. A nagykapu tárva-nyitva várta a gyászolókat, s azok jöttek is szép számmal, karon fogózkodva, kisebb-nagyobb csoportba verődve. Mire a csillagok is virrasztásba kezdtek, annyian gyűltek a gyászoló ház tisztaszobájába, hogy még a ravatal előtt is sor állt. Mikor Idus sorra került, hogy elbúcsúzzon a nyitott koporsó felett, emelte szeméhez a fehérkendőt, hogy kitörölje az előbújni sehogy sem akaródzó könnyeket. De mert kíváncsi is volt, mint minden rendes székely asszony arra, hogy milyen ruhába indul végső útjára a földi, az arcához szorított kezének két résre nyílt ujja között alaposan megnézte az uraság mennyei útra feladott öltözékét, s jaj, a felöltő, ing, ugyanaz volt, mint az, amibe nála járt az este. Még a babszem nyomát sem takarta semmi. Sem nyakbavaló, sem egy selyem, fekete sál… S Idus meglepetésébe nemcsak sírni nem tudott, de jajgatni is elfelejtett, s azt sem állta meg szó nélkül, hogy hazafelé menet el ne mondja a komaasszonyának hogy:

− Szegény Ápel! Szegény Ápel! Elvitte uraságát a sírba!

− Mit, te? – kérdezett vissza Julis.

− Hát, a csürkepaprikás hejjett a fuszulykaszemet az esti ingin.

Mennyi elszáradt gaz! Mennyi rövid virágélet! Juliska néni kisszekere nyárdereka tájékán telis tele lett elszáradt virágszirmokkal, az öreg fákról lehullott száraz ágakkal. A levegőben szénaillat szállt, s a fák árnyéka és a csend maga volt a mennyország itt a lelkek birodalmában. A szemetet a temető szélén gyűjtötték az emberek, ott, ahol szégyenkezve, az Úr haragja elől meghúzódtak az önszántukból eltávozók, akik Isten akarata ellenére hagyták el a földi létet…



A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf





52 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page