Verzár Éva: Áron dicsőülése

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Házasság aranyérrel

Áron dicsőülése

Áron bátya és Zoltán egy napon születtek: zúzmarás, havas, didergős téli hidegben. Ha az év nem egyezett is, de a hónap és a nap igen, s még az is meglehet, hogy az óra is ugyanannyit mutatott.

Azon a napon, amikor az eb és az ember sorsa egybefonódott, februárt írt a naptár; a hegyekben szikrázóan sütött a nap, a hó pedig recsegett-ropogott az emberek talpa alatt. Áron – amúgy benne járt már a korban – megsajnálta a vacogó kutyát, ezért döntött úgy, hogy magához veszi; épp elaltatni vitte gazdája, a szomszéd, mondván, hogy van elég állat, amelynek enni kell adni, még egy száj tőlük nem hiányzik.

Zoltán, a farkaskutya-keverék, hálásan bújt új gazdája bekecse alá, és a kellemes embermelegben rögtön el is aludt, s csak akkor ébredt fel, amikor Klári asszonyság hangját meghallotta:

– Bolond vagy, ember! Nem vagyunk elegen? Itt vannak a gyermekek, az unokák, kinn tehén, disznó, apróállat, most még egy kutya is! Minek nekünk, ha már van?! – Zoltán épp csak felnyitotta a szemét, mert hiába volt a nagy ricsaj, érezte, hogy az asszony csak kárál, de a lelkében már elfogadta őt, mint új családtagot; s hogy szimata nem csal, jelezte ezt az asszonyság kezében a pléhtányér, amelybe már töltötte is a meleg tejet. Hálából megitta mind egy cseppig. Ezek után már csak annyi dolga akadt, hogy megtépázza, széthordja az ajtóban hagyott cipőket, bakancsokat, csizmákat. Lévén fiúkutya, s mert szabadon járt-kelt, nem úgy, mint az öreg Bodri, még meg is jelölte az udvar minden fontos pontját.

Nyáron nagy csibésszé cseperedett. Félt tőle az utca összes ebe, mert ha kiszabadulhatott, akkor volt nemulass. Szétkergetett minden élő állatot a bitorolt területéről. S dicsősége akkor érte el a tetőfokát, amikor egy késő őszi éjszaka farkast űzött el az udvarból: épp a tyúkólat dézsmálta volna meg – ajtaját Áron este valahogy nyitva felejtette, egy kis szilvórium szédítő ölelésében.

Reggel Zoltán nyüszítve feküdt az ajtó előtti lábtörlőn, amikor Klári kinyitotta az ajtót. Amint meglátta a szerencsétlen ebet, csapta össze kezét s kiáltott be urának. Hiába. Az esti szédelgéstől amaz még hortyogott a paplan alatt, s az asszonyságnak bizony sokat kellett óbégatnia, amíg nagynehezen kimászott az ágyából. A látványtól végképp felébredt. Mert amit látott és hallott, azt nehezen tűrte amúgy is megviselt lelke. Még nadrágot sem húzott, úgy szédelgett ki egy szál gatyában az ajtóba; csak fejére tette fel báránybundás sapkáját, mert, úgy-e, azt kell védelmezni, ami gyenge. Neki leggyengébb része épp a feje leve, ami hasogatott minden egyes hangos szóra, s ebből volt épp elég, mert az asszonyság rájött, hogy csak ő lehetett a ludas ezért a nagy tollrepdestető éjszakáért; biztosan nem reteszelte be az ólak ajtaját! Szerencsére egyetlen tyúk sem veszett oda, ám, szegény Zoltán, igencsak rossz állapotban nyüszített az ajtó előtt.

– Az udvart nézze, kend! Ejszen minden tyúk csórén szalad majd neki a hideg télnek. Nézze ezt a szegény párát! Magából pedig csak úgy árad a szilva lehelete! – duzzogott tovább az asszony, s küldte az urát doktorért, aztán rendet teremteni, hogy nyoma se maradjon az éjszakai felfordulásnak.

Ami ezután következett Zoltán életében, maga volt a földi megdicsőülés, mert Klári asszony kegyeibe fogadta őkelmét. Abban az évben nem visítozott úgy disznó, hogy ne jutott volna a legfinomabb falatokból Zoltánnak. A nagyasszony ugyanis igen jó szakács hírében állt faluszerte. Minden vágásnál ott bábáskodott, ő szabta meg, mennyi fokhagyma kerüljön a kolbászba, s ő ízesített minden szál hurkát, legyen az véres, vagy májas. Házról-házra vitte hírét az ő Zoltánjuknak, no meg Áronnak, aki már ki sem mert mozdulni a házból, csak esténként, amikor a kertek alatt somfordált el a kocsmáig.

– A kutyának is több a becsülete, mint nekem! – dülöngélt egyik asztaltól a másikig – De majd megmutatom a naccságának, hogy még ember vagyok a talpamon! – ígérgette fűnek-fának.

Volt, aki nagy helyeselve bólogatott reá, a józanabbja csak legyintett s ment tovább. Na, emiatt mérgelődött fel igazából Áron! Egy nap, hajnalban elővezette a lovakat s a szántalpas szekeret:

– Maga meg mi a fenét akar? – kérdezte asszonya.

– Az erdőbe megyek fáért. Azt még a maga Zoltánkája sem tudja behozni – csapta a lovakra a pokrócot. Mit sem törődve az asszonyi intelmekkel, felült a bakra, s kicsusszant a nagykapu díszes oszlopai között. Az asszony integetett embere után, nevetett jó nagyot, lám, hogy féltékenykedik a vén bolond a kutya nyakára adott simogatások miatt. Menjen csak, menjen, aztán majd este megmossa rendesen az embere hátát, határozta el, mert erősen megmelegedett szíve tájéka, látva, hogy a szerelem ott leledzik még csirájában a vén lókötő lelkében.

Lassan esteledett, a Nemere úgy fújt, hogy alig látszott ki a barna deszkapalánk a hófúvás alól, s Klári asszony egy egész csapatot fúvatott össze, hogy menjenek már az uráért, mert azt csak nem hiszi el, hogy nem tudta volna eddig felrakni az ősszel kivágott s feldarabolt fákat a szánra. Rég itthon kellene lennie a kemence mellett. Azt meg senki sem vette észre, hogy Zoltán már rég árkon-bokron túl van, amire elindult a felmentő sereg.

Félhomály ereszkedett az erdőszélre, amikor a bozontos alatti barlang szájánál rájuk találtak: elakadván a nagy hófúvásban, tűz mellett üldögéltek nagy békességben, ők ketten – Áron és Zoltán.

A hóekés traktor és a falu tűzoltói végre kiszabadították a hókupacok között raboskodó szekeret. Nem telt el fertályóra ezután, már otthon is voltak, mindenki nagy elégedettségére.

– Megfázott? – ütött meg lágyabb hangot Áron oldalbordája.

– Meg én, de hoztam neked valamit.

– Hólabdát?

– Meglehet, hogy labda, de szeme van – incselkedett Áron.

– Mutassa!

– Ülj le ide mellém, asszony!

– Csak nem fut el?

– Még nem, de fog…

– Ne bolondozzon már, több állat nem kell!

– Állat, az nem... – Óvatosan bontogatni kezdte a hasára kötözött csomagot. – És unoka?

– Istenkém! Istenkém!

– Mondtam, hogy ülj le! – somolygott Áron. Ismerte asszonya gyermekszerető szívét.

– Hol lelted? – vette át amaz gyengéden a kisdedet.

– A barlang előtt. Akkor hagyhatták ott, még frissek voltak a nyomok. Biztos arra vártak, hogy valaki kimenjen. Elhoztam, ha nem bánod. Legény.

– Három leány után? Uramisten! Úgy-e felneveljük, Áron lelkem?

– Fel, aszondom én is, de egy feltétellel. Nem, kettővel.

– Mi lenne az?

– Minden héten egyszer megmosod a hátam. Másodszor: Zoltán lesz a fiúcska neve. Harmadszor: én vagyok az Úr a háznál.

– Csak kettőt kértél, te csaló!

– Három lett belőle, kincsem. Székelyigazság…

Tavasszal így, székelyigazságosan, már hárman ültek madárcsicsergést hallgatni a lócán, a két Zoltán és Áron. Klári asszony dalától visszhangoztak a hegyek, s a boldogság soha nem költözött ki tiszta életükből, mert ad az Isten annak, aki jó szívvel fogadja… Csak azt ne tudja meg soha a jó asszony...!

Mit is? Hogy Áronnak a barlangban az ortodox pásztor leánya adta át közös gyermeküket – ott fogant vala a hűs félhomályban, a nyár s az öregedő ember életének őszi fellángolásában.

Ez volt az igazi dicsőülése Áronnak, s mint mondják, ezek után esténként maga Klári asszony töltötte tele a poharat jó erős szilvóriummal, az ura egészségére, mintegy ráadást a heti hátmosásra…

Jó két évet tudott aztán maga mögött a ház ura. Zoltánka szépen cseperedett, igazi pajtása lett Zoltán eburaságnak. Az asszonya betartotta fogadalmát, hétvégeken megmosta Áron hátát, s utána még hancúroztak is illő sötétben a paplan alatt. Történt, hogy – úgy két év elteltével – Áron ismét talált gyereket vitt haza. Klári asszony jól szemrevételezte, aztán befogadta, szeretgette és nevelte.

– Mit szólnál asszony, ha az Istenke még megajándékozna öregségünkre egy harmadik kicsivel? – kérdezte egyszer Áron, hátmosás után, nyugalomban a paplan alatt.

– Ne adja a jóságos fennvaló, hogy még egyszer hazaállítson egy gyermekkel!

– Miért, te? Hát nem szereted őket?

– Hogyne szeretném, hisz Zoltánkán látom a maga szemét s homlokát, a kicsi Áron pedig a kiköpött mása, de a hevessége mán lecsendesülni látszik. Ezután az a fáta csak nevelgesse gyermekeit, ha összebújik az erdő hűsében valakivel, mert az mán nem maga lesz, én úgy tapasztalgatom. Látott mán maga szalonnabőrt zsírban esszezsugorodni?

– Láttam, hát! – kókadt le Áron feje.

– Akkor nem magyarázom tovább – fordult egyet, magára húzta a paplant s azzal pontot tett Alap Áronné a hites ura dicsőségére.

Reggel Áron korán ébredt, egész éjszaka az asszony szavai visszhangoztak a fülében, csendben kiosont az ajtón. Gondolta, jár egyet, kiszellőzteti a fejét. Zoltán csendben melléje szegődött, s csak akkor vakkantott, ha egy-egy jóképű kutya dugta ki fényes orrát a léces kerítés mögül.

– Hogy neked milyen jó dolgod van! – vakargatta a kutya füle tövét gazdája. – Észre sem vettem eddig, hogy mióta te vagy errefelé az eburaság, minden kutya reád hasonlít. Hej, élet, élet! Bezzeg neked nem vágja senki a fejedhez, hogy megöregedtél…