Verzár Éva: Az ódon kúria titka

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Az ódon kúria titka

Háromszéki hegyek alatt égi tejet iszik a föld. Késő őszben, fagyos szélben megrekedtek a völgyben a fellegek, égbe merészkedő ormok állják útjukat, s addig maradnak rabságban, míg fel nem támad keletről vagy nyugatról a szél, hogy kisegítse őket a hegyóriások fogságából. Lenn a völgyben csontig átfázott, kedvszegett emberek éltetik házaikban a meleget adó tüzet, utcára csak akkor merészkednek, ha a kell, vagy a muszáj úr szólítja meg őkelméket.

A hegy alatt, egy kis domboldalon ősi kúria tornya néz a tejfehér világba. Alapja terméskő, fala behemót és ormótlan, ha távolról szemléli az ember, de ha közelébe megy, már érzi meghittségét a valamikori gazda otthonának. Boltíves tornáca épp a völgyre tekint, két oldalt fallal egybeépített pad: teázni lehet rajta, eget, falut bámulni, vagy csak megpihenni a házhoz vezető kaptató után. Egykori lakóit rég elfeledte a ma embere, nyomuk csak a templomi megsárgult papírosokon maradt meg a jelennek, vagy a mohával benőtt sírkereszten, fenn, a hegyoldali temetőben.

A megvénült ház sok éven át viaskodott az idővel és a történelemmel. Családi otthon volt kezdetekkor, ahol gyermek született nehéz székely sorsba, talán felnövekedett benne négy-öt nemzedék, akik harcosai lettek e világnak, s birkóztak széllel, esővel, sütkéreztek a napos oldalban, vagy megpihentek a hegyek árnyat adó fái alatt. Talán fejszéjük csattogását is visszhangozták a sziklás ormok. Ki tudja? Ki tudhatja? Az emlékezet is véges… Ha beszélni tudnának a falak! Ha szólni tudna az öreg tölgy a ház háta mögött, ő mesélhetne, de görcsei titokba burkolóznak, s csak azt láthatjuk, ami a szemünk előtt áll: vakolatát hullató, öreg, néma kultúrotthon – csak olyankor tölti meg jókedvű hangzavar, ha valakinek véletlen eszébe jut, hogy vigadjon.

A szép világban történt, valamikor réges-rég – Erdély szerte „kicsi magyar világnak” emlegették –, hogy sokszor támadt kedve mulatni az ifjúságnak. Fogcsikorgató időben készülődtek ünnepelni a székelyek. Hónapokon át, még az őszi betakarítás idején is, esténként, a táncpróbák alatt port vertek a csizmák, izzadtak a leányok és legények, várva jöttét az előadásoknak, amikor felviharzik a taps, ha tánctudásuk tüzet csal a nézők szívébe.

A szekérdereka kemencében hevített téglákkal volt kibélelve. Alatta, felette lópokróc, hogy a meleg tovább tartson, s oda ne fagyjon a láb, még mielőtt elropná virtusát a léleknek. Keresztben ülődeszka, épp annyi, amennyin elfért az egész tánccsoport, az oktatójuk, s ölükben a szerencsét hozó korcs eb, akit épp egy kiszállás alatt mentettek meg a fagytól, egy út menti árokból. Zsibbasztotta arcukat a hideg, de szikrázott a kedvük, s bundájuk alatt hevesen vert a szívük. A szekér nekilódult a hegynek vezető útnak, fejük felett a hold, mellettük, amerre elhaladtak, csupasz, gyászba öltözött bokrok sötétlettek ki a fehér bundába öltözött tájból. A pálinkás üveg kézről kézre járt, s amire megérkeztek a szomszéd falu behemót nagy épülete elé, a hegy alá, s ott is egy kisebb domboldalon, a kivilágított ősi kúria elé, már akkora volt a lendület bennük, hogy eget-földet megmozgattak volna, ha kell, s ha arra szólítaná őket valamely magasabb hatalom.

Az emberek hamar megtöltötték a nagytermet, széksorok tolakodtak egymás elé, hogy jobban látható legyen minden, ami a színpadon történik. Órával előtte tűt sem lehetett leejteni a nézőtéren, és még mindig érkeztek a megrakott szekerek a vendégszereplőkkel: dalosokkal, zenészekkel. Egymás szomszédságában levő szobákban kölniillat vegyült verítékszaggal, a csizmák orrfacsaró kenőcsének szaga a leányok púderes szelencéjének kellemes illatával. Szalagok repkedtek a hajfonatokkal, s a vállakon, amint megperdültek a lányok. A legények csizmájuk talpát verték a padlóhoz, hogy hallják annak dobbanását, s Vándor, a szerencsekutya ide-oda csaholt örömében, hol az „öltözőkben”, hol a nézősorok székei között, megjelölve területét a fal mellett. Igazi kultúr-kutya volt, akinek élete-halála volt egy-egy ilyen kiruccanás, mert minden gazdája vele volt, gondoskodott róla, annyi simogatást életében nem kapott, mint ilyenkor, s ő hálásan meg is fizette egy-egy kéznyalintással.

Az előadást hagyomány szerint a cigánybanda kezdte, aztán tovább szólt a zene, szólt a nóta, vidám és siratós, lelkeket melegített a rímbe szedett szép szó, egy-egy rövid tréfás történet derűt, nevetést fakasztott a megfáradt emberek szívében.

S jöttek a táncosok, sorra, sorra, utolsónak Vándor csapata, a kutya szinte nyüszített örömében, futott előre-hátra a fal mellett. A színpadon pördültek a lányok, a szalagok repültek, szoknyák csavarodtak a karcsú alakokra, ha jobbról balra fordulatot diktált a tánc.

A legények heve tetőfokára hágott, dobbant a csizma talpa a kemény padlón, összecsattant a tenyér, hejehuja vigadalom, a nézőtéren ritmusra mozogtak a lábfejek, lélekben még a béna is ropta. Hej! Soha ilyent nem élt meg a kúria! Tetőfokára hágott a hangulat. Egyszerre mozgott minden lélek, ritmusra dobbant a szív, utolsó szökkenés… Mindjárt itt a pillanat, amikor ölbe kapja a lányt a legény, s véget ér az előadás, s visszatérnek a szürkébe, tejködbe burkolózó hétköznapok...

Vándor az oldalsó ajtó mellett fülét hegyezi. A cigánybanda magából kikelve… Hopp, a lányok már-már ölben, a legények már-már megszusszannának, vagy csókot dobnának párjuk füle mellé – ám roppan, reccsen, dörren valami!

Az öreg padló: elege lett a vigasságból. Sok ezer szú családot táplált ősidők óta. Leszakadt a színpad, a táncosok a törmelék alatt sikoltoznak, az oldalsó ajtó kivágódik.

Az ajtóban egy jól megtermett barnamedve hallgatózott. Épp Vándorral szemben. Egymásra meredtek. S ki tudja, a meglepetés vagy félelem parancsolta-e, de egyszer csak nekiiramodtak a havas hegyoldalnak.

Utolsó előadás volt. Nemsokára a legények katonának vonultak, a leányok megözvegyültek. Volt, aki életében többé már nem láthatta az ódon házat. Előbb ez laktanya lett, majd gabonaraktár, s boltíves tornáca semmit sem értve néz a nagyvilágba. Odalett a kicsi magyar haza, odalett az élet, a vígság. A hegyoldali kisfaluban csak csírában van fiatalság. Ki itt, ki ott… Valahol megtalálta helyét a dolgos székely, csak lelkük vágyik oda vissza, ahol együtt mulat: ember, medve, kutya…