Verzár Éva: Barátnők

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Barátnők

Őszi szelek kergették egymást a nagy gesztenyefasor ágai között. Az addig szúrós héjba burkolózó, fényes gesztenyék sorra huppantak a földre, a levegőben való könnyű lengedezés után most kemény talajt fogtak, védőburkuk szétrepedt, s az iskolából hazamenő gyerekek mindegyikének tömve lett a zsebe fényes héjú, friss terméssel, hogy aztán gyufaszál lábon folytassák életüket, akár kisasztalként, székként, szekérként, akár gesztenyeemberként, s minden elképzelhető más módon, ahogy a játékboltot nem ismerő lurkók nagy szeretettel megformálták őket.

– Ez olyan tócsa, amiből inni lehet – jelentette ki Kócoska határozottan, mint aki érti és meg is tudja magyarázni tízévesen a nagyvilágot.

– Nem is igaz! – válaszolt Rózsika ugyanolyan határozottsággal, mint barátnője.

– De igaz, anyuval olvastuk, hogy régen, ha eltévedt valaki, és nem jutott vízhez, az állatok nyomából ívott, már akkor, ha talált ilyen pocsolyát.

– De nem igaz, mert akkor betegek lettek volna!

– De igaz!

– De nem igaz! – s addig-addig győzködték egymást, míg elfogyott a szó, a táskák földre kerültek, egyik kislány kezében egy száraz ág, másikéban egy földről felkapott drót, előbb azok csaptak össze, de mert lányokról van szó, akiknek nem kell a harchoz eszköz, eldobták szerzeményeiket, s amilyen erő csak kitelt vékonyka karjukból, avval haragosan egymás hajába kaptak. Szépen fonott vastag copfok röpültek a levegőben, szakadt a gumi, a míves fonatok szerteszét indultak, kiszabadulva az anyukák fonta rabságukból…

S hogy kinek lett igaza? A szellő megáll egy sírhant előtt, nem keresi a választ… Juliska nénit állítja a hant mellé, súgva, hogy itt egy anyuka alszik, két kisgyermeke hozza neki hetente a vágott virágot, pedig még el sem köszönhetett tőlük, mert csak úgy egyszerűen összeesett az utcán, munkába menet. Megállt a szív, mint az óramutató, amely nem méri már az időt… Megszakadt…

Rózsika… Rózsika… A verekedés és a harag hány percig tarthatott? Sokat? Keveset? Biztosan csak percekben mérhető a jó barátnők haragja, afelől nincs kétség, hisz épp halálod előtt írtad a hívó levelet:

– Gyere haza, Kócoska! Gyere haza… Osztálytalálkozó is lesz, s mi olyan régen nem beszélgettünk!