Verzár Éva: Bocsánat

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Bocsánat

Már nyolcvankét éves. Majdnem húsz esztendeje, hogy szinte mozdulatlanul fekszik ágyában... Késő őszi éjszaka történt. Hirtelen erős rosszullét fogta el, másnapra lebénult a fél oldala. Makacs volt mindig, az is maradt, még akkor is, amikor csupán a kezével tudta jelezni, hogy mit akar, vagy mit nem akar: hadonászott, ha valaki csak megemlítette a kórházat. Ő oda nem megy! Aztán mégis ment. Jött a mentő és elvitte.

Ilyen kiszolgáltatott helyzetben sohasem volt még, soha nem ismerte ezt a szorító érzést. Mindig a saját ura volt, a saját akaratát érvényesítette. Most meg, tessék, itt van! Kacsa, pelenka... csupa megalázó, méltatlan dolog!

Büszke emberként élt világéletében. Annak nevelték. Nemes ember fiaként látta meg a napvilágot, egy nagy kúriában. Mindent megkapott: jólétet, szeretetet. Egy nap azonban meghalt az édesapja, s ő nagyobbik testvérével az anyjával maradt. Elkezdődött a harc a vagyonért. A kúriából kiköltöztek, eladták, az árát meg elosztották az örökösök között.

Nekik megmaradt a föld és az erdő. Sok-sok föld. Nem gondoltak arra, hogy jön egy új világ, amelyben bűn, ha az embernek valamiből sok van. „Bűnösök" lettek ők is. A „kollektiv" mindent elvett. A sok földből csak pár méter széles, fekete rög maradt és egy falusi ház.

Ereiben hordozta őseinek vérét. Ráadásul egyre nőtt benne a gőg. Szép szál fiatalemberré cseperedett. A háború nem kerülte el sem őt, sem a testvérét. Neki szerencséje volt, nem esett fogságba. Hazajött. Öccse ott maradt a fronton, valahol messzi Oroszországban.

Kettesben maradt édesanyjával; kényeztette is ő félárva fiát kedvére, erősen belenevelvén, hogy ő Valaki. Voltaképp az is volt: csak kezébe vette az ecsetet, és bár sohasem tanulta a festészet mesterségét, csak úgy ontotta magából a szép képeket...

A lányok mind szerelmesek voltak belé. A fiatalúr kegyeit kereste mind. Ő pedig élt… élt… élt! Nem akadt falusi bál, mulatozás, ahol ne jelent volna meg, természetesen a magafajta barátokkal.

Még véletlenül sem keveredett parasztlányokkal. A rangosabbak közül kiválasztotta magának a falu legszebbikét. Feleségül vette, s mint a mesében, éltek boldogan. Legalábbis így emlékszik hirtelenjében az asszony, összeaszalódott hajdani szépség, amint férje szobavécéjét emeli, tisztítja…

Ó, megszépítő messzeség...

Dehogy is volt könnyű az élet! Sokszor nézett embere a pohár fenekére, meg-megcsalta, mert nem tudott ellenállni a csábításoknak. Első gyermeke házasságon kívül is született. Az apaságot elismerte; hogyne, hiszen úr volt! A nevét azonban nem adta. A vagyonkából megmaradt összes pénzéből kifizette szeretőjét. Juttatott a földből is valamennyit, aztán többé tudomást sem vett róla. Ahogy elsőszülött fiáról sem.

Úri virtus, fogták fel abban a világban; ezért aztán mindenek ellenére tisztelték. Továbbra is feltűnt a falu összes rendezvényén; ha éppen úgy adódott, úgy mint a rezesbanda egyik alapító és oszlopos tagja, mert természetesen a zene sem állt távol tőle. Hiába, no, tehetséggel megáldott ember volt, az a fajta, aki mindenbe belekezdett, de mert kitartást már nem osztottak neki, a dolgok közepén mindig megállt…

Otthon azért vezette rendesen a gazdaságot. Marhákat tartott s lovakat, az apró állatot már nem is számolta. Adni-venni, ezt szerette! Ha esett, ha fújt, nem számított, mindig kinn volt a piacokon, még azon is, amelyik éppen messzire esett falujától. Meg aztán mindig sikerült eladnia, amit vitt magával. Jó megjelenése, beszélőkéje segítette. Jöhetett utána a kocsma! Az áldomás, amit ki nem hagyott, mert e nélkül mit ér a piac; s egy-egy jó kártyaparti, még ha üres zsebbel megy is haza.

De nem a gazdaság, inkább az erdő volt a mindene. A magas fák között virágzott ki leginkább nemes, romantikus énje, mintha palástot borított volna rá a rengeteg. Ment is szívesen. Kora hajnalban, még télen is, felült a bakra. A lovakat, persze, az álmosan vacogó asszony fogta be, még a gyeplőt is ő adta kezébe. Hát, igen! Boldog élet! Úgy, egészségesen, maradék vagyonkájával, szolgálatkész asszonyával, övé volt a világ.

Aztán egy csapásra megváltozott minden.

Elvették mindenét. Nem maradt se szekér, se ló, se más. Ment minden a kollektívbe. Kivéve a büszkesége: ezt nem adta be a közösbe. Ám az idők vihara azért így is megtépázta: nagyokat szenvedett, nagyokat sajnálkozott és nagyon sajnáltatta magát. Telt-múlt az idő, hiába, nem lelé helyét. Még akkor sem, amikor könyvelő lett a gazdaságban, később meg mázsamester. Úgy számolt fejben, hogy senki sem kelhetett versenyre vele. Ebben is tehetséges volt...

Aztán megszülettek gyermekei; egy kislány és egy fiú. A remény gyermekei, mert bennük látta a folytatást a maga módján, elveszett vagyona visszaszerzésének lehetőségét. Már-már rendeződni látszott élete. A gyermekek növögettek, ő meg ímmel-ámmal bár, de dolgozott. Dolgozott és ivott. Számtalanszor vitték haza szekérderékban, részegségtől ájultan. Úri virtus, nem szégyellte magát, nem kért bocsánatot. Sokszor hozott ívó cimborákat házába, de feleségének soha nem lehetett egy rosszalló szava sem.

Évek borultak egymás nyakába, telek hava alól tavasszal sokszor bújtak ki a búzamagok s hoztak kalászt. Gyermekei is éretté váltak. Ideje volt a gyarapodásnak. Férjhez adta a lányát – nem úgy, ahogy szerette volna. De a lány, az csak lány, minek abból akkora dolgot csinálni.

A fiában volt minden reménysége. Ő fogja vezetni, ha majd megint lesz egyszer, a gazdaságot. Feleségül vesz majd egy módos lányt, s a gyerekek révén tovább viszik majd az ő nevét. A jelölt már meg is volt. Szerették is nagyon. A szülők… De nem a sors. Másvalaki költözött fiuk szívébe.

Kegyetlen harcot vívtak ellene. Bevonták a háborúságba az egész falut, a család apraja-nagyja hadban állt. A nagynénik hozták-vitték a híreket. Két pártra szakadt a falu. De nem volt pardon: nem akarják ezt a lányt, és kész.

Nem változott a helyzet akkor sem, amikor a fiú oltár elé vezette szíve választottját. Áldását nem adta a házasságra sem az apa, sem az anya. Sok időnek kellett eltelnie, mire fagyos lelkük mégis felengedett, így-úgy elfogadták menyüket, a végén pedig talán még meg is szerették. Különösen, amikor már az unokák is megszülettek.

A fiatalasszony lelkéből azonban nem múlt el nyomtalanul a sok megaláztatás. Ő is elfogadta az öregeket, de szeretetet, azt sehogy sem tudott érezni irántuk. Már csak azért sem, mert örökké irányítani akarták az életét, ám ő ezt soha nem bírta, soha nem tűrte.

Az évek tovább haladtak, siettek a maguk útján. A vagyon, a gazdaság visszaszerzéséből egyelőre nem lett semmi. Az öregember elúszni látta élete szépre álmodott hajóját. A diktatúra még javában tartotta magát, ő pedig váltig nem lelé helyét. Ivott, szeretőt tartott, megtagadott embert, Istent… Nem ismert hatalmat maga fölött.

Ettől még azonban a sors csak megszólította. Egy végzetes éjszakán ártatlan kis vérrög indult útnak ereiben, s ez megváltoztatta életét. Betegsége mozdulatlanságra ítélte. De így, bénán is, szikla maradt: kemény, makacs, kopár…

Húsz éve már annak, hogy betegsége ágyához láncolja. Húsz éve már, hogy a nemes úr, ha akarna, sem tud parancsolni; kénytelen hagyni maguktól megtörténni a dolgokat. Fia elhagyta Erdély nemes, ősi fáit, s családjával messzire költözött. A földeket meg az erdőket azonban – a diktatúra elmúltával – a béna ember csak visszakapta. Ragaszkodik is hozzájuk utolsó csepp véréig, habár ereje igencsak fogytán. Szerencse a szerencsétlenségben: leánya váratlanul megözvegyült, s hazaköltözött fiával együtt. Gondozzák, lesik minden óhaját.

Még egyszer, utoljára az életben szerette volna látni a kapálót, a virágos rétet… Kocsiba ültették és kivitték a határba. Ahonnan még ellátni a hegy felé – sűrű erdejében hányszor, de hányszor megfordult! Kiszedték a kocsiból, körülnézett. Kemény szíve melegedni kezdett. Eleredt a könnye. Szólni nem tudott, karja nehéz volt, a lepergő kristálycseppeket lánya itatta fel gyöngéd szeretettel ránccal teli arcáról.

Egy napon a fia is hazaérkezett családjával a messzi távolból. A gyermekek keveset tudtak a múltbeli dolgokról, nagy szeretettel ölelték át nagyapát és nagyanyát. Minden új volt nekik. Mesébe illő az udvar a sok-sok kiscsibével, a csűr, tele szénával, nyulak, bárányok, mind-mind újdonság volt számukra. Nagymama gyorsan nekilátott gyúrni, dagasztani, hevíteni. Finom, friss házikenyeret sütött a régi kemencében, s még az elmaradhatatlan – vakarékból gyúrt – gyermekcsemege, a madárka is előkerült szép kukoricaszemeivel. A kiscipót, még úgy, melegen, kezükbe fogták, dobták hamar egyik tenyerükről a másikra, s igen vívódtak, bele merjenek-e már harapni.

Csak a menye érezte magát, különös módon, meghatódva, amikor belépett a lakásba. Egyenest odament a magatehetetlen férfihez, leült az ágya mellé, megfogta kezét. Bőre fehér volt, akár a haja. Arca hosszúkásra nyúlt. Tiszta kék szeme tágra meredt, ahogy megpillantotta az asszonyt. Megmoccant, mondani szeretett volna valamit. Nem tudott. Nyelve nem engedelmeskedett, csak hebegett, habogott.

– Értem, Tata! – bólogatott a menye, és megsimogatta homlokát. Mintha áramütés érte volna, ám nem csak őt, az öreget is. Az asszony lelkéből szempillantás alatt elszállt minden harag, minden rég őrzött fájdalom. El, messzire, a hegyek mögé. Az öregember szeméből pedig megállíthatatlanul patakzott a könny. Amennyire csak gyenge erejéből tellett, megszorította menye kezét. Születésnapja van, jutott eszébe, talán ezért is látogatták meg; s csakugyan, mintha újjászületett volna. Hogy meddig tart harca az élettel, azt nem lehet tudni. De még élni szeretne egy darabig. Mert még másokkal is békét kell kötnie. Mindenekelőtt magával.

Végezetül Istennel...