Verzár Éva: Cimborák

Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)

Cimborák

– Ja, Ja – válaszol új nyelvén mindenkinek Dutka, s be nem áll a szája örömében, amint ismét maga mellett tudja visszaérkező földijét.

– E’ megbolondult? – kérdezi a székely legényke az egyik munkást.

– Hát eddig es lüke vót, nem tuttad?

– A csudába! Lüke vót, de nem bolond. Dutka, mi van magával? Itt van Nannyó!

– Ja?

– Most fejezze bé kend, mert ha nem, úgy vágom nyakon ott ültibe, mint otthon a nyulat, mikor késre vár. Mi ez a sok ja? Teljesen elment az esze?

– Hát megtanultam magyarul, s gyakorolom, hogyha haza menyek, el ne felejcsem. De mit es mondál? Hol van nagyanyád? Álmodok? Kenyeret es hozott?

– Dutka! Dutka! – áll elő unokája háta mögül egy feketébe öltözött öregasszony, s nagy örömmel öleli a rég látott szomszédot. – A Jó Istenke megadta nekem es, hogy végre átléphettem a határt. Jöjjön mán ide, hogy szorongassam meg még egyszer. Hoztam kenyeret, hát hogyne hoztam vóna, mégpedig frisset. De sovány lett lelkem! Na, hagyja, mert főzök én ojjan pityóka levest magának, hogy még a szája szélit es megnyajja utána. Rendbe szedem magát meglássa… – Se vége, se hossza nem volt a szomszédok örömködésének, s az egykori nagygazdaleány olyan erősen szorította a falu hóbortosának a nyakát, mintha épp a Pápa őszentsége lenne szegény feje.

– Hű, de megváltozott otthon a világ! – járt egyre Dutka fejében, hogy ilyen naggyá lett becses személye, s csak annyi kellett hezza, hogy kilépjen kicsinyke falujából.

– Hát hírt hoztak-e, vagy csak ölelkeznek? – került elő Miska. – S hol vannak a többiek?

– Ők es jőnek, itt vannak e’. Most lépnek bé a kapun – válaszol a legényke, s valóban egyszerre telt meg az udvar napbarnított emberekkel, mire valaki meg is jegyezte, hogy Próbanéger elájul, ha meglátja őket, s ráébred, hogy valaki elrabolhatja jól kiérdemelt próbanéger nevét. A macskák pedig, mintha rászimatoltak volna Erdély ízére, azonmód mind ott termettek az emberek lábai alatt.

– Sicc, majd este kaptok! – dobták ágyaikra holmijukat, telepedtek ki az udvarra, s szalajtottak azonnal egy legényembert sörért, hogy lemossák az út porát. Estére helyére került az otthon felfrissült váltás ruha, s mire felkelt Hold uraság, asztalon párált Erdély illata, nemcsak az emberek, de a macskák örömére is. Lobogott a tűz, sercent a szalonnazsír, a miccs felcsalogatta volna a poklok urait is, ha az illat lefelé, nem pedig felfelé száll a légben. S az emberek, akik rég érezték az otthon ízeit, úgy kapkodtak az asztal közepére összedobott halom felé, mintha életükben először láttak volna ételt. Csend volt, az emberek faltak, rágtak, megfeledkeztek a világról, s szó csak akkor hagyta el szájukat, amikor hasuk megálljt parancsolt, s üzent, hogy nem jut hely a sörnek, ha tovább tömik. Miska, a nagyevő szólalt meg elsőnek:

– Pista bácsi? Hol maradt az öreg? Tán csak nem a villanyt vezeti a gödörbe? – Kérdésére valamiért még a macskák is alábbhagyták a nyávogást, a Hold hirtelen a csillavirágos ég egyetlen felhőjébe dugta fejét, az árnyak mozdulatlanságba merevedtek, mert az épp arra kószáló szellőnek elintézni valója akadt.

– Az öreg? – nézett maga elé a legényke.

– A’ hát! Merre kóborog, csak nem itta le magát?

– Az öreg?

– Gramofon vagy, vagy mi? – hőbörgött Miska, aki sehogy sem értette a csendet, Ágnisné fehér zsebkendője után való kotorászását, majd szemének sűrű törülgetését. – Mi van mán’? Hun az öreg?

– Hát, ott…

– Hol, az Isten álgya meg tüktököt?

– Hát ott, ahova építkezett…

– Megbolondult? Öregségire építkezik? Tán elhajtotta az asszony? – értetlenkedett tovább Miska.

– Jaj, lelkem, ne idétlenkedjen mán! Meghala Pista – szipogott az öregasszony. – Épp a minap vót a temetése. Felkötötte magát, elege lett az életiből.

Azon az estén megfeneklett a vidámság a barokksoron. A Bakter szó és egy falat kenyér nélkül indult éjjelt vigyázni. Már nem volt egyedül. Csak fel kellett néznie az égre, s valahol a csillagok között, ott lesz barátja, aki vele együtt vigyázza ezt az érthetetlen világot, merthogy ember ésszel nem fogja fel, abban a Bakter teljesen bizonyos volt. Ha mégis értelmes élet lenne, mit keres most itt? Ezen a helyen? S mit keresnek a többiek? Lehet, mégis így kellett lennie, magasabb rendelés, vagy micsoda? Mi dolguk lenne nekik itt? Miért hozta össze a sors ezt a sok, hazáját vesztett embert? S míg a Bakter válaszra várt ki nem mondott kérdéseire, Ágnis asszony csendben, hogy ne zavarja az emberek hümmögését, Dutka mellé telepedett, s igyekezett őt szóra bírni, ami elég nehezen indult, mert a jámbor ember épp azt hajtogatta, hogy:

– Negyvenhármas volt a lába… negyvenhármas…

– Miről beszél, Dutka? Kinek volt negyvenhármas a lába? Mongya mán, na…

– Hát kinek, kinek? Pista bácsinak.

– Honnan veszi ezt maga?

– Monták.

– Ki monta, s miért?

– Gyula, épp valamejik nap, amiután hazamentek az emberek. Asztot mesélte, hogy Pista bácsi sokszor megfordult nálik a házba. Tuggya, Gyuláék, odale laktak az alszegbe, de most mán idevalósiak es, meg otthoniak es. Gyula felesége erősen szerette Pista bácsit, mosott es rea. Az öreg pedig állandóan mesélt neki s a gyermekeinek, ha odament. Első húsvétkor, miután kijöttek ide Magyarországra lakni, az öreg kiment hezzik locsolkodni. Gyulának es menni kellett vóna a fiával, de csak akkor vette észre, miután felvette az ünneplőjit, hogy nincs neki hezzavaló cipője. A nagy csomagolásba elfelejtkeztek kihozni. Gyula feleségének felcsillant a szeme, amikor észrevette az öreg kivikszolt fekete cipőjit, s egybe megkérdezte:

– Pista bácsi, hányas a lába?

– Negvvenhármas – válaszolta –, s egyből vette es le a lábáról. Gyulának éppen passzolt a lábára, abba ment el locsolkodni, míg hazajöttek, Gyula papucsába s díszbe öltözve mesélt tovább a gyermekeknek. Szegény Gyula! S az asszonya! Még nem es tuggyák. Az es meglehet, hogy pont abba a cipőbe temették el…

Erre nem volt mit válaszolni, Ágnis asszony elcsendesedett, de azt se tudta, hogy most sírjon vagy nevessen Dutka észjárásán. Csak illő idő után szólalt meg. Mert az illendőség fontos, főleg ha életről, halálról van szó. Anélkül az életet nem lehet élni, mert mi lenne, ha a faluban nem tisztelnék a doktort, tanárt, papot, patikust? Jaj! Még bele sem mer gondolni. S mi lenne, ha a holtaknak nem adhatnák meg az élők tiszteletét? Biztos ott kísértenének álló éjszakákon át a házakban, s nem lenne nyugta a dolgozó embernek, s nyugta a megboldogultnak.

– Amíg Miklóskáék otthon vótak – a székely gyermek nevet kapott azzal, hogy nagyanyja megérkezett –, mit csinált itt, Dutka?

– Hát, elég sokat. Elébb kiöltöztettek ezek az emberek, a hózentrágert le kellett vegyem, s lássa, mijjen úri ruhába járok-kelek. Még munkába es külön ruhát kaptam.

– Lelkem, azt észre es vevém, hogy mijjen jól néz ki. S a munka? Avval hogy boldogul?

– Nincs semmi bajom semmivel, senkivel. Elárulom, van egy védőszentem. A kárpátaljai Attila. S most mán azt es tudom, hogy az hova, merre esik, mer’ megmutogatta nekem a térképen. Képzelje, az öreg nagyapja hét, tuggya, hét országnak volt a lakója, s még a lábát ki sem tette az utcájikból. Hallott ijjent? Na, hogy es hívják azt a falut? Nagyszőlős. Ott lakott, s lakik ma es. Vén szegény feje, mint az országútja, s ez az Attila pedig örökké vizsgáztassa, hogy még éledezőbe van-e az emlékezete. Tuggya, engem első pillanattól megnevelt s védett, de a többieket álladóan bécsapja, mint az öregjit. Amikor most utószor otthon vót, az öregje künn ült a kapu előtti lócán. Ez a rossz cserkészunokája megállt előtte, s megkérdezte:

– Öreg! Attila itthon van?

– Itthon – felelt a nagyapja –, benn van a házba.

– Nagyapám, hát hogy lenne benn, amikor pont magát kérdezi!

– Csak kamukérozok – kacsintott reá a nagyapja, de Attila azt mongya, hogy nem ismerte meg az öreg. Hogy kinek vót igaza, asztot nem lehet tudni…

– Osztán nehéz a munka?

– Nem. Jó a gazda. Igaz, alig lássuk, csak üzenget a nagyszájú embereivel. Azok osztán tuggyák osztogatni a parancsot. Dutka ide! Dutka oda! Dutka fuss…

– Fuss? Hova futtassák magát, Dutka? Jaj, vigyázzon, mer’ ha megbotlik, akkor régen rossz lesz magának. Mondá az unokám, hogy csak arra kell vigyázni, nehogy megbetegedjen az itt dolgozó munkás, mer’ a kólikást küdik es haza, nem sokat teketóriáznak vele.

– Pedig amikor futni kell, akkor mindenki fut, még a nagyemberek es: a kőművesek, ácsok, mindenki… Jönnek a kéklámpás autóval, s keresik a nyúlászokot, akik feketén dolgoznak. Szerencsére nem hajkurásznak münköt, csak úgy tesznek, ha valaki jelentget, akkor gyünnek, egyébként nem jönnének, jó ember mind, mondá a gazda, üsmer mindenkit, aki tőle feljebb van. Azok üzennek, s mű ijjenkor látunk neki a futásnak…

– De magiknak van papírosuk!

– Van. Van. Ojjan, amijjen. Mint Mátyás elé a szitába vitt galamb, ojjan az. Vót es, nincs es… A buszon jó, de itt futni kell. Valamit el kell mondgyak magának, Ágnis asszony. Nem ojjan itt a világ, amit meg es lehet érteni. Itt csak dolgozni kell s csendbe maradni, ha jót akar az ember, mert hosszúra nyúlik itt az emberek keze. Ojjan hosszúra, mint otthon nálunk a régi időkbe. Jaj, ha nem félnék, mennyit mondhatnék én magának, de inkább hallgatok, mert jó hezzánk a nagyfőnök, s osztán egy fecske nem csinál tavaszt, de eccer biztos tavasz lesz, s akkor…

– S akkor Dutka?

– Tán akkor münköt es emberszámba vesznek, de addig csak olyan székelyesen, eszesen csinájjuk, úgy, hogy jó legyen. Mint a Hosszúpuska…

– Hosszúpuska? Ojjan es van itt? Van itt az embereknek puskájik? Jaj, Istenkém! Hova került szegény Miklóskám, s mi lesz velem?

– Nem olyan puska, ami lő es, hanem emberpuska, ismeri, na. Hát a Gyula öccse, aki kiköltözött ide az asszonyával. Ő a nagy ügyeskedő. Várjon… Mesélek róla, mer’ nagy kópé lett belőle. Ha tudná szegény anyja s nagyanyja!

A nevit a hosszáról kapta, de hogy métt Hosszúpuska, azt nem tudom, hacsak azétt nem, mert a kicsike felesége, amikor kigyüttek a bótba, a sok bécsomagolt kolbászt játéknak látta, s fel es kiáltott, hogy: „Juj! Mennyi játék!” Lehet, játékpuskát vélt látni az asszonyka, akinek a szeme eddig ennyi ételsokaságot nem látott még életibe egy boltba, hacsak nem fenyőágat, de még abból sem vót ojjan sok a mü bótjainkba! Szegény Hosszúpuska, még el sem bújhatott a sokadalom között szégyenibe, mert akkora, hogy a fejivel a Holdat es felérné, ha akarná. De lőni nem tud, nem es akar, csak állandóan a rosszaság jár a fejibe. Ha az elkezd beszélni, akkor mindenki a hasát fogja! Vót hegymászó, a medvével es meggyült a baja, de szerencséje vót, mer a medvét inkább a fára akasztott étel foglalta el, s ők korgó hassal másnap haza kellett menjenek. Oláh pap es akart lenni, de valamiért csak nem lett azzá nagy szerencséjikre a hívőknek, de itt, Magyarországon es próbálkozott nyulászattal, igazi nyulakkal, csak a baj az vala, hogy két bakot tettek essze szaporodni, s csodálkoztak, hogy csak verekednek a szerencsétlenek. Most mán azt es tudom, miért Baknyúl a barátja. A munkába es csak bolondságokon jár az esze, hol cementet kever az ablakmosók vizébe, hol téglát csomagol a hazamenők táskájába, hol még ennél cifrábbakot csinál, amit nem es mesélek el, mert még elszégyellné magát, Ágnis asszony.

Jó hej ez, Ágnis asszony, még a televízióba es vótunk, nem mü, hanem a nagyurak. Azokot kérdezgette a mikrofonos ember. Ha látta vóna, hogy reszketett a nyakkendősnek a szája széle! De mán egy hét multán a reszkető szájúnál dolgoztunk. Kutyaólat csináltunk neki. Rendes vót, szegény, még inni es adott nekünk, pedig igen sajnájják legtöbb hejjen még a vizet es tőlünk. De még a dolgunkot se tuggyuk rendesen elvégezni. Én itthon minden reggel menyek rendesen, de Hosszúpuskának ezzel es gondja van. D ezt csak akkor meséli el, amikor egy kicsit nótás kedvibe van más ember, ő nem nótázik, mert nincs neki nótás hangja, de a beszélőkéje ojjankor de beindul! Az van, hogy állandóan bajban van. Sokszor jár nagyúri házakba falazni, osztán ha nincs se porcelán, se cementes zsák, akkor biza vagy bémenyen egy-egy úri vendéglőbe, ahonnan úgy nézik ki, mintha az űrből huppant vóna a fődre, vagy kinyissák előtte az ajtót, hogy kívül tágasabb. Ilyenkor végzi a dolgát zacskóba, ha kell neki, s az alsójával törülközik, s dobja utána a törmelék közi. A feleségét pedig eszi a méreg s a féltékenység, hogy megint hol hagyta el a gatyáját. Én csak eccer jártam meg, de akkor szerencsém vót, mer’ egy híres sportembernek épp a hegy alatt építettünk, amikor facsart a hasam, s szólék Attilának, hogy „mi legyen?”.

– Hát, Dutka – adta a tanácsot –, lássa a bokrok mellett az a sok gödröt?

– Látom hát. Kerítésoszlopoknak ástuk ki.

– Na, akkor álljon felije, majd bétakarja a cement.

– Dutka, Dutka, mindenki szeme láttára? – ámuldozott Ágnis néni.

– Biza. De senki sem foglalkozott velem. Elvégeztem én a dolgom, lapulevelet es szedtem, s oszt’ Isten bocsássa meg a bűnöm, de ez nem es vót bűn, mer’ osztán hallottam, hogy nagy szerencsét hozott az embernek. Valamijen nagy érmet akasztottak a nyakába, aranybúl! De inni vizet ő sem adott.

– A városba vót-e lelkem?

– Vótam eccer-kéccer.

– Mit látott, szép-e Budapest?

– Erősen szép, főleg a Duna. Igaz, mire kigyalogoltam, bépüllett a lábam, mer reggel kapcát tettem rea. Látva a jó hideg vizet, lementem a lépcsőkön, az egyik híd közelibe, s bélógattam a lábam hűsölni, maratt a zokni, amit kimostam ott ültömbe. A köveken, amíg a lábam vontattam, meg es száratt, s mehettem tovább.

– Még mit látott?

– Aznap csak a nagy házat. Az Országházat.

– A nekem es megvan tálcán, pont az asztal közepin, a hímzett fali kendő alatt, ojjan jól mutat a kettő együtt, hogy soha sem asztot veszem elé kínálgatni, hogy ne kopjék a mosogatással. Életbe es ojjan szép, mint a tálcámon? – kerekedett Ágnis néni szeme nagyra, mert nagyon szerette volna egyszer, legalább vénségire látni azt a helyet, ahol az ország sorsát intézik a nagyemberek, s amit eddig csak a tálcáján látott.

– Szép, erősen szép. Ojjan, mintha csipkeruhába öltöztettek vóna egy nagy házat, életembe annál szebbet a szemem nem látott, s mer’ esteledett mire odaértem és sokáig bámultam, eccercsak a ruházata fényt kapott. Jaj, de sok lámpa kellett oda! De ojjant maga életibe nem látott! Jó lehet annak, aki bélép oda. Biztos megdobban minden reggel a szíve, mer’ ott csak jót lehet gondolni, ojjan nemes lesz a szívik attól a hejtől, mint otthon a régi nagy uraknak, akik felépítették az Isten házát, s az iskolát. Az emberek méges aszt mongyák, hogy most nem ojjanok lakják. Én nem hiszem el nekik, mer’ még a korona es ott van, s az biztos nem engedi nekik, hogy rosszat csinájjanak a népnek.

– Igaza lehet, de megnézném én es!

– Megnézi, Miklóska biztos elviszi magát es, csak szeggye le magáról eszt a fekete kendőt s kötényt, mer’ nem oda való ruha, ami magán van. Bízza magát reám, van egy nagy zsákom, amibe csupa asszonyi dolgok vannak, úgy kiöltöztetem, hogy az unokája sem ismeri meg, amikor hazagyün a munkából.

– Hát meglássuk. Másfelé kólincált-e? Aszt monta otthon, hogy megnézi a fogdoktor Stefániáját, s a láncos oroszlányt.

– Vótam ott es, megnéztem. A Stefánián nem zörög egy szekér sem, de még hintónak sincs nyoma. Szép, de hogy a fogdoktkor hogy képzeli el, hogy végighajtson a Stefániáján, nem tudom, lehet, ha egy kicsivel több kevertet iszik, béül egy autóba, mer’ az sok van, s úgy gondolja, hogy hintóba ül a szerencsétlen. Az oroszlánnak csakugyan nincs nyelve. Ebbe Irénke néninek igaza vót. Okos asszony. Nem hijába menyen neki a piacozás ojjan jól.

– Jajj lelkem, hogy elfelejtém! Üzent magának.

– Na, mit üzent? Csak nem kell piacra menni?

– De bizony, aszonygya, hogy mán szeptember elejitől menne Csíkba. Arra mennyen haza, asztat üzeni.

– Menyek. Úgy es tervezém, de elébb megnézem a tüzijátékot, aszt mongyák, ojjant nem láttam életembe. Nagy ünnepelés lesz, mü mind menyünk, még maga es jő…

Ágnis asszony levetette a fekete ruháját, pőrén, mint ősszel vetkőző erdő, amely elhullatta ékességét az idő múlásában, körbenézett a csendes bódéban. Egyedül volt. Lába előtt egy félredobott fekete zsák, az ágyon kiválogatva, kimosva a ruha, amit még szégyenkezés nélkül magára venne. Azt mondják, és ő is látja, hogy nem olyanforma a viselet itt, Pesten, mint otthon a székelyfaluban. Ő már rég csak feketébe, vagy sötét színű ruhába jár. Mióta elvesztette élete párját, azóta nem volt kedve világost venni magára, csak az ablakot és a kiskertet öltözteti színesbe, mert szereti a szépet… Szeret élni… De ne rajta harsogjon a rét, meg aztán nem is illenék. Vagy még tán meg is szólnák…

Egy nyivákoló macska dugta be fejét a libegő ajtó alatt, körülnézett, aztán megunva, hogy nem kap semmit, futott tovább. Az öregasszony utánaszólt:

– Még te es aszt hiszed, hogy megbolondultam, úgy-e? – s azzal öltözködni kezdett. A tálat, amiben megmosdott, odább tolta, nagyot sóhajtott, be nem vallott izgalommal sorra magára simogatta az idegen ruhákat. Aztán tükröt támasztott a falnak, hogy jól lássa, illik-e még hozzá a színes, a világos öltözet? Ismét csak bámult. Hogy megvénült! Mivé lett az az üde, fiatal arc! Milyen kicsi lett! Hogy eljárt szépsége felett az idő! Elszégyellte magát hiú gondolatain. A tükröt visszatette a helyére, s mintha lopott volna, mintha az ifjúság napjait akarta volna visszacsenni az időtől, pedig elégedett volt élete minden egyes napjával.

A zsákot, hogy lefoglalja a messzibe repülő gondolatait, ismét kiürítette, s alig-alig hitt a szemének, tán el sem hiszi így sem, pedig kezében tartja: alsóneműt rejt az ajándékba kapott csomag.

Mégis… Ki gondolhat olyant, hogy valaki még felveszi a használt bugyit? S milyen alakja van! Csupa cérna, madzag, még a lapulevél is nagyobbra nő otthon, mint ez a semmi, kicsi valami.

Furcsa, de furcsák itt az emberek is, az unokája már mondta, és nem is egyszer. Nem hitte. Ő még emlékezett a magyarokra.

De régen volt! Megszédült, leült, hogy zoknit húzzon lábfejére, miközben nézte a felfelé szaladó erek útját, s mintha filmről peregtek volna a rég elfelejtett emlékek… Akkor, akkor régen, azon a szent napon, amikor virágba borult egész Háromszék, ott állt ő is az ünneplő tömegben, amikor bevonult a magyar hadsereg. Ősz volt, a legyek is megbolondultak, össze is csipkedték a lábát – akkor szebb, karcsúbb volt, mint most –, míg egy öreg paplanból kibontották a féltve rejtegetett magyar nemzeti zászlót. De mit számított pár légycsípés! Az utcán szólt a zene, életében utána soha sem érzett akkora boldogságot, mert az a fajta boldogság nem mérhető össze más érzéssel. Mert az az érzés nem is boldogság, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan, titokzatos, mindenekfelett álló érzés. Négy évig éltek reményben, boldogságban. Kevéske, ha esztendőbe mérjük, de kitartott következő évekre, ha fájt a meggyötört székely élet… Ha fájt a veszteség, amit Trianon hozott a székelyekre. Ez most más világ, igaz, a fiatalok másként élnek otthon is, csak ő rekedt meg valahol… Valahol egy vágyálomban, valahol, amiről ő már nem tehet, s nem is hozhatja vissza az a fehér lovat…

Amikor már készen állt, puccosan, kiválogatta még, hogy megmossa Dutka adományát:

– Még a templomba es jó lenne – forgatta a ruhadarabokat –, ha fiatalabb lennék, de má’ hezzám nem illik ez a szín, s ki es kacagnának, ha ebbe járnék az uccán. – Azért csak nekifogott, megmosott mindent szépen, majd leszedte a megszáradtakat. Jók lesznek télen, majd szép, színes csíkokat vág belőlük, s olyan szőnyeget sző a téli hosszú estéken, hogy híre kel a faluban.

HÉT KRAJCÁR KIADÓ

2015