Verzár Éva: Csak böfögök

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Csak böfögök

A kerítésre felröppenő taréjos kakas büszke tartással kukorékolta Dezsőt hajnali ébredésre. Dolgos székely létére soha nem kívánt visszabújni s lustálkodni puha ágyában. Hajtotta a vére. Vére, amelyet mintha nem is szíve indított volna útjára testében, hanem székely gyökere, mélyen megkapaszkodva az áldott anyaföldben. Onnan nyerte lelke táplálékát, minden rezdülését, ahogyan ezt székely sorsa elrendelte. Mint mélyről felfakadó borvíz, amelyet tündérek gyártottak a föld titkos bugyraiban. Örök léte a tovaszaladó mindennapoknak. Élet…

Ébredés utáni első tennivalója, hogy lefőzi a reggeli kávét. Szinte csodaszámba megy. Hiszen nem is olyan egyszerű vagy természetes, mint bárki is gondolná, ha ezeket a sorokat éppen 1989 után olvassa. S mert a történet még a hőn áhított „szabadság” előtti időkre vezet vissza, valamikor a nyolcvanas évek végére, szót kér az a tény, hogy akkortájt Erdélyben a kávébab az arany árával vetekedett. Talán még értékesebb is volt annál a nemesfémnél, amelyet meglátva, megérintve, kigyúlt az asszonyok szemében a sóvárgó fény. A kávé beszerzése fölért minden kinccsel, mert olyan szövevényes volt annak az útja, mint ama pók hálója, amelyet Dezső a teraszon a reggeli frissítő nedű szürcsölése közben leseget, és amelynek hálójába még legyet is tesz néha-néha, hogy életben maradjon pók uraság a családjával együtt, mert őkelmének és hálójának lennie kell minden falusi otthonban, mégpediglen: szerencsehozónak.

Ötven év! Épp ötven éve, hogy sírva, kapálózva a földi világra küldetett. S hogy e férfiembernek nyomasztó évszámot feledje, letette megüresedett csészéjét a terasz jobb időket is látott asztalára, s mint ahogy mindennap szokta, a hajnalok sétányára lépett, ami nem mást jelentett, mint a veteményeskert keskeny ösvényét. Virágtermesztéssel foglalkoztak. Ebből éltek, de emellett jól megfért a zöldség, s minden olyan kerti növény, ami egy háztartás konyhájában szükségeltetik. Lába előtt pedig az illatozó fűszernövények arról árulkodtak, hogy az asszony, aki ebben az életben a konyhát vezeti, igencsak megadja illatát, ízét a főtt ételeknek. A kertben hibátlan rend, sehol egy gaz, sehol egy halódó növény, amely segítségre szorulna. Továbbhaladva – csak úgy köntösben –, rápillant a zöldségekre, de most kedveszegetten indul tovább, nem villanyozza fel látványa a gazdagnak ígérkező termésnek. A virágok sorainál azért hevesebben ver már a szíve, s figyelmesebben szemlélődik – kártevők után kutatva.

Furcsa székely ez a Dezső. Magas, szikár, keménytekintetű, idegen első látásra mogorvának mondaná, ha nem venné észre szeme sarkában az örökkön ugrásra kész csillogást, ami menten arcára mászik, ha mulatságos helyzet vagy csalafintaság kerül terítékre. S azt sem hinné el senki első látásra, hogy mennyire fáj a szíve, amikor piacra készülnek, mert levágni a nyár virágait, számára azt jelenti, hogy megfosztja kedveseit az élettől, a hajnali szépítkezés, mosakodás és az esti illatfelhő bódító örömétől! Élet ez?

Élet…

Ötven év!

De szeretné átaludni ezt a félelmetes napot! S tudja, hiába kívánja a lehetetlent, nem teheti… A konyhából jövő hangok is erre emlékeztetik, merthogy ünnepelni készül élete párja, s hogy az asszony ennek megadja a módját, nem fér kétség hozzá. Kívülről fújja a minden évben e napon ismétlődő menüsort: az illatos húsleves – aranyló zsírkarikákkal felületén – mennyei lesz, a belevaló kacsa már tegnap az asztalon feküdt megvasalva, hogy tollai tisztán lefejthetőek legyenek, s egy majdani párna töltelékeként végezzék be sorsukat. Pőrén, lábával az égnek állva hevert a szemüvegét ide-oda toló asszony csipesze előtt egy tálcán kiterítkezve, hogy egy hajszálnyi pihe se maradjon sárga, zsírpárnázta bőrén. A kakas – amellyel feleségét barátnője örvendeztette meg – kissé odább még sorára várt. Az éjszakát mindkettő hideg kamrában tölti megtisztulván földi hiúságuk ékességeitől, s most Dezső pontosan azt is tudja a konyha csörömpöléséből, hogy már felkerült a nagyfazék a kályhára, benne a két áldozattal, s azt is sejti, hogy felesége nemsokára kiszól az ablakon:

– Apjukom, hozz be, kérlek, friss zöldséget – és sorolja, hogy melyik kerti hercegből hány darabot kér, de még azt sem felejti, hogy minden egyes darab a legszebb, legtökéletesebb legyen, ezzel is hangsúlyt adva annak az ötven évnek…

Aztán zsíros kásaágyra fekteti a már megfőtt és pirosra sült áldozatokat, s a mellette halmozódó párolt lilakáposzta is a díszes tálból illatozik. S hogy mindennek koronája is legyen, kacsalábon álló tálon érkezik a csokoládétorta – jaj, csak észre ne vegye, hogy krémkavargatás közben valahogy elkevert benne egy fél fogpiszkálót –. Végül a ház asszonya behozza a gyümölcskosarat, ami díszként árválkodik az asztal közepén, s csak ímmel-ámmal csipegetik a bőséges ebéd után. Az ebéd hagyományos ceremóniájával elillan az az ötven év…

Asszony…

Fiatalon mondták ki egymásnak a holtodiglant, s viselték együtt az évek hosszú sorának súlyát. Ám, ha most jól belegondol a fiatalkori és mostani érzéseibe, rácsodálkozik, hogy feleségét most még jobban szereti, mint hajdanán. Csak most szereti igazán! Az ifjúkori hév átalakult benne. Asszonya mára már életének része. Boldognak kellene lennie…

De ötven év!

A reggeli harmat teljesen átáztatta a házi papucsot, be kell mennie, fel kell öltöznie, csak még fél csupor kávé ráadás… S minden lenyelt kortyban: emlékek, s a jelen… Jelen, ami szégyenletes gonddal-bajjal jár… Szégyenérzet marja lelkét, egyre erősebben, egyre mélyebben beássa magát mindennapjaiba. S az asszony! Az asszony előtt szólani sem mer arról, ami bántja. Majd megoldja, de hogy hogyan, arra nincs válasz egyelőre…

Készülni kell, készülni, mert vendégeket várnak.

Odébb, két utcával lejjebb, ősi kúriát őriz a terméskőből rakott, tekintélyt parancsoló kapuláb, s beljebb ösvény vezet a konyha elé, ahol az asztal mellett Gyuszi bácsi – Dezső kebelbarátja – épp reggeli kávéját szürcsöli feleségével, s mint mindig, most is igen nagy egyetértésben beszélgetnek. Észre sem veszik, hogy hangtalan nyílik a kapu, előbb csak bekukkant az idegen, aztán jókedvvel indul egyenest a konyha bejárata felé. Aztán már csak a rég látott kedves rokonvendég üdvözlése hallatszik ki az udvarra. Vendég érkezett, vendég, mégpedig pesti illetőséggel. Veronka néni azonnal nyakon ragadja a telefont, és az ünnepre készülődőket riasztja – hogy akad-e még egy teríték számukra, s ha igen, meglepetés vendéget is vinnének magukkal.

– Ha fa lenne, éppen ötven évgyűrűt számolhatnánk össze a törzsében – incselkedik Veronka néni, miután megszervezi a díszvendég fogadtatását, s amire a ravasz székely férj azonnal válaszol. Jól ismeri feleségét, azt is tudja már róla, hogy nincs olyan hecc, amiből kimaradna, de tudva, hogy barátját mennyire megviseli ez a kerek évforduló, nyugalomra inti asszonyát:

– Ne bántsd ma a szerencsétlent, az orra így is a földet túrja bánatában – s a vendég ebből a megjegyzésből máris megsejti, hogy nem akármilyen napban lesz része.

A vendégszoba csipkefüggönyei habfehéren, kikeményítve állnak őrt az ablakon beosonó kíváncsi fénysugár előtt, s csak óvatosan engedik be a fényt, hogy tolakodása nehogy kárt tegyen a lehűtött gyümölcskosár hamvas tartalmában. A nagy mahagóni asztal ünnepi öltözéke valahonnan a szekrény mélyéből került elő erre az alkalomra, illatában még őrzi a múlt ebédjeinek ünnepi hangulatát. A szép szövésű fehér damaszt közepén ezüst gyertyatartó, mellette egy csokor frissen szedett virág, a támlás székekkel egyvonalban, a féltve őrzött porcelánkészlet már az asztalon, mellette az ezüst evőeszköz várja, hogy ismét szolgálatba állhasson.

Ötven év tiszteletére…

A szoba hűvösen csendes, légy nem zümmög, a ház asszonya nemrég hajtogatta ki őket a szélesre tárt ablakon, majd légycsapóval a kezében addig-addig csapkodott, míg az örök légyvadászmezőkre nem küldött minden repülő betolakodót. Épp idejében, mert nyílt a kiskapu, ettől rögtön élet költözött a csendes házba, s az ünnepelt arcán, most először ezen a napon, felcsillant az öröm valamiféle jele.

Az ebéd fenséges volt. A húsleves, mint a fenyvesekből égbe igyekvő hajnali pára illatozott a gyönyörű porcelán levesestálban, zsírkarikái úgy úsztak felszínén, mint égbolton a sétára induló bárányfelhők. A kacsa és a kakas kitett magáért: a király is megnyalhatta volna utánuk a száját, de mert magyar királynak rég tálaltak fel ilyen finomságot, tyúkláb szopogatással várták a következő fogást; azt is csak azért, hogy az íz minél tovább csiklandozza az ízletes ízekre várakozókat.

A főétel sem szűkölködött a dicséretekben, a karamellben puhított káposzta, a ropogós kacsa, kakas, disznóoldalas olyan finoman omlott szét a szájukban, hogy nem csodálkoznék azon sem, ha valakinek olvasás közben egyből az jutna eszébe, hogy ette fene, azonnal Erdélybe indul elkölteni egy ilyen ízletes ebédet. Ha pedig nagyon siet, még találhat olyan helyet, mint ez, ahol nemzedékről nemzedékre száll a családi recept, s csak azt őrzi meg, amitől félre áll annak is a hasa, aki egyébként mértékletességéről híresedett volna el.

A torta megkoronázta az addig felszolgált étkek sorát, csak lassan, ízlelve minden egyes könnyed falatot, fogyott el a nagymama tányérjáról, a valamelyik déd- vagy szépnagymama megsárgult receptje szerint elkészült könnyű finomság, s hogy mégis miért szór szikrákat a háziasszony szeme, csak Dezső sejtheti. Oldalba bökés, diszkrét megjegyzés a felesége részéről, könnyű sóhajt csalt a férjben konyhai ténykedése miatt. Nem a vendégek tányérjába került a letört fogpiszkáló, asszonya forgatta hősiesen szájában, aki nagy igyekezettel indult is a mosdóba, hogy végre kiköphesse a majdnem megszégyenítő pálcikadarabot.

Beengedték a fényt az ablakon, kitárult a terasz ajtaja, s a lemenő napsugár búcsúzó sugara szikrázva fürdött meg a csilingelő kristálypohárban, amelyben a pince torkában őrzött öreg bor villogatta hihetetlen szépségét. A bor beváltotta a hozzáfűzött reményeket, az addig hallgatag emberek, akik szótlan ettek, ha megszólaltak is, csak a hétköznapok gondjait emlegették, nehogy fájdalmat okozzanak a gyermekkori barátnak, felemlegetve a fejük felett elszállt időt – szóval, egymás szájából kapkodták a szavakat.

– Nem vagyok már férfi – bökte ki hirtelen Dezső a harmadik pohár bor után, pipafüst eregetése közben. – Nem tudom, mi bajom lehet. De lehet, hogy mégis tudom. Megöregedtem. De az asszony! Az asszony olyan friss, olyan tüzes, mint még soha. Az Isten szerelmére, mit tennétek, ha az én cipőmben járnátok? – s szeme akkora kétségbeesésről árulkodott, hogy nevetésre senkinek sem húzódott a szája széle. Inkább tágra meredt szemmel néztek a barátra, aki fölött eljárt ugyan az idő java, de gyermek maradt, egyszerű lélek, biztos még azt sem sejti, hogy mára már az orvostudomány is foglalkozik a férfiak időskori panaszával.

Hej, Dezső! Dezső! Megváltozott körülötted a világ, s te nem vettél észre belőle semmit! A férfihallgatóság bamba arcán végre megjelent a derű első jele, aztán egyre szélesebben terpeszkedett a vigyor, s a hangos kacagásra már az asszonyok is majd hogy abbahagyták a mosogatást, de mert jól nevelten tudták, hogy a férfiak közt ilyenkor nincs helyük, tovább törölgettek, s mivel maguknak is megvoltak a titkaik, inkább azok kibeszélését folytatták. Kinn pedig megszólalt a pesti vendég:

– Ilyen kis gondért vagy kétségbe esve? Ezen lehet segíteni, ha nem itt, de otthon Magyarországon van gyógyszere a bajodnak, csak előbb vizsgáltasd ki magad, mégpedig holnap, hogy tudjuk, mi a pontos oka panaszodnak. Aztán add ide az eredményt, s küldök neked olyan gyógymódot, amitől visszatér az életkedved – ajánlotta segítségét azonnal.

Így történt, hogy a három testőr másnap „pecázni” indult, de nem a folyópartra, hanem a berecki gyorssal a legközelebbi klinikára, ahol megszületett az eredmény, s a recept, ami aztán átlépte a határt, hogy havonta érkezzen a kis üvegcsében a fehér por, amitől újjászületett Dezső, nótaszóra fakadt az asszony, somolygott Veronka néni és Gyuszi bácsi az orra alatt. S mert a somolygást alig bírták már, pár hónap múltával, az üvegcse érkezése napján megszólalt Gyuszi bácsi:

– Asszony, van egy gyógyszeres üres üveged?

– Van. Minek kell az neked?

– Add ide! – azzal egyik üvegből átöntötte a gyógyport a másikba.

– Szódaporod van-e? – Erre a kérdésre már ugrott Veronka néni is, mert eszes asszony lévén, egyből rájött a turpiságra. Gyuszi bácsi pedig komótosan megtöltötte a gyógyszeres üveget szódaporral, ügyesen visszatekerte a kupakot, összeforrasztotta, vette kalapját és elsétált Dezső bácsihoz, aki diszkréten csúsztatta zsebébe az áldást kinn a kapuban, búcsúzáskor, baráti kézfogás után.

Hetek múltak el. Az ősz búcsúra hajtotta aranyban fürdő fejét, a levelek táncot lejtettek a szélben, s a hajnali kertre lisztet szórt természetanyácska. A virágok már csak emlékei voltak a szép nyárnak. Nyúltak az esték, mint holdfényben az árnyak, s leesett az első hó is, ami kártyaasztal mellé szólította a két barátot.

Egy este Dezső nagyon szomorú arccal ült le az asztal mellé. Egyre többször ütött mellé, olyan bakikat halmozott hegyére-hátára, amit még kezdő székely legény sem engedett meg magának.

– Mi lelt téged? Mit csinálsz te, Dezső? Miért nem figyelsz? Nem látod, hogy mindig mellé ütsz?

– Hagyj békén! Ismét bajban vagyok.

– Az a régi bajod jött elő megint? Nem szeded a gyógyszert?

– Nem is tudom, mit mondjak. Eddig nagyon jó volt. Boldog voltam és elégedett én is, az asszony is. Valami történt, úgy látszik, már kinn is romlik a helyzet. Ez a gyógyszer már nem az igazi. Semmi hatása nincs.

– Miért? Mégis, mit érzel?

– Semmit. Sajnos semmit… Csak böfögök.