Verzár Éva: Csökönyös gazda

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Csökönyös gazda

Szitál a köd, tejfehér levegőt kongat a rozsdás kolomp a tehenek nyakán. Nyikorog a kiskapu, egymás után kisétál Sári és Zsuzsi. Hajnali csendet törnek, szerencsére nincs közelben szomszéd, mert olyan hangos nyakukon a kolomp, hogy dülöngélő léptükre felkelne, aki élő s nem holt. Az örökálmot alvókat is felvernék? Ki tudja? A két állat elindul egy párban, aludtak volna még együtt egy keveset a meleg istállóban, hisz édes álmot lehel ott az almafalevél alom: gazdájuk hordta be szalma helyett az istállóba, s micsoda illat, és milyen jó fekvés esik benne!

Nem is akármilyen gazda ez! Ha az állatok közül kellene hozzá hasonló fajtát keresni, biztosan a csökönyös szamár lenne párja. Az. Csökönyös, akaratos, azért is olyan szikár – mondják –, habár majdnem olyan hosszúra nyúlt, mint a villanypózna, mégsem érti senki, hogy fér el benne akkora akarat.

Nyílik az uradalom kapuja – a nagy kőkapu –, a marhák besétálnak, ráérősen legelik, amit még meghagyott nekik az ősz a fák között.

A gazda ma még mérgesebb, mint máskor. Nem kelt fel az asszony, hogy eléje tegye a reggelit. Pedig hogy köhögött, majdnem kidobta a tüdejét erőlködésében, de nem, felesége befordult a fal felé, mint aki se hall, se lát, s aludt, mint a tej. Már semmi hatalma nincs felette! Ezért olyan mérges; no meg azért, mert a nacsasszony is megmakacsolta magát, és most dúl a néma harc kettejük között.

Botjára támaszkodik, hogy nagy kalapja le ne nyomja fejét, s azon töpreng, hogy vajon most is be tudná fogni a marhák helyére az asszonyt, mint tette egykoron? Akkor volt ő igazán ember! Akkor volt férfi! Csak irányította, merre menjen. Mi üthetett ebbe a szolgalélekbe vénségire? Honnan veszi a bátorságot, hogy ellene szegüljön? Még a moziba is elmegy este, anélkül, hogy kérdezné, szabad-e?

A fák alatt néhol még zöld a fű. Az avar közül a tehenek érzékeny nyelve kikeresi, megtalálja azt, amivel megtöltheti bendőjét. Majd felkérőzi, s a mai napra sem kell elévenni a drágán vásárolt szénát. A zsugori ember lépésről lépésre halad eléfelé a nagy kertben, orra előtt a két marhával.

A kert közepe táján járnak, amikor előkerül a házból Szöszke. Mi tagadás, nem örül neki, mert a kislány már most olyan cserfes, mint az asszonynépség, csak úgy ontja magából a kérdéseket és megállapításokat, márpedig ő nem egy beszélgetős típus, főleg nem egy gyermekkel. Ám ha nem válaszol neki, az se sokkal jobb, mert a kis csitri felküldi a fára: hunyorgó szemével kibökte, hogy éppen a tetején van még egy alma, s fejébe vette, hogy az a legfinomabb. Hiába vannak tele a pince polcai szebbnél szebb almákkal, ennek a fruskának pont ez kell, amit amúgy már a dér is megcsípett.

Beszélgetni nem szeret, de kíváncsinak azért kíváncsi. Nyáron, amikor kint legelnek csordában a marhák, ő naphosszat ott áll a kerítés mellett, a nyárikonyha takarásában. Leskelődik. Ha meg már nem bírja köhögés nélkül, megmekken, s meg is ijed tőle az arra járó-kelő ember.

Miután mindent szemrevételezett a szemben levő rendelő életéből, rohan jelenteni a doktornak, hogy már ismét ellógott valaki a munkahelyéről, vagy éppen olyasmit cipelt haza, ami nem a sajátjából való, mert ő mindent tud, lát, hall… Észrevétlennek hiszi magát, nesztelen árnyéknak.

Ha már lekászálódott a fáról, a gyerek kezébe nyomja az almát, bök feléje pár szót, remélve, hogy több óhajtása nem lesz és elmegy. Ha mégis maradna, szúrós szemekkel nézi, emelgeti botját, addig-addig, amíg Szöszke csakugyan meg nem ijed, és hanyatt-homlok be nem fut a házba.

Az asszony alig várta, hogy ura elmenjen, azonnal felkelt. Megitta kávéját; a vén ördög mellett ezt nem merte volna megtenni, mert hallgathatta volna ismét, hogy „micsoda úri szokás!”, „nem magának való ez!”, meg „igyon csak teát, van menta a kertbe’!”, „a kapu előtt ott a nagy hársfa, szedje le a virágait!”.

Aztán kiment, kiskertjét vette szemügyre. Megvannak mind, szerencsére, épek és szépek! Hála Istennek, ma nem hajtotta rájuk a marhákat. Ki tudja, miért, utált ez az ember minden szál virágot, és tett is róla, hogy kárt okozzon bennük. A nő azonban fáradhatatlan volt, ápolta, gondozta kiskertjét, és minden tavasszal szép, illatos Margit-szegfű csokorral ajándékozta meg Szöszkét; s még kis fejét is megsimogatta, hogy ne féljen este, amikor tejért megy.

Utolsó előtti embert írt a naptár. A halottak napja utáni hajnalon az öreg felkelt. A hó még mindig nem esett le. A kert tele volt falevéllel, a fák között még mindig zöldellt néhol a fű. Az öreg motozott a kora reggeli sötétben, nem szólt, de nem is köhögött. Mit csinálhat olyan sokáig? Felesége alig bírta szó nélkül. Végre becsukta maga mögött az ajtót. Hallotta, amint hátracaplat az istállóba; aztán hogy behozza a tejet, majd kihajtja a teheneket. Erre várt csak. Kibújt az ágyból, kapkodta magára ruháit, mostanában be sem gyújtott embere. Pedig régi szokás, jó szokás… A tej sétárban az asztalon. Leszűrte. Nemsokára jöttek is a reggeli tejre beszegődöttek.

− Jó reggelt, Juliska – köszönt be az első, aki igencsak siethetett.

− Jó reggelt, korán jött ma.

− Korán, kíváncsi voltam mit szól maga ehhez a dologhoz?

− Milyen dologhoz?

− Hát az emberihez.

− Amit eddig. Mit szólnék?

− Maga akkor még nem es tudja!

− Ugyan, mit kellene tudjak, eleget éltem vele, ismerem a portékát.

− Az embere épp most költözött bé két marhájával s batyujával a tüzes Marishoz!

− Mit beszél itt nekem? A Marishoz?

− Oda hát! Aszt’ mondá, hogy ide nem gyün vissza többé. Elege van magából, s meg es szerette a Marist.

− Elege lett belőlem?

− A’ hát!

− Jó, én nem bánom – legyintett, de azért leült a kispadra a kályha mellé. – Nekem csak könnyebb lesz az életem. De az övé?

− Hát úgy es van. Maga úri asszony, látszik, hogy Magyarországból került ide, nem akárhonnan szalajtották. Finom lélek, szépen beszél. A Maris osztán megtáncoltassa az öreget. Olyan veres vót ma reggel korán a szája, mintha táncba készülne. Mán pattogott es az „ifjú" párjának, hogy mit kell elintéznie ma. A csipkés nyoszolyába nem lesz nagy hajcihő, mert amire odakerül az öreg, esszeesik a napi fáradtságtól. Na, Isten álgya szomszédasszony, akkor ma nem gyün a moziba?

− Nem-e? Dehogynem! Kipúderezem magam, a legszebb ruhámat veszem fel. Ott leszek! Ha az uram nyolcvanon túl új életet mer kezdeni, én sem hagyom alább. Már épp itt volt az ideje.

Tél után, kora tavaszi reggelen kolompszóra ébredt. Két tehén álldogált a kapu előtt. Meg lesunyt fejjel az embere. Hazajöttek.

Harmadnapra megszólalt a harang a templom tornyában.

Temették a csökönyös gazdát.