Verzár Éva: Fogadjunk!

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Fogadjunk!

– Szép bicska.

– Szép.

– Régi?

– A’.

– Az enyém es. Nagyapámtól kaptam.

– Én es. De az enyémnek nagyobb a nyele. Jobb a fogása.

– Az enyémnek diófa, s a pengéje hosszabb.

– Hegyes.

– A’

– A szalonnát es vágja.

– Vágja. Szúr es…

– Még embert es?

– Azt es.

– Azt nem hinném…

– Fogaggyunk…

– Mibe te?

– Hogy szúr embert.

– Kit akarsz leszúrni, hékás? Kaszálni gyöttünk, nem bálba.

– Nem bálba…

– Há’szem akkor kin próbálnád ki?

– Rajtad? Megverekeggyünk?

– Mindenki a magáéval?

– Azzal hát.

– De minek?

– Mer’ fogadunk…

– Bolond vagy, Józsi!

– Én bion nem, Feri…

– Osztán mi lesz?

– Semmi. Papírra vessük, hogy fogadás vót.

– Inkább együnk…

– Együnk…

Szalonnadarab hasadt a bicskák éle nyomán. Mindkettő csakugyan szép darab: parittyakészítő, fafaragó szerszám. Pengéje úgy szaladt át a sós szalonna száradt felületén, mit kés a vajban, s hogy kié jobb, azt sem egyik, sem a másik nem tudta volna eldönteni.

„Nem es ojjan bolond ez a Józsi koma – szeli s nyeli a karéj kenyér végét, mellé ujjai között a maradék szalonnát Feri –, de elkésett. Ha valamikor régebb mondja, nem gondolkodom. Szúrok. Má’ ha akkor nem tettem meg, amikor leszereltem, s a szeretőm az ő menyasszonyaként köszönt vissza az úton, akkor most minek tenném? Két fia es van neki…”

„Bár megtenné! – sóhajt magába Józsi, a volt gazdalegény –, megszabadulnék minden gondtól, ettől az egész kutyaélettől. Merthogy gyáros nem leszek, mint a koma, az hótbiztos; fődem nem maratt, arról gondoskodának; s hogy kollektívába nem menyek kapálni az Antikrisztusát neki, az hétszentség.

– Megírjuk?

– Írjuk koma, de nem döfök.

– A te bajod, én írom:

Én, Fődes Józsi, kőcsön attam a bicskámot Galambos Ferinek, hogy kipróbájja rajtam.

Fődes Józsi.

– Na, írjad te es alája.

Galambos Feri.

– Együnk.

– Együk meg a maradékot.

– A hagymát es.

– Azt es.

A hagyma illata szemükbe, orrukba száll. Mindketten egy asszonyra gondolnak. Anna annak a neve. Józsi a kályha előtt látja, amint csirkepörköltnek teszi fel, darabosra vágta a lila hagymát, törli a szemét; s a gyermekeket látja, amint anyjuk szoknyájába kapaszkodnak, hogy vegye már fel őket… Megáldotta a magasságos ezt a világot… Ami vót, nincs, amiből lenne, az nem kell… Feri jó ember. Feri iparos. A gyermekek kicsikék, még semmit sem tudnak.

Feri Anna illatát érzi, annak ringó derekát, de szorosan fogta a táncban, vezette, dobta, elkapta… Látja lesütött szemét, amelyet fel nem emelt volna egy pillantásra sem, csak nézte a földet, amikor katonaságból hazajött. Az az illat! Meleg indul ki szívéből, ágyékából, fel, egyre feljebb, elborítja az agyát…

Levágja az utolsó szelet szalonnát, kaparja a maradék zsírt a szalonnabőrről, kaparja, kaparja, forró már a feje, borul az agya, lódul a keze, erejétől Józsi hanyatt dől, orrából, szájából ömlik a vér, folyik a nyakába, vérvörös gallért fest az élet nedve nyaka körül… A halál mosolyt csal arcára… De szólni nem szól, nem tud, vagy nem is akar. Még bicskát sem cseréltek…

A mart mögött, a hegy mögül ébredezik a nap. A fűben megszólalnak a tücskök, hangya mászik Józsi ingmellére, s mire feketére alvad a meghalt ember orrában a vér, jut el Feri agyáig, hogy most vesztette el Annát. Végleg… Embert ölt… Szerelme gyermekeinek az apját…

Pekáné áll a sír mellett. Bolondok, bolond az egész világ, s benne minden heves vérű székely. Egymást irtják a jóban, csak bajban nyújtnak békülő kezet. Értetlenkedve áll, most mit csináljon? Ösztönösen hajol a gondozott sírhant fölé, annak középére, nagycsokorba égszínkék virágot ültet, olyan kéket, mint Anna tiszta szeme, mint az ég s a tenger, urai a világnak, a földnek.

Szekérnyomok… Télen át nyílt kapuja, hol Anna hozott főtt ételt, hol Feri vitte be a felvágott fát. Sohase mentek egyszerre… Mint az öreg szekerének a nyomai… Állandóan egyfelé, de együtt soha… Aztán indul tovább. Ismerős név köszön egy fejfáról: Ápel! Ápel! Idejekorán ment el, s azóta sem hozott senki fuszulykakarót a Cseréről! De má’ nem es kell… Az asszonya nem jár ki rendbe tenni a sírt?! No, lássunk hezza…

A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf