Verzár Éva: Földosztás

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Földosztás

Végre megszelídült az idő! A szántóföldet borító nagy, fekete rögök szélei reggelre már nem deresek, és a gólyák sem váltogatják oly gyakran lábukat. Sokat megélt madárméltósággal sétálgatnak a mezőn, bekapnivalót keresgélnek. Nagy szerencse, ha még eleven préda is akad, egy-egy ízletesebb falat erővel tölti fel a hosszú útról hazatérteket. Gólyaúr nagy csőrével lecsap, s már el is tűnt kelepelőjében a korán kelő mezőlakó. A Nap még késlekedik felkelni, de már látható a fénykoszorú a hegy csúcsa mögül. S ha már itt a tavasz, itt a vetés ideje. Ha pedig vetni kell, akkor föld is kell hozzá. Ma reggel ez a legnagyobb gond a faluban.

Már ki tudja, hányadszor mérik újra a földeket. Igazságosan. Ez a jelmondata a mostani földmérésnek is. Nem mintha az eddigi nem lett volna az, a leköszönt vezetőség arra esküszik, hogy olyan megoldást találtak, amely mindenkinek kedvezett. Csak suttogva jegyzik meg az emberek, hogy főleg nekik, azoknak, akik a tűz közelében melegedtek, akik közel ültek a húsosfazékhoz. Lássuk hát, mit eszeltek ki az újonnan választottak!

A reggeli félhomályban ezért igyekeznek ki az emberek a földekre, és a gólyák rémülten látják, hogy oda a reggelijük. A zajt és a sok embert nem szeretik, hosszú lábaikkal ugrálnak egyet-kettőt, majd szárnyaikat meglebbentve a magasba emelkednek. Nem szállnak messzire, csak a villanypóznára telepszenek, hátha hamar vége ennek az emberi ricsajnak. Ebben aztán reménykedhetnek, mert a hangzavar egyre nagyobb.

− Hiába jöttünk ki ilyen korán, mondtam én magának, Máris, hogy ezek úri népek, nem kelnek fel hamar, de mondhat az ember! Még ha jönnének es, úgyse münköt vesznek előre, ha nem tudná, elébb saját magiknak mérnek. Számít es az, hogy valamikor magiknak vót a legtöbb szántójik. Ha nem vette volna észre, csak a lánc cserélődött ki. A kutya maradt.

− Zsiga, maga nekem ne beszéljen, a minap hallottam, hogy mindenki visszakapja azt, ami valamikor az övé volt. Csak próbáljanak a sok jöttmentnek a miénkből adni, velem gyűlik meg a bajik! Maga csak álljon itt mellettem, beszélek én, meglássa!

− Na, azt elhiszem, beszélni azt tud – morgolódik magában az ember.

− Mit mondott, Zsiga?

− Semmit, semmit, csakhogy látom, megjöttek a gólyák es.

− Gólyák? Mi baja a gólyákkal? Azt mondtam, hogy el ne mozduljon mellőlem és figyeljen.

− Jóideje egyebet sem csinálok, csak azt figyelem, amit mond, de most az egyszer osztán nem tesz a világ csúfjává azzal a nagy szájával, azt megmondom jó előre.

− Mert? Mit csinál? Hezzám üt, vagy mire gondolt? Nosza, halljam! – harciaskodik az asszony, aki csak erre a pillanatra vár, ki tudja, mióta. Egyszer már a szemébe szeretné mondani emberének, hogy semmirevaló, élhetetlen. Mert lám, mindenki halad, mindenki gyarapodik, csak őkelme olyan kényes a becsületére, hogy semmit sem csinál. Most is csak morfondírozik a kutyáról meg a láncáról, ahelyett, hogy ügyeskedne valamit. Jól kikupálódott, amióta bújja azt a sok könyvet. Osztán a föld neki nem es jó, a gyár, az kellene, de szerencsére vége annak a világnak.

Most megint meg kell fogni a kapa nyelit. Ha tetszik neki, ha nem. Rea veszi ő, csak mán kapják vissza azt a jó zsíros földet, amit örökölt. Papíron még minden a szülei nevén van, ő az egyetlen örökös. Most megmutathatják a sok jöttmentnek, hogy ki mit ér. Ha kell, ökrökkel kezdik el megművelni a földet, ha kell, még térden csúszva is... Csak jönnének már és mérnék ki!

Kiértek a régi birtokra, leülnek a föld szélire és várnak, hallgatnak. Ha bele lehetne látni a gondolataikba! Vajon mi járhat a fejében ennek a két, ég és föld embernek? Mert mint ég és föld, annyira nem hasonlítanak egymásra. Az asszony zsíros paraszt leánya sok földdel, az ember a valamikori kocsmáros fia, aki gyári munkára adta a fejét. Szakmát szerzett, amelyet megmagyarázhatatlan módon szeretett is. Az asszony megmaradt annak, aki volt, erősen állt a földön, miközben a férje csak tervezett, álmodozott.

Nem csak egymástól, de a falubeliektől is erősen különböztek, méghozzá a makacs magázódásukkal. Rajtuk kívül ilyen szokás legfeljebb egy-két házaspárnál lehetett. Élcelődtek is velük eleget az ilyen-olyan társaságokban, mindenkit az érdekelt, vajon akkor – a meghitt pillanatokban – tegeződnek vagy magázódnak. De hát, persze, sem igazán megkérdezni nem lehetett ezt, sem igazán választ kapni rá.

A poros úton jövögetnek kifelé már többen is. Biciklijét toló ember mellett szaladgál az asszonykája. A férfi tősgyökeres. Az asszonyt valahonnan esszeszedte – így mondják itt az emberek –, ráadásul alig tud az magyarul. Mindent megért, valamicskét beszél is, de a nyelvtannal még nem tudott megbarátkozni. Most is éppen veszekednek. Messziről hallatszik, amint az asszony azt mondja:

− Mán kilenc óra se lesz, s mü mán essze leszünk verekedve – közben gesztikulál, már levegőt is alig kap, mert a mellette menő, hosszú lábú ember jól megnyújtja a lépteit, s ő csak futva tudja követni.

Egyre többen vannak, egyre nagyobb a hangzavar. A gólyák is jobbnak látják odébb „állni”, itt ma már nem lesz ennivaló – lám, egy autó is épp erre tart –, inkább a tavak felé veszik az irányt. A jármű megáll, négyen szállnak ki belőle: egy asszony és három férfi. A nő kezében iratcsomó. Abban a tudomány. A férfiak mérőléccel felfegyverkezve állnak a föld szélire.

− Akkor vegyük névsor szerint! − szól a hivatalt képviselő asszony.

− Névsor szerint? Hogyne! − hurrog a tömeg.

− Előbb annak mérjék ki, akinek itt volt a földje! − sipít egy asszony.

− Annak mérjék ki, akitől többet vettek el! − kiabál egy másik.

− Mindenkinek ott mérjék, ahol volt egykor a földje! − pattog a korán érkező asszony. Na, erre olyan bábeli hangzavar kezdődik, hogy senki sem ért már semmit. A mérőléces ember mellé megáll a zsíros gazda leánya − az előbb vehemenskedő asszonyka −, kapával a kezében:

− Itt és most kezdik kimérni! Ez a mü földünk volt. Ha valaki egy fél métert is el mer venni az apáméból, a kapával vágom le!

Erre elcsendesedik a tömeg. Az asszonyka harciasságát mindenki ismeri. Bátran kiáll a maga igazsága mellett – erről ő híres, az apja meg a konokságáról. Ki merne vele szembeszállni?

Napokig, hetekig eltart, amíg mindenkinek kimérik a részét. Hivatkoznak törvényekre, határozatokra, a kutyára meg a láncára, és hogy, hogy nem, ismét az jár jobban, aki közel ül a tűzhöz. Nagyon idő sincs az osztozkodásra, mert sarkukban a meleg, ideje van a vetésnek, a tavaszi munkának.

− Azt mondják, hogy ezzel még nincs vége a kimérésnek, csak most nem volt elég idő, mer hamar kitavaszodott − nyugtatgatja férjét egy szelíd asszonyka. − Ne búsulj ember, jövőre visszakapod te es, amit reád hagytak apádék, mindenki nem lehet olyan harcias.

− Naccsága, hallgass! Tudták ők, miért vártak eddig! Nem látsz a szemedtől? − mordul az öreg, ebből asszonya tudja, hogy szivarvásárlás ürügyén a férje már a kocsmát is meglátogatta. Olyankor szólította naccságának a feleségét. Nem is érdemes most vele beszélgetni, mert az amúgy csendes emberből ilyenkor kibújik a keménykedő férfiördög, mindenben ellenkezik, a fába is beleköt, de még egyetlen fiába is. Csak most kelt fel, gyanútlan, nem tud az előzményekről semmit.

− Apa, adj egy cigit!

− Nem adok én, ott van az ablakpárkányon a tiéd, abból vegyél!

− De apa, ott nincs semmi!

− Akkor semmit sem kapsz − kacsint fia felé, és sátán módra kacag.

− Apa, akkor adjál pénzt, hogy vegyek!

− Na, na, na, fiatalember, azt mán nem! Majd akkor kirabolhattok a naccságával, ha kiterítve láttok a nagyszobában, csizmám orrával felfelé. Addig abból gazdálkodjatok, amit magatok felhalmoztatok, tőlem nem kaptok semmit sem.

− Édesanyám, mi baja az öregnek? − néz értetlenül a fiú. – Ilyen korán már megjárta a kocsmát?

− Hagyd fiam, földosztás volt s lemaradtunk róla! Azt búsulja az öreg. Eddig nem érdekelte, de most, hogy mindenki megföldesedett, megint eszébe jutott, hogy neki is kellene. De hogy minek, mit akar vele csinálni, azt még nem értem rá megkérdezni. Mert úgy-e nincs nekünk mán semmink, amivel gazdálkodhatnánk. Ember is kellene hozzá, de hát, abból nekünk csak ilyen van. Nézz reá!

− Naccsága! Ne sokat papoljon, vasárnap van, mennyen papot hallgatni a templomba! Ma itthon maradok, bűnöm nincs, se földem, mennyen az, akinek mindkettőből kijutott a héten. − Azzal leül a küszöbre dohogni magában. A felesége megfogadja ura tanácsát, megy a templomba. A fia is jobbnak látja felkeresni barátját, mert se pénze, se cigarettája, se reménye, hogy az apja megszánja.

Az öreg igencsak nekikeseredve gyújtja az egyik szivart a másik után. Megszégyenítették. Megalázták. Nem enyhített ezen az a pár féldeci sem, melyet a kocsmában hamarjában bekapott. Ott is olyanok röhögték szembe, akik éppen az apja, nagyapja földjén gazdálkodnak, azt bitorolják. Ő meg tűrte. Milyen ember lett belőle? Ilyen sértésekre fiatalkorában előkapta volna bicskáját, s rendet vágott volna. De most? Hisz nem tudta megőrizni még azt sem, amit reá hagytak örökül. Azt a földet, amelyben egész nemzetségük meggyökeresedett, amelyből egész nemzetségük kihajtott!

Dühösen állna fel a lépcsőről, de nincs ereje hozzá. Mellkasában iszonyú szorítást érez, nem kap levegőt. A gólyák sokat megélt madárméltósággal sétálgatnak a mezőn, bekapnivalót keresgélnek.

Nem érte meg a következő földosztást.