2023. okt. 22.

30 éve lett a Hét Krajcár (29.) Egy a ráadás: Verzár Éva elbeszéléseiből – Isten veled, drága Éva!

Tisztelt Olvasó! Az alábbiakat tegnap este készítettem be ide, a Szilaj Csikóba, október 29-re. Három nappal ezelőtt kérdeztem meg Verzár Évát, hogy melyik írását ajánlaná e sorozatunk legvégére, mintegy az egész megkoronázásaként. Azonnal az Ignácnét mondta. S amikor tegnap tettem ide fel, még nem tudtam, hogy akaratlanul is épp búcsúzkodom Tőle – a Mire Megvirrad, a Lármafák oltalmában, az Anyaország ölében szerzőjétől, hétköznapi székely sorsok balladáinak és humorának értő és érző szépírójától; a Szilaj Csikó csapatának egyik lelkétől, a fészbukos változatunk főszerkesztőjétől; a végtelenül tisztelt és szeretett munkatársamtól és barátomtól; attól a szó szerint csodálatos és megkapó teremtéstől, aki évtizedek óta súlyos betegen, járószékbe kényszerülten is eligazgatta kis családját, kölcsönösen kitartó szeretetben élve férjével, két gyermekével, menyével és vejével, nem is szólva három kis unokájáról. Súlyos betegségét mindvégig úgy fogadta, mint isteni szándékot arra, hogy őt, az írót még közelebb vigye az emberi lelkek s az istenes természet rejtelmeinek megéléséhez és megértéséhez. Írói hitvallása a Szilaj Csikó homlokzatán is ott díszeleg: „Hogy valami nyomot hagyjak magam után..." Ha odakattintunk, így folytatódik: „... valami megmaradjon gondolataimból, érzéseimből. Hogy hasznos legyek, érezzem felelősségét az életnek és a leírt szónak..."

Drága Évánk! Gyönyörűséges nyomokat hagytál, hasznos voltál, felelősségteljes életet éltél, még ha sokszor és sokáig nagyon fájdalmasat is. Törődött tested most kihunyt, de lelked innen már soha el nem távozik. Mindig úgy leszünk Veled, mint az Ignácné legutolsó sorában a kisunoka, aki így kiáltott fel: „– A nagymama még mondani akart valamit." Isten veled, drága Éva!

Verzár Éva – Lármafák oltalmában, könyvbemutató Csömörön 2013

***

Ez az írás – seregnyi másikkal egyetemben – idő hiányában nem hangozhatott el a Hét Krajcár 30. évfordulójának ünneplésekor. Tekintettel arra, hogy Verzár Éva nemcsak e jeles kiadónak egyik szerzője, hanem a Szilaj Csikónak is oszlopos tagja, ezért önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy sok gyönyörűséges elbeszéléseinek egyikével megtoldom – s zárom le – sorozatunkat. (a Szerk.)

Ignácné

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Ignácné élete egyhangú volt. Olyan, mint egy hétköznapi falusi asszonyé. Haláláig nem lett híres, nem kapta szájára a népség semmiért. Átlag volt. Mindennapi. Miután két évig jegyben járt, férjhez ment, aztán sorra szülte a gyermekeket. Amelyik megmaradt, nevelte, amelyiket elvitte valamilyen kór, azt meggyászolta. Az urát soha nem csalta meg, még akkor sem, amikor amaz a háború után fogságba esett, s ezért három teljes esztendeig nem látta kackiás bajszát s egyebét. A hajnali hat óra sosem találta már ágyban, mert dolgozni kellett, hol otthon, hol a mezőn, épp milyen évszaka volt az évnek. Ha hébe-hóba nem akadt munka, akkor leült a kályha melletti székre, félfenékkel, állandóan ugrásra készen, hiszen a négy fiúgyermekkel csak volt azért némi gond. Szomszédolni sem szomszédolt, hozzá azonban bejártak az asszonyok receptekért, mert híresen jól főzött, s ilyenkor el-elmondogatták, amit éppen átfújt a szél a falun. Soha nem volt hangos szava senkihez, nem kiabált a gyermekeire, nem csapott oda tányért, fazekat, ha embere részegen ment haza. Inkább segítette lefeküdni, lehúzta cipőjét, zokniját, betakarta, s másnap reggel sem hozakodott elő a dologgal. A templomba eljárt rendesen, minden vasárnap beült elől a családi padba, amelyet egykor az ő nemzetsége faragott az egyháznak. Így volt szokásban s ő ezt követte. Sorra konfirmáltak fiai, kitaníttatta mind a megmaradt négyet. Azok aztán szerelmesek lettek és Ignácné elégedett volt menyeivel is. Nem pörölt velük, inkább segítette őket, hogy boldoguljanak a maguk legjobb belátása szerint. Mindegyiket megtanította legfinomabb főztjeire, süteményeire, s csillogó szemmel segített fürdetni a megszületett unokákat. Ignácné megöregedett. Az urát eltemette, s mivel már nem akadt sok dolga, megengedte magának, hogy kiüljön reggel, este, később napközben is a kapu előtti kispadra. Az emberek elhaladtak előtte, köszöntötték, hallani a választ nemigen lehetett, csak a szája mozdult, abból lehetett tudni, hogy fogadta a jó napot. Lassan olyan tartozéka lett az utcának, mint a pad, az előtte elhaladó néha észre sem vette. Nem bánta. Töpörödött, vézna kis asszonykát faragtak belőle az évek. Fején fekete kendő, ruhája is fekete, olyan parasztosan egyszerű. Állát keskeny kezével alátámasztotta, mintha fejét nehéz lenne vékony nyakának tartani; vagy csak utat állított az arcáról leszaladó ráncoknak. Hallgatagon nézte az előtte jövő-menő embereket. Hátán a gerince a sok munkától púppá türemkedett, ha felállt, már csak a fekete földet láthatta, annyira meggörbült. Unokái ki-kiültek melléje vagy körülötte szaladgáltak, s egyetlen szóval sem fenyítette őket. Hadd játszadozzanak, örvendezzenek… Egy nap nem ült ki. Azt beszélték, beteg. Aztán a harang is megszólalt, s híre ment, hogy Ignácné meghalt. Temetésére készült az egész falu. Viszonozni kellett, hogy ő minden elhunyt végső búcsúján részt vett. Illett megadni a tiszteletet annyival, hogy legalább egy szál virágot leszakítanak a tornác előli kiskertből s leteszik annak a hantjára, aki épp soros volt az Úr elszólítási listáján. A nagykaput már reggel sarkig kitárták. Az ablakokon, ajtókon a fekete szövetet meglibbentette a szél. Benn vegyes kölni illat keveredett a fenyőkoszorúk illatával. A nagyszobában a ravatalon kemény tölgyfakoporsó, már leszegelték. Körülötte a nagycsalád: fiak, menyek, gyermekek, rokonok. Kinn rengeteg gyászba öltözött asszony, ember. Már elharangozták a gyülekezőt, azután a pap indulását. Megszólalt a kórus, a rezesbanda is búcsúnótára zendített. A pap ékes szavakkal illette a becsületben megöregedett öregasszonyt, fennhangon hirdette hithű mivoltát. Illedelmesen hullott pár könnycsepp, de jajgató szót nem lehetett hallani. Csendes szavú gyülekezet állt be a koporsó mögötti sorba. S mert szépen, melegen sütött a Nap, a vénasszonyok nyarát idézte, a megszokottnál is többen vonultak, s még csak le sem szakadoztak a menetről egy-egy útkereszteződésnél. A sírt előtte való napon kiásták, a padmaly kész, a pap imára kulcsolta kezét s az örök feltámadás reményében áldását adta Ignácnéra. A sírásók felemelték a koporsót, engedték volna le, ha ki nem síkul az első kettőnek kezéből a kötél, minek következtében a díszes fakoporsó fejre állt, szétnyílt, s hirtelen felült benne a görbe hátú asszony. Babonás félelem ragadta meg a falu felnőtt népét; rémüldöztek, sikoltoztak, majd megfutamodtak. Kiürült a temető, csak az egyik unoka hangja csengett tisztán a kísérteties csendben: – A nagymama még mondani akart valamit.