Verzár Éva: Halál Mári balladája

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Ágnisné átka

Halál Mári balladája

Magasra nőtt öreg gesztenyefák törnek az égbe, gyertyás hírnökei a tavasznak, öltözködnek, szépítkeznek, hogy megfeleljenek az emberek vagy a maguk elvárásainak. Harmattükörben visszacsillan a nap, de ők mégsem elégedettek az eredménnyel; bár törzsük egyenes, koronájuk szabályosan terül szét, mégis úgy érzik, szebbek is lehetnének. Ezért ezernyi virágcsillárt gyújtanak ágaikon. Fontosak ott, ahol állnak. Ekként is viselkednek: árnyölükben tartják az 1600-as években épült templomot, sétányukkal összekötik a lelkek otthonát a tudás birodalmával, az 1700-as években épült iskolával. S hogy még szebb, nemesebb legyen e hely, virágszirmaikba kis piros ereket szőnek, jelezve a látóknak, hogy a vérkeringést ők garantálják e két szentély között.

Így volt ez mindig, évtizedeken át. Valamikor a templomot vár vette körül, védte az idegen betolakodóktól. Az iskola pedig meghúzódott – mintegy védelmet keresve – e tekintélyes épület mellett. Hazáját szerető ember építette, ma is az ő nevét viseli a hatalmas, robusztus alma mater. A temetőkertben gyermekek gondozzák az alapító sírját, és minden évben szavalatokkal, a megszerzett tudással adóznak emléke előtt. Az öregiskola sem lemaradni, sem túlszárnyalni nem akarta a védelmét nyújtó szomszédját. A templom meg állt és őrködött. Minden reggel, délben és este a toronyban megszólaltak a harangok és hírül adták, hogy ideje van a felkelésnek, a délebédnek vagy az esti pihenésnek. Annyi mindenről árulkodtak! Elzúgták a szelek szárnyára bízva, ha meghalt valaki a faluban, még azt is elkolompolták, hogy férfi volt-e az illető, vagy nő. Az öreg nagyharang szólalt meg elsőnek, ha férfi távozott; a kis harang csendült elsőnek, ha asszony hagyta el családját – a földi létet.

Hírül adták a régi időkben, ha veszély fenyegette a székelységet, ha ellenség közeledett. Félreverték a harangokat akkor is, ha tűz ütött ki… Az emberek ismerték, értették hangjukat. Isten házába szólították ünnepélyes kongással a híveket minden vasárnap és minden ünnepén az évnek, s ezeket még mind tiszteletben is tartotta a falu apraja-nagyja.

Sok évet zengett a nagyharang, de egy őszi napon mintha megváltozott volna a hangja. Vékony csík futott végig karcsú alakján, s egyszeriben kongó, érces hangon szólalt meg. Sértette, bántotta az emberek fülét. Szolgált eleget – mondták –, itt az ideje lecserélni. Mindenkinek fájt a szíve érte, a gesztenyefák is mélyeket sóhajtottak, mert annyira megszokták már átható rezgését. Egy nap hatalmas emelőkkel jöttek, erős köteleket bogoztak kiszolgált testére. Fák tövében ért földet, ott búslakodott egymagában. Szomorúságából ismerős érzés ébresztette: réges-rég, amikor megszületett, talán akkor találkozott vele utoljára. Emberi kéz simogatta... Beleremegett. Senki sem vette észre, csak egy éppen arra szaladó kisgyökér, amely rendesen a gesztenyefájának szállította a friss táplálékot, ám most megtorpant a nagy meglepetéstől:

– Reszket az öreg harang!

Egyre többen jöttek, hogy megérintsék, meglapogassák. – Különös – gondolkodott el. – Odafent, toronymagasságban, nem hiányzott neki, most meg ennél szebbet el sem tud képzelni!

Már azt sem bánta, hogy felrakták egy hatalmas autó tetejére. Csak úgy magában, búcsút rezgett a falunak, a falu minden lakójának. Sokáig integettek utána. – Isten veled! Isten veled! –Az öreg lélekharang teljesítette küldetését; az időtlen idők óta hangos kongással, zúgással ébresztett lelkekből magával vitt most egy kis darabkát. De hiába vitt el, mintha még több maradt volna: vízcsepp gördült le egyik-másik ember arcán, noha tiszta volt az ég, vakítón sütött a Nap.

Az öreg iskola épülete csendesen szemlélte az eseményt – a nebulói annál hangosabbak voltak. Szemüket meresztették, kiáltásokkal kísérték mindazt az izgalmasat, ami kint történt. Az akkori politikai rend nem engedte, hogy hivatalosan tudomást vegyenek a harang sorsáról; a tudást osztó emberek azonban látták, hogy itt most úgysem lesz tanulás, elrendelték, hogy amíg megtörténik a csere, mindenki kint lehet. De csak óvatosan ám, a fal mellett, nehogy baleset legyen belőle! Nem kis dolog leemelni egy olyan nagy és nehéz harangot...! Az öreg iskola maga is meglepődött, milyen öröm fogta el, amikor kapuján kitódultak gyermekei. Szeretett megbújni az öreg templom árnyékában, szerette a gesztenyesort, mert összekötötte őket, átvezette innen oda a jövő nemzedékét.

Még el sem hagyta a falut a régi harang, máris egy új volt érkezőben. Hatalmas autón, csigalassan közeledett a templom felé. Hajszálra ugyanakkorának tűnt, mint elődje; a fénye szembeötlően tiszta, vidám. Amilyen kíváncsiság kísérte a leemelést, épp oly kíváncsiság övezte az új harang felhúzását. Ekkora esemény nem gyakori sem az ember, sem a harangok életében. Nem messze a templomtól, a falu tanácsházának ablakairól is ellebbentek a függönyök, onnan is bámuló szemek meredeztek. Csak mások ne lássák meg! Ne hallják meg az ima mormolását, s ne vegyék észre, hogy viráglocsolást mímelve összekulcsolják kezüket:

– Istenem, csak semmi baj ne történjen!

Elkezdődött a munka. Minden épkézláb férfi ott serénykedett a gesztenyefák tövében, hatalmas gerendákat ragadtak meg, és mintha mind Toldi Miklóssá változott volna, olyan erővel emelték, támasztották őket, s irányították a felvonó kötelek útját. Közben minden idegszálukkal minden mozdulatukra figyeltek, mert egyetlen tévesztés, s máris lezuhanhat a drága kincs. Délutánra hajlott az idő, a gyermekek elfelejtettek hazamenni az iskolából. Szüleik, nagyszüleik aggódva jöttek értük, ám rögvest beálltak a szemlélődők közé, s elfelejtették hazatérésre nógatni fiaikat és lányaikat. Minden picurka centimétert, amelyet az új harang az ég felé megtett, odalent lélegzetvisszafojtott izgalom kísért.

És sikerült!

– Kampóra került! – kiabálták szédítő magasságból. – Elengedhetitek! A helyén van!

Lomhán himbálózott egy darabig, aztán megállt. Kötelet fűztek át rajta, szabályosan, ahogy kellett. Aztán már csak az öreg harangozó maradt fenn, pontosabban: mellette még valaki...

Az öreget is elfogta a szomorúság, amikor öreg barátját kellett búcsúztatnia; de azért most kíváncsian méregette az új jövevényt. Milyen lehet a hangja? Milyen hangon fog majd megszólalni a keze alatt, minden áldott reggel, délben és este? A harangozó a faluvégen lakott. Hívatását apjától örökölte, harangozó dinasztia volt az övék. Tőle tanulta meg, mit kell hirdetnie a harangnak délebédre, születésre, temetésre, újévre, s veszedelemben, amikor felcsapnak a lángok. Bizony, meghatódott, s reszketett a keze, amikor elsőre fogta meg a kötelet. Apja jutott eszébe, aki már rég elment, s lányára pillantott, mert hát most meg ő állt őmellette. Őutána neki kell majd megszelídíteni ezt a vidám, fényes, ám hatalmas jószágot. Megfogta gyermeke kezét és a szemébe nézett:

– Ketten szólaltatjuk meg. És soha ne felejtsd el ezt a pillanatot, lányom! – mondta, és intett a fejével.

Emberek, gesztenyefák feszült csendben várakoztak. Megmozdult a lomha harangtest, egyre nagyobbakat lengett, mígnem összetalálkozott a harangnyelvvel. Bimm, Bamm. Bimm. Bamm. – Más ennek a hangja – állapították meg az emberek. – Ez is gyönyörű! – nyugodtak meg a gesztenyefák. Azt mondják, nincs két egyforma hangú harang, éppen úgy, ahogy két egyforma ember sincs.

Zúgott a harang, egyre bátrabban, erősebben. A bámészkodók lelkében egyre nagyobb lett az öröm, a gesztenyesor is mintha megfiatalodott volna. A lélekösvényt övező fák fürödtek a bágyadt napsugárban, s beleremegtek új szomszédjuk hangjának hullámaiba, ágaikat kissé kinyújtották, átengedték a fényt, hogy játsszon az új barát csillogó, fiatal testén. S csakugyan, palástján szikrát gyújtott a Nap. – Ez az én ünnepem! – örvendezett. Ezután ő fogja összehúzni az óévet az újévvel, ő hirdeti a keresztelőket... Ó, mennyi dolga lesz ezután!

Öreg házaspár ült az udvaron. Az asszony, egy kisszéken, éppen a vacsorára való krumplit hámozta. Örege ott motoszkált körülötte, amikor szokatlan hang ütötte meg fülüket. Az asszony keze elfelejtette a dolgát, az öreg is hallgatózott.

– Miről kolompol a torony?

Egy kisgyermek szaladt az utcán, tőle tudták meg, hogy mi történt. Elmélázott a két öreg: vajon maradt-e elég idejük megtanulni, miket beszél az új harang?A folyó megkerüli a duruzsoló malmot. Odébb sötét foltként fenyves erdő sóhajtozik bánatában, amiért oly messze szakadt a nagy havasoktól. Magasságok királyai most méltánytalan helyen, sík területen őrzik a mögöttük elterülő falut, magvaikat innen már Nemere szele sem képes viharos köpenyén feljuttatni a közeli hegyre, ahonnan aztán nyújtózhatnának fel az egekig, fel a fényes mennyországig, ahová minden harangszókor fel-felszáll egy-egy lélek.

Halál Mári is pontosan úgy vágyakozik, mint éjjel a saját árnyékaikat kergető fenyőfák ágai:

– Bárcsak szóna mán az a lélekhuszár, erősen jól jőne egy-két sírásás! Üresen áll a kamra, még a legyek sem tanálnak benne ennivalót, sirülnek ki az ablakon azonmód, ahogy bérepülnek. Bárcsak lenne egy kanna bor! Bárcsak lenne egy jó kis tor! – s azzal nekiveselkedik a búbánatnak, de olyan keservesen, hogy fenn megszánja az Úr, s felszólítja magához az éppen soron következő lelket.

Amint meghallja a templom harangját hirdetni a holtak égbemenetelét, Mári egyből életmagra kap, mint kókadt virág, ha hirtelen harmatot érez, s szalad a tiszteleteshez, megtudni, ki volt a megszólíttatott, s szíve hevesen ver, mert reméli, hogy inkább öreg és gazdag, semhogy – Isten mentsen – fiatal a szerencsétlen.

Aztán búbánatos képit magára öltve s két férfiember társára támaszkodva, mint akit nem bír el a lába a bánattól, bekopog a halottasház ajtaján, hogy felajánlja, kiássák ők a sírt, s közben remeg, pedig a faluban nincs ellenlábasa, tudja, hogy visszautasításban nem lesz részük. Évek teltek el sírásrívással, evéssel-ívással, méltán ők voltak azok, akik beleadtak szívet-lelket, s megszerezték a magukról soha le nem mosható csapatnevet: Halálbrigád. Halál Mári – ahogy a nép a nevét szájára veszi –, valamint Kaszás Józsi és Miska, vagyis a két Kaszás fivér uralja a folyó menti csend országát, ők ismernek ott minden holtat és minden keresztfát.

A fejfák között ők verték fel hajnalban a csendet és nyugalmat csákány és ásó csapkodással, s nótaszóval, ha közben a magukkal vitt erősítő vérükben tűzre kapott.

S mert a temetés a halált követő harmadik napon következik minden rendes székely faluban, Máriék is három napra osztják be rendszeresen a munkát. Reggel és este a halottasház környékén segédkeznek, ha kell mosdatnak, ha kell öltöztetnek, takarítanak, aztán ha már megkapták a jussukat, kivánszorognak a temetőbe. Ki kell ásni, ha fúj, ha havaz, megadva a módját annak a gödörnek; de nincs is panasz a munkájukra, mert olyan egyenes az örök laknak a fala, mintha léniával mérték volna ki. A padmaly pedig olyan biztosan áll, hogy egy alkalom nem sok, de még ennyiszer sem fordult elő a pályafutásuk alatt, hogy ferdén díszelgett volna rajta a koporsó.

Néha a „kimerültségtől” éjszakára megrekedtek a kiásott halom mellett, s amikor a baglyok elhagyták a temetőkert híres embereinek sírboltját, ők ott, helyben, az anyaföld illatos kupacán, álomra hajtották fejüket.

Harang kondul, Mári indul… Ez alkalommal, mire felérne a tiszteletes úrhoz, már tudja, hogy nagy temetés, dinom-dánom elé néznek, mert nagy ember adta vissza a fennvalónak idejekorán a lelkét, utolsó útján ott lesz az egész falu, de még a virrasztásokon is patakokban folyik majd a köményes pálinka, bor, s kosarakban áll kínálásra a kalács.

A kapuban már sort állnak az emberek, hogy megrendülésüket tudassák a ház asszonyával. Halál Mári és a két Kaszás testvér, mint aki ilyen helyt otthon jár, magabiztosan lép be a vagyonos házba. A fiatalon özvegyen, de gazdagon maradt feleség egyből meg is bízza őket, hogy ássák ki a sírt, szerezzenek be minden temetéshez valót, a pénzt nem sajnálva még előleget is ad a munkára.

– Hű! Mári! Ha legalább minden hónapba lenne egy ijjen temetés – ujjongMiska –, de jó világ járna müfelénk!

– Nyugodj mán meg, ijjen eccer van egy évbe, örvendj, s igyekezz, mer’ ez az asszony nem ojjan málé, hogy ne nézne a pénze után –, duzzogott valamiért a fehérnép, s az emberek hagyták, ismerték, hogy néhanapján reá jön a bolondóra – ahogy mondani szokták –, majd vissza jő a Mári esze, s intettek a háta mögött, hadd duzzogjon tovább.

A sír helyét pontosan elmagyarázta nekik a tiszteletes, eszerint nekiláttak a temetőkert közepében, egy nagy vadalmafa alatt, kihantolni a földet.

– Szép hej – morgott bajsza alatt Józsi.

– A legszebb – hagyta helybe Miska, csak Mári hallgatott még örökké.

– Kettős sírt kért az asszony.

– Azt, de hogy mikor akar ide dőlni!?

– Férjhez menyen, meglátod.

– Biztos.

– Egy év se kell, s mán ura lesz.

– Az.

– Szeretője es van, tudod-e?

– Mongyák.

– Müfélénk…

– A’ megfogá az Isten jobbik lábát.

– Pofa be! – kiált hirtelen Mári, s a Kaszások azonnal el is hallgattak ijedtükben. Túl sokat mondtak, mert ők is látták, hogy Mári bizony nézegette azt az embert magának, s hogy hova s kinek gondolhatta a szerencsétlen magát, bele is szeretett, s most reménye veszve látszik minden egyes lapát földdel, amit kifelé dobnak a gödörből.

Huppan a föld, csapódik a csákány, dolgozik a lapát, s már estefelé jár, amikor leülnek enni. A szatyorból előkerül a pálinka, étel után a bor egy üveggel, aztán még eggyel, a harmadikkal, s már horkolt a két Kaszás a felpúpozott föld tetején.

Mári még nézegeti az üveget, húz egyet belőle, oldalra dől, s mire észhez tér, már a csillagok magasan a feje felett úsznak az ég gyászos palástján. A két Kaszás sehol.

Aztán egyre sötétebb lesz, mintha leoltanák az égnek lámpásait. Vaksötét szorongatja Márit teljesen. A Nemere csak erre várt, előbb csak kísértette a fák ágait, aztán egyre jobban cibálja őket, nyikorogtatva, recsegtetve erős derekukat.

A baglyok elnémulnak, s megnyílik a sírvilág Mári szeme előtt. Mint visszatérő álmaiban, előtte lengedeznek fehér lepelként a holtak lelkei, hol hosszúra nyúlva, hol összetöpörödve, hol hívják, hol taszítják őt. Egyre közelebb érezi magához mindama falujabelijét, akire csak rágurította valamikor a zsíros fekete göröngyöket.

Fülében huppan a föld tompa dobbanása, s keze önkéntelen szatyrát keresi, ahonnan kihalássza az utolsó üveget. Kihúzza a dugót, beleszagol, undorodva tolja el az orrától.

Az orkán egyre erősebben dúl… Halál Mári, nosza, birokra kel vele. Kiáll a hant tetejére, az üveget a feje fölött tartja, hangjában a baglyok huhogása. Halál Mari őrült nevetésbe kezd. A bűzös folyadék lecsurog az arcán, a vállán, már a derekán érzi, s melegedni a lábán. Halál Mari rágyújt, tűz lobban, mennybéli Szűzanya! A láng éhesen belekap a benzinnel átitatott ruhába.

Fény villan, Mári pördül, vihog, karját széttárja, a szél játszva szárnyaira kap egy-egy csóvás szikrát, s viszi magasra, egyre magasabbra, fel, egyre feljebb. Viszi Mári árvaságát, szerencsétlen ifjúságát, s egyetlen igaz szerelmét. Fel a mennyekbe, fel oda, ahová most már annyira vágyott.

A folyó megkerüli a sírkertet. Odébb, a távolban, a fenyves erdő végre ellenfelére akadt az erős szélben. Fái hajladoznak, ágai kalimpálnak az istentelen időben. Most az egyszer a Nemere bizonyult erősebbnek, olyan lökéssel tört az erdőre, hogy annak magvait tobozostul magával repítette, s vitte fel, egyre feljebb, a közeli hegy tetejére.

Vörös lángnyelvek közt erőtlen pörög még Mári, a szikrák körtáncot járnak teste körül, s hajnalra néma csendet, mennyei békét üzen a még izzó horizont.

Azóta az öreg iskola mellé felépült egy új tanoda is. Egyre több, hangosabb, vidámabb nevetés tölti be az udvart. Most is, mint régen, egymás szomszédságában éldegél a templom és az iskola, de már szabad az átjárás. Nem tiltja senki, hogy a lelkek közel kerülhessenek egymáshoz. A gyermekek éneke éppen úgy cseng-bong az öreg templomban, mint akár az öreg, akár a fiatal iskolában. A gesztenyefák változatlanul méltósággal viselik fontosságukat, végzik küldetésüket. S közben örvendeznek, hogy lábuk elől elbontották azt az ormótlan, csúf betonkolosszust, amely hajdanán bejáratként szolgált. Hatalmas székelykapu vette át helyét.

Kapu: ég és föld között!

Fasor: templom és iskola között.

Együtt szolgálják azt, ami egy, ami ép lelkeknek elválaszthatatlan.

A gesztenyefák évről évre, minden ősszel elhullatják leveleiket, tüskés termésük lepotyog a földre, fényes, sima magvuk szertegurul. Hazafelé igyekvő gyermekek gyűjtögetik össze őket, teletömik velük zsebüket. Mintha csak sejtenék: mindőjük üzenet. Égi áldás. Összekötik tudás és lélek birodalmát.

Remélhetőleg most már örökre.