Verzár Éva: Ivó a Nemere ölében

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Ivó a Nemere ölében

Düledező kocsma viaskodik a Nemerével. Az öreg szél fitogtatja erejét, s bár korábban született, mint az ivó, úgy tűnik, hogy az „ifjú" kocsma győz, ahogy eddig mindig ebben az üvöltő orkánharcban. Zsindelyes kalapját csáléra eresztette, mint akinek már minden mindegy, vagy tán hogy székely csalafintasággal megtévessze a Nemere hegyén felébredt s most törni-zúzni akaró keleti szelet. A deszkapalánk is befelé indult, hogy ha esetleg mégis szükség lenne rá, támaszthassa a hűséggel őrzött falakat, amelyeket oly régóta szolgál.

Benn duruzsolnak a falusiak, már nemcsak férfiak, hanem asszonyok is ülnek jócskán az asztalok mellett. Petróleumlámpa fénye imbolyog, a még meg-megismétlődő áramszünetnek köszönhetően. Csilingelő hangon koccannak a poharak, s mert lejárt az 1848-as tilalom, már a sörösüvegek is össze-összeütik szájukat. Igaz, nem mindenki kocogtat a habzó itallal, inkább a fiatalabbak vetemednek erre az – öregek szerint – hazafiatlan cselekedetre.

A rozzant kapu egész nap kitámasztva áll, szépre faragott, ám már megkopott léceivel szégyellve köszöntené a vendégeket, de még nyikorogni sincs alkalmatossága, olyan peckesre állította az öreg kocsmáros a rögzítő botot.

– Szerusz! – ér egyszerre a bejáró elé két ember. Szemükbe jól behúzták bundasapkájukat, hogy a szél véletlenül le ne kapja, s repítse valamelyik kertaljába...

– Szerusz, ha Jóska vagy! – felel a másik ember a köszönésre.

– A vónék, s te Feri. Honnan a csudából kerültél elé, mert még a híredet es rég hallám, onnan a messzeségből.

– Hazagyüttem.

– Csak így, gyalogoson?

– Ebben a nagy hóban? Az utcánkban akkora a szélfúvás, hogy még a lovas szán es elakadna, így maradt nekem es a talponjárás, de cseppet sem bánom. Legalább bélátok minden udvarba, bár az is igaz, hogy a jó napom mán alig-alig fogadja valaki. Elfelejtettek, testvér!

– Megvénültél, a lehet annak az oka. Ne álldogáljunk, menjünk bé, arról biztosíthatlak, hogy az asztalunk még négy lábon áll, megvár mindenkit, aki egyszer melléje ült, míg Bálint bá az égbe nem indul.

– Hogy van az öreg?

– Megvóna, csak megöregedett, de még mindig ojjan zsíros az arca, mint asztalainak a lapja, ha még emlékezel reá. De mi van veled ott, a messzi idegenben? Töröd mán a nyelviket? Hun es laksz?

– Svédországban. Elég régecske elmentem. Beszélem, vagy inkább, ahogy mondád, töröm a nyelviket, de otthon azér még a mü szavainkon szólunk egymáshoz az asszonnyal.

– Asszonykád?

– Magyar lenne az es, idegenbe ismerkedtünk meg s kötött essze a sors, de megismered majd, mert itthon van ő es. S te? Megnősültél? Kit vettél el?

– Meg, meg... hosszú annak a sora.

– Az-e?

– Az. Kádár Erzsit vettem el.

– Hű, de jól béházasodtál a vagyonba! Hogy adták hezzád azt a leányt? Emlékszem, hogy még a bálba sem engedte az anyja, hogy bárkivel táncoljon, s tü sem mosakodtatok tejben-vajban.

– Hezzám került.

– Került? Még egy kört! – int Feri a pincérnek. Amaz egy fejbólintással tudomásul veszi a rendelést és eltűnik egy fekete lyukban. Alakját a lámpák sejtelmes fényében született árnyak tánclépésben követik. A zsíros pult előtt álldogálók belevesznek a vastag szivarfüstbe, csak a kocsmáros és a pénztár van erősebben megvilágítva. A füst Bálint kocsmáros köré tekeredik: mint rossz szellemek szárnyai ölelik körül alakját, a beáramló huzat miatt hol vastagabban, hol vékonyabbra nyúlva lejtenek hívogató táncot termetes alakja előtt és mögött. Feri belefeledkezett a látványba: a nyugati életben elképzelhetetlen az ilyen. Hirtelen feleszmél, majd kényelmesen hátradől:

– Mesélj!

– Rég vala – vakarja Józsi a fejét, végül nekibuzdul. – Elszöktettem a lányt a román forradalom után, 1989 januárjában. Nem volt mit tenni, itthon a föld alól es elékerített vóna az apja. Tudod, hogy pénzzel mindent el lehetett érni. Így, amikor megkaptam a fizetésemet – hétszáz lejem volt nekem, ötszázat Erzsi gyűjtött essze magának –, nekivágtunk a világnak. Budapestig vettük meg a jegyeket. Az úton nem volt semmi gond. Szerencsésen megérkeztünk. A magunkkal hozott, eladásra szánt dolgokból csináltunk egy kevéske forintot, s mert itthon elindulás előtt jó tanácsokot kaptam, nekiláttunk lakást keríteni.

– Sikerült?

– Még ma es azon kacag a fél falu, de magam es. Erzsi és én, a két buta, odamentünk, amit addig messzire elkerültünk. A rendőrségre.

– Csak nem csaptál fel rendőrnek?

– Azt nem. Nem es lehetett vóna. „Románnak"? Azért merészkedtünk a farkasverembe, mert itthon azt hallottuk, hogy onnan sokakot eligazítottak, s még házat is kaptak. Mü es bémerészkedtünk az első őrsre, amelyiket megláttunk. Köszöntünk becsületesen. Kérdezték, mi járatban vagyunk, hát válaszoltam: „Ház kellene, ahol lakjunk”. Erre reám nézett az egyik fakabát s mondá, hogy ház nincs, csak szoba, az es rács megett, ha megfelel, akkor béteszen oda, de az asszonykától külön. Hiába nézel így reám. Honnan lettünk vóna tájékozottabbak? A falu határát nem sokan léptük át addig. Csak a hírek osontak egyik utcából a másikba, kicsit meggyötörte őköt a távolság s az, hogy sok szájon kelt át, míg hezzánk ért. Igazából az úgy vala, hogy a '89 előttiek politikai menedékjogot kaptak, de mire mü odaértünk, szabaddá vált a világ, s a jóakarat odalett. Azér tanácsot s címet adtak. Felküldtek Csillebércre, ott vót egy gyűjtőszálló, ahol kaptunk egy szobát s másnap munkát a gumigyárba’. Én jöttem-mentem, dolgoztam, de Erzsi állandóan otthon ült. Félt, még a bótba sem merészkedett le.

– Félt? Mitől? Kitől?

– Mindentől és mindenkitől, de főleg a szomszédoktól. Mer ugye addig nem látott feketét, se kínait, a magyar szón kívül nem hallott mást, csak néha-néha románt, ha az valahonnét betévedt a faluba. Ott meg csak berbetéltek, egy árva kukkot nem értett belőle. Inkább bézárkózott.

– Meddig laktatok ott? Hogy alakult a sorsotok, hogy vagytok méges itthon?

– Nem maradtunk mü két-három hónapnál többet. Nyár elejire hazajöttünk. Én sem szerettem, Erzsi sem békült meg még az albérlettel sem, amit első fizetésünkből béreltünk. Te, Feri, mondok neked valamit, mégha leszakad a fejemre az ég, akkor es. Mü székelyek, mü valahogy mások vagyunk. Mü csak itthon érezhessük jól magunkot. Pesten nem békültünk essze az emberekkel. Nem vót közös a szó, a beszéd. Nem vót, amiről eltraccsolt vóna két asszonycseléd, ha esszetalálkozik a bótba’, vagy a szomszédba’. Te, én még ojjant es hallottam, hogy az egymás mellett lakók sem tudják, hogy ki fia-borja a szomszéd! Erzsi azért megismerkedett ezzel-azzal, de abban sem vót köszönet. De sokszor panaszolta, hogy megszólították, mert nem értik a beszédit... „Mit akarsz mondani?” – kérdezték tőle, persze tegeződve, s az asszony azt sem tudta, hova legyen, mert sehogyse illet a „te” az ő szájára. Ammá igaz, hogyha valaki, akkor ő székelyesen beszél, s a nyelve sem tört pestiesre, mint egyeseknek, akik mán két hét Magyarországon való tartózkodás után, amikor hazajöttek, úgy facsarták a nyelviket, mintha Budán látták vóna meg a napvilágot. Az én Erzsim nem akart megváltozni. Én sem. S amikor mán románnak lettünk felcicomázva, azt gondolám, inkább itthon magyarnak, mind magyar fődön románnak. Lesz, ami lesz... Megvettük a jegyet vissza, haza. A legközelebbi városban esküdtünk essze, csak utána merészkedtünk a faluba, hogy az öregjeinek ne lehessen joga egy árva rossz szóra se ellenünk. Főleg az asszonyt féltettem...

– Azóta itthon vagytok?

– Itthon..

– Ej, hogy ti mekkora bolondok vagytok, ott künn méges jobb az élet. Szépen megtanulhattatok vóna beszélgetni, s osztán észre sem veszik, honnan, merről való vagytok.

– De okos vagy, komám! Ha jól hall a fülem, s jól hall, mer a kucsma a térdemen, még te es úgy beszélsz, mint régen, pedig épp elég ideje élsz a jóba. Hejába csavargatod a bajuszod, még az es itthoniason van nyírva.

– Igazad van no, megadom magam, de hogy s mint alakult itthon?

– Eleinte rosszul, az asszony szülei tettek azér, hogy mindenki ferde szemmel nézzen reánk. Susmutoltak megettünk, hogy még arra sem vótunk elég jók, hogy ott künn esszeszedjük magunkot. Bezzeg mások!!! S mondhattunk bármit, hogy ott sem tejfel az élet annak, aki becsületesen akar megélni, nem hittek nekünk. Aztán szerencsénk volt Bálint bával. Ideadta a kocsma háta megetti fészert, ott laktunk addig, míg meg sikerült venni egy öreg parasztházat, amelyiken eleinte egy kicsit átfújt a szél, de ahogy került egy s más, átalakítottuk, rendbe szedtük. Ma már tégla az oldala s piros cserép fedi. Ha láttad volna Erzsit, amikor felraktuk a födémet, hogy csurogott a könnye! Kezében szorongatta a mezei virágcsokrot, hogy tegyük fel az „új ház” tetejére. Mára már rég leszáradt a szerencsét hozó bokréta, csak pár szál maradt belőle az asszony imakönyvibe’, s mü es szépen megvagyunk. Bálint gazda örökké segített, Erzsi mosogatott, főzött, én pedig a mai napig itt segédkezek. Hozom-viszem az árut s még gazdaságot es nyitottunk. Disznókot nevelünk a konyhára. Hát, így lennénk.

– Anyósodék?

– Ők, bizony, felénk sem néztek. Sokáig tartott, míg megenyhült a lelkik. Egy este történt. Épp a kicsi fiunkat altattuk. Én az egyetlen székünkbe’ ültem, Erzsi az ölembe’, a kicsike pedig az övébe’, s így dúdolgattunk, hogy elaludjon Jancsika. Az asszony vett észre valamit. Fülelni kezdtünk. Én úgy tettem, mintha ágyazni kezdenék, s hirtelen kiléptem az ajtón, látom anyósomot, hogy törülgeti a könnyeit, s közben csimpaszkodik apósom karjába, mert alig-alig bírja a lába megtartani. Behívtam. Jancsikát azonmód az ölibe vette, cirógatta, édesgette s vitt vóna a nagyházba münköt. Az öreg meg csak állt egyik lábáról a másikra, szorongatta kucsmáját, s mikor úgy gondolta, nem lássuk, törölgette a szeme sarkát vele. Nem mentünk velik, de azóta a legjobb vejévé léptetett elé a faluba, s a legbecsületesebbnek. „Szerencsés a leánya”, hinti, amerre eljár. De a poklot nem ismeri, nem járta azt az utat végig, amit mü. Azt csak az eperfa, a fészer felett, az tudja, mer ő látta s hallotta Erzsi sóhajait s könnyeit. Még én sem. Még előlem es eltitkolta. Ha nem lett volna Bálint bá, nem tudom, mivé lettünk vóna... Tavasszal, ha így haladnak a dolgok, elhatároztuk az öreggel, hogy eléléptessük az ivót. Vendéglő lesz, falusi turizmus, ha Isten es megsegít, s akad még valaki, aki bétársul.

– Hmm. Hmm.

– Mit hümmögsz, Feri koma, tán nem lenne jó?

– Mondasz valamit. Még alszok rá egyet, s hátha meglesz az, aki mellétek áll, ha engem jónak látsz...

– Hát, így, ahogy elnézlek... Világot láttál, sikeres ember lettél künti honban, csak kezet kellene erre rázni s beszélni az öreggel – mutat Feri a pult mögé, ahol hosszú kötényben, zsíros, nevető arccal Bálint kocsmáros méri az italt, s nézeget közben az asztaluk felé, mert de leülne ő is jóemberei közé.

– Akkor reggel itt találkozunk, s megmondjuk neki.

– Itt leszek, még papírost es hozok a terveknek.

Hazaindultak. Józsi még megállt a pult előtt, hogy a másnapi teendőket megbeszélje Bálint bácsival, de elsietett, nehogy a szeme eláruljon valamit abból, amit titokban kell reggelig tartani. Nagy terveket melengettek eddig, s úgy látszik, beteljesül, s kitehetik a vendégház ablakaiba a piros muskátlit, ahogy azt Erzsi látta lelki szeme előtt. Nem törődve a széllel s hideggel, majdnemhogy tánclépésekben sietett haza, s amint a házba belépett, kapta is ölébe Erzsit örömében.

Éjfél után, már-már hajnalodott, amikor nagy zörgetés, kiabálás verte fel álmából. Baj történt, siessen, menjen a kocsmába, szólították az emberek s futottak is tovább vinni a hírt s hívni a segítséget.

A kocsma körül fél oldalra fordultak a fák, hogy ne lássák a Nemere erejétől kidőlt épület hóban imádkozó falait. Ne lássák a holtat, aki a gerendát öleli, de lélek már nincs benne. Tán fenn pihen még a fák hegyén, s onnan figyeli, hogy mivé lett élete még megmaradt szerelme, a csálésapkás, zsindelytetős, szépreményű kocsma. A látvány fentről sem lehetett valami vigasztaló. Semmi sem maradt épen, csak a keményfából készült pult állt egyben a rom közepén, amelyik mögött annyit, de annyit álldogált s nézte az élet vésnökének nyomát barátai arcán, s vette át reszketeg, csontos kezükből az aprót, amelyet néha meg sem számolt, hogy ne kelljen azt mondania:

– Komám, ez nem annyi...

A kitámasztott kiskapu – mint a végek őrzői – állta eddig a vihar erejét, sóhajszellő kerül elő most valahonnan, átsuhan a deszkái között... s már nem védekezik. Utolsónak ő is leborul csendesen a fehér hóba.

János és Feri ekkor érkezik a romhalmaz elé. Némán, imára kulcsolt kezekkel motyognak, megrendült tekintetük egymásba kapaszkodik, a fájó érzést megpecsételve találkozik a két férfitenyér, majd hihetetlen erővel emelik s dobják félre a gerendákat, hogy kimentsék az élettelen testet.

– Gazdám, drága jó gazdám – súgja Feri a Bálint gazda fülébe –, hogy maga nem tudta megvárni a tavaszt, itt van a társ, akivel felépítsük a vendégházat, maga meg pont most esett el az ütközetben, pedig átélt: háborút, frontot, fogságot s még mennyi mindent... Mért akart pont most mennyei békére lelni?

Az aludni térő Hold megáll egy pillanatra a fa tetején, megnézni, hogy mit tivornyázott az éjszaka; látva az összegyűlteket s hallva, amint a mélyből nagy zokogás árad fel, megremeg, majd átöleli a gubbasztó, árva lelket, s magával viszi a fényességbe.

Az Úr elé, az égi söntéspult mögé.