top of page

Verzár Éva: Kifli és kávé





Részlet a szerző


Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből




Kifli és kávé



Három szöszke fürtös fej lapul az ablaküvegre. Göröngyös út vezet ki a székelyek lakta faluból, oly göcsörtös, mint az ott lakó öreg emberek keze, asszonyok lába. Az évezredek gyötrődése nem fájdítja az útnak köves kinövéseit a feketeföldből, csak fut, rohan a folyómederrel karöltve valahová messze, hogy a végét nem is látja a három kis szöszke lány, hát még a negyedikük, a kisfiú, akinek még hely sem jutott a világleső üvegtábla mögött.

A vén út egy fahídnak tart, s amint elhagyja a folyón átvezető, szúette gerendafából épült faszerkezetet, választás elé állítja egy vele szembe álló ház. Vagy balra fordul, amerre hajnalban tejillatot emel magasba a tehéncsorda nyomában felszálló por, s a falu földje, legelője után már csak ösvénynek nevezheti magát; vagy jobbra tér, ahol az ember szekér- és autóútként folytathatja keréknyikorgós útját. Akár erre megy, akár arra, reménykedhet: kíváncsi szemek tekintenek ki rá a kicsiny házak aprócska, zsalugáteres ablakai mögül. S akár balra tér, akár jobbra, hű társként a folyó is vele tart. Így alakult folyása Isten akaratából, az emberek beavatkozása nélkül, időtlen idők óta.

A bámészkodó gyermekek anyja kora hajnalban kelt, a csöppségek még aludtak, s még akkor sem ébredtek fel, amikor a messziből vonatsípolás jelezte, hogy elhagyta a falut a „berecki gyors”, megrakodva munkába siető emberekkel, mert hiszen a kommunizmust építő rendszer nem ismert henyélőt, még akkor sem, ha négy kisgyermeket nevelt éppen az özvegyen maradt asszony.

Ember, ember hátán, savanyú bűz, izzadság és cigarettafüst keveréke mindenhol a levegőben, s előle nem menekül senki emberfia, talán csak akkor, ha ülőhelyet kap, orrát saját blúzába rejti, s még alhat is testéből kipárló szappanillatában. Kattog, zakatol a vonat, minden állomáson fékez, döccen, megáll. Álmos szemű emberek tülekednek, elnyeli mindnyájukat a vonat gyomra, mint éhes vasállat, amely mindég csak zakatolva emészt, és soha nem érzi jóllakottnak magát. Brassó városához közeledve keverednek a magyar és idegen szavak. Román falvak munkásai tolakodnak, erőszakosan helyet keresve maguknak. A bábeli hangzavar egyre erősödik, balkáni hangos beszéd sérti a bóbiskolók fülét. Oszlopokban tódul a fülkékbe a cigarettafüst, izzadságszaggal fűszerezve, no és a reggel, délben, este elfogyasztott fokhagyma bűzével keveredve.

Az asszonyka még mélyebbre fúrja orrát blúzába, s kéri az Istent, hogy bárcsak már friss levegőhöz juthatna.

Brassó, végállomás. A vonat döccen, fékez, megáll. A ráérősebbek fennmaradnak, ablakot nyitnak, s csak akkor ugranak le a szerelvényből, amikor nagyot rándul, azt jelezve, hogy pihenőre tér a vonatveszteglőbe. Mint egy rosszul rendezett kelet-európai krimi: a felgyorsuló vonatból csak úgy potyognak ki az emberek a peronra, némelyek talpra esnek, némelyek szédelegnek, mások orra buknak, de mégis megérte az a negyed-félóra, amit még szunyókálva tölthettek a napi robot előtt.

Az asszony siet. Elsőként lép le a peronra. Egy pillanatra megáll, mélyet szippant a tiszta levegőből. Kifújja a bűzt, tüdejébe belehasít a várost körülölelő hegyek fenyőillata. Tisztának érzi magát, olyannak, mint a hegyek felett az ég kék tengere. Az állomás alagútja kellemetlenül huzatos, de amint kiér a szabadba, óriási park ösvényei hívogatják egy reggeli, kellemes sétára – ám ő a jól bejáratott, legrövidebb utat választja. Siet, de azért figyel. Hol jobbra, hol balra tekint, hol a bokrok aljába, hol a magas fák ágain ugráló mókusokat, madarakat veszi szemügyre. Gyermekei, amikor hazaér, mindennap alaposan kikérdezik:

„Látta a tegnapi beteg kismadarat? Ott volt-e még a bokorban? A virágok nyitották-e ki szirmaikat? A fák milyenek, s a parkban hintáztak-e a gyermekek?” Majd délután azt is megnézi, hogy a játszó gyermekeknek milyen volt a ruhája. Ezt is megkérdezik, s szemükben csillag gyúl fel, ha szépről, kis szoknyákról mesél. Ilyenkor olyanok, mintha láz gyötörné kicsiny, vékonyka testüket. Istenem! Végigszalad a hátán a hideg… Egyszer! Egyszer elhozza mind a négyet a parkba. Reggeltől-estig ül velük a nagy fák alatt a padon. Vesznek kiflit, veknit, parizert… Hadd hintázzanak, játsszanak kedvükre. Szép ruhákba öltözteti mind a négyet. A lányokat fodros, virágos ruhácskába, a legénykére rövid, kantáros nadrágot ad. Egyszer… Egyszer el kell jöjjön annak az ideje, hogy mindegyiknek jusson ruha, cipő, pénz a vonatjegyre, az ételre…

A kapu előtt sorba áll. Táskáját szélesre tárja ellenőrzéshez, alig van benne valami. Csak a zsíros kenyér barna csomagoló papírja kandikál ki belőle, az is kicsi, gömbölyű, nem lapos, széles karéj. Ma csak a kenyér sarka maradt meg neki. Elég lesz. Nem nagyevő. A kapus modortalan, mogorván löki be a kapun, hogy minden rendben, s ő nem szól. Minek? Durva, paraszt ember, rosszabbul járna, ha szót emelne ellene. Még a nevét sem tudja leírni, de kapusnak jó, a legjobb, ráadásul beszűkült agyában csak az rögződött meg, hogy ő a főnök.

Korán, már hatkor a munkahelyén kell lennie. Az öntöde, ahová protekció nélkül sikerült elhelyezkednie férje halála után, három váltásban falja az emberek erejét, egészségét. Hideg az öltöző. Nagyon hideg. Reszket, míg lecseréli utcai tisztaillatú vászonruháját, s magára ölti a piszkos, öntödesalaktól büdös kezeslábasát. Még nem nyúlt semmihez, de keze, arca a ruhából kihulló portól már feketefoltos. Nem mos kezet. Még délben sem, amikor megebédel. A zsíros kenyeret papírral fogja, s elhatározza, hogy inni sem fog, pedig szomjas. A vízcsap az öntöde ennek a részében mindig elromlik, túlságosan messzire kellene mennie, hogy kezet mosson vagy igyon. S ha inna, akkor a mosdóba is mennie kellene, de mert ott is rossz az egész vízvezeték, délre már magas halomban áll a piszok és vastag rétegben a klór. Egyszer megpróbált belépni, de a szag oly erős volt, hogy szeméből patakzott a könny, és kapkodott a levegő után. Majd ha lejár a munkaideje, vagy előtte pár perccel felkeresi a bérszámfejtők irodaépületét, mintha valamilyen hivatalos ügyet intézne. Ott tisztább, s ha szerencsés, senki sem veszi észre, úgy megjátssza szerepét, mintha színésznő lenne. Naponta próbál…

Bárcsak már otthon lehetne! Fél hatra már a falu központjában van, s mert ma fizetést is kap, bemegy a cukrászdába. A gyermekeknek süteményt vesz, leül a tömött székek egyikére, rendel egy kávét, megissza. Szájában érzi a keserű, forró kávé ízét, illatát, s nem törődik majd azzal, ha a „demokrata nők” őt csúfolják. Hadd tegyék, mit tudnak ők róla, soha nem kérdezték meg, hogy hogyan él, miből? A kollektivizálás után lettek olyan fontosak. Valamikor az iskolában még ők is rongyos harisnyában jártak ugyanúgy, mint ő, és a legtöbben. Csak most nem bírnak magukkal, miután egyikből kollektív elnök lett, a másikból a nőbizottság valamiféle vezetője. A múlt hónapi fizetéskor is bent voltak a cukrászdában, akkor is kigúnyolták: „Kávét rendelt, s a gyermekei otthon várják.” „Vajon mire vár?” „Kiflire?” „Ez a semmirevaló kiflit vár a kávéhoz!” – úgy tetszettek maguknak, hogy ezután már csak éles eszükön nevettek, s azon, hogy van valaki, aki náluk gyengébb, szegényebb.

Ma nem foglalkozik senkivel. A múltkor még könnyezett; igaz, amikor belépett a házba mindent elfelejtett. A gyermekek felseperték a házat, tiszta volt az udvar, a legényke is tisztába volt téve, a pelenka fehéren száradt a szárítókötélen.

Krémest vesz. Krémest és csokis süteményt. Mindkettőt, legalább ma, emelést is kapnak. Ez a fény! Dörög is? Itt benn! Ó, milyen csalogató! Ó, milyen fényes, meleg ösvény!


Messzire elhallatszott a robbanás. Szirénák, mentőautók, szélesre tárt gyárkapu…

– Mi történt?

– Hol, mi robbant ekkorát?

– Az öntöde! – rohant valaki, üvöltött, mint aki eszét vesztette.

Mindenki meghalt. Ebédidő után, épp visszaértek a munkahelyükre az emberek… Mind meghaltak…

– Istenem!

– Dumnezeu!


Három szöszke, fürtös fej lapul az ablaküvegre. Göröngyös út vezet ki a székelyek lakta faluból, oly göcsörtös, mint az ott lakó öreg emberek keze, asszonyok lába. Az évezredek gyötrődése sem fájdítja az útnak köves kinövéseit a feketeföldből, csak fut, rohan a folyómederrel karöltve valahová messze, hogy a végét nem is látja a három kis szöszke lány, s hát még a negyedikük, a kisfiú, akinek még hely sem jutott a világleső üvegtábla mögött.

A gyár teherautón vitette haza a deszkakoporsót, benne egy égett, felismerhetetlen test, s egy füstbe veszett terv: „Egyszer, majd egyszer, ha jut pénz ruhára, cipőre, élelemre…”

A szoba tiszta, az udvart a gyermekek felseperték, a szárítókötélen fehér pelenka lengedez a szélben.



A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf





54 megtekintés

Comentários


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK