top of page

Verzár Éva: Lajtorja föld és ég között





Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből





Lajtorja föld és ég között



Imára hajtotta koronáját az öreg eperfa, ágai kuszán, összegabalyodva lógtak alá, mintha szél borzolta volna kuszára benne a rendet, pedig csak évek suhantak át görcsei között, szeles napokon fájdalmasan nyekeregve az elmúlás közeledtét. A kiskertben, a rozoga istálló és zsindelykalapos csűr szögletében, kisasztal állja az idők széllelbélelt, esővel áztatott hóbortját. Fogpiszkáló szélű asztallapja alatt kivénhedt, lyukakkal cifrázott tálak, rozsdától csipkézett óriás edények – nyári pihenőjükre költöztek ki, s öltözködnek még több lyukkal, fodorral, várva a telet, hogy aztán rútságukat eltakarják a jövő tavaszra, istálló melegbe menekített növények alvó szépsége.

Az asztal mellett öregasszony serénykedett, s lám, az ő feje is a földet nézte, mint az öreg eper koronája. Hiába is erőlködött volna kiegyenesedni, mert hátizsákja erőst nagy súllyal nyomta gerincét. Igazi hegycsúcs volt az, ami úgy rakódott a hátára, mint a Kárpátok hegyláncolata egykoron, amikor Isten arról rendelkezett: legyen a földön hegy és völgy, védett helye a székelyeknek, ahol a folyók bővelkednek halban, az erdők gyümölcsben, vadban. S ez az „áldott hátizsák” pedig oly nagyon ragaszkodott szegény öregasszonyhoz, mint csiga a házához. Elválaszthatatlanok lettek, már-már tudomást sem vettek egymásról, csak talán annyiban, hogy az öregasszony, amikor az eget kémlelte volna, csak odaszólt az urának:

– Nézz mán fel, te ember, lesz-e holnap eső? – s ha a válasz biztató volt, az anyóka tovább göngyölgette sajgó szívvel az árvácskák csomagjait, amelyeket a másnapi piacra szántak. S mit is vesztett azzal, hogy nem volt termetre szálegyenes ez a talpig feketébe öltözött, ráncos, picurka kis asszonyka, akire az évek is úgy telepedtek, hogy magukkal hoztak háborúkat, diktatúrát, az elnyomásnak minden formáját, ami csak létezhetett ezen a kincsesnek nevezett vidéken? Talán semmit, főleg nem azokban a nehéz időkben, amikor szabadon csak a pacsirta dalolt. Inkább csak nyert valamicskét a réven, mert ha lenn a feje, akkor a szája is arra nyílik, s beszélhet, ha arra támad kedve és indulata, meg aztán ki nézné ki egy ilyen töpörödött teremtésből, hogy a fejében lehet „lázító” gondolat, s valamivel több érzelem benn a szívében. Ezért is érezhette néha úgy magát, mintha a falu bolondja lenne, s ennek hangot is adott halk szóval a piacról hazatérve, az ura mellett kucorogva a padkán

– Hagyd, anyjuk, te tudod, münk tudjuk, hogy az egyenes derekú embernek es lehet ferde a lelke, s a megtört hátúban is élhet jellem, szeretet. Még tán jó es, hogy így van, mert legalább neked szabad, helyettem es tudsz beszélni. Én, ha fennhangon szólnék az elvtársaknak, hogy menjenek inkább kapálni, kasszálni, s utána követelőzzenek a felől, hogy honnan az áru, egyből a milícián kötnék ki. Viseld még a sorsod, asszony, hogy legyen száj, aki mond, ha mondani kell – s azzal asszonya fájó gerincére tévedt eres keze, aki hálásan bújt még közelebb öregéhez, mert érintése levett minden napi sajgást, amit viselt.

Mert hát így esett, hogy ők ketten voltak egyek. Peka bácsi és Peka néni. Külön-külön nem látta őket senki. Ha piacra mentek, a bakon ültek szorosan egymás mellett, de oly szorosan, hogy tű sem esett volna le a két ember között. Hazafelé, ha jó piac volt, akkor a helyi kocsmában húzták egymás mellé a széket, az öreg fröccsöt szürcsölt, az öregasszonynak valami édes tömény itóka került az asztalra, onnan a gyomrába, hogy szétáradjon melege, eljusson az örökké fagyoskodó kezébe, lábába. Aztán ha már a pohár kiürült, az emberpár egyszerre állt fel, indult, másztak fel a nem mindennapi szekerükre, hogy hazavezesse őket a két áldott ló, akik maguk is egymásnak voltak teremtve, mert – hogy s mint történhetett? – ők is egyidősek voltak, egy apától-anyától kerültek valamikor Peka bácsi tulajdonába. Az utat jól ismerték, ha netán az öreg felhajtott a garatra – ritkán, de megesett –, az asszony vette kezébe a gyeplőt, de se szólni, se gyeplőszárral buzdítani nem kellett a két igavonót, mert a kocsma elől csak hazafelé vezethetett az út, s nem tova.

Hogy hogyan tettek szert a különös platós stráfszekérre, arról sem adhat hírt már senki. Azért sem, mert nem emlékezhetnek rá, meg aztán ki tudná elképzelni Peka bácsit egyedülálló legényembernek, aki szekeret készít magának? Csakis együtt készíthették Peka nénivel, s hogy jó is legyen, meg kényelmes is, valahonnan beszereztek egy kiszuperált autóülést, amelyet úgy állítottak helyére, hogy elkülönüljön a plató hátsó felétől, mintegy kényelmes szentélyt emelve a két öregnek. Merthogy mindig is öregek voltak, az sem kérdés. S hogy az autó kormánykereke se menjen veszendőbe, addig-addig ügyeskedtek, mígnem fékrendszert irányított az egykor szebb napokat megélt kormányszerkezet. S hogy teljes legyen az egész jármű különc megjelenése, a kerekek sem a megszokott abroncsos fakerekek voltak, hanem gumikerekek, amelyek kissé magasabban tartották a lovaskocsit, amire a hintófeljáró akaszkodott: szépre kovácsolt, szabályos lépcsőfokok vezettek fel a gyermekek által hőn óhajtott ülőkék elé. Na, ezért kellett a fék! A lovak megvadulhatnak, nekiiramodhattak volna az útnak, nem törődve a le-felmászó gyerekek seregével, pedig ők mindenhol támadásba lendültek, ahol csak megállt a különös platós stráfszekér.

Peka néni a tavaszban élt örömmel, szelíd, jó lelke ránevetett az első ártatlan arcú árvácskára, s attól a pillanattól, hogy rügy fakadt, és madárdal jelezte, hogy új ruhába bújt az öregidő, nem volt megállása a házban. Fekete hárászkendőjét hátára vetette, gyapjú meleg fejkendőjét jól behúzta a szemébe, s már lépett is ki az ajtón, otthagyva a kályha melletti kényelmes széket, amelynek párján még Peka bácsi olvasta rendületlen az aznapi újságot. Morgolódott is az öreg, ha meghallotta az ajtó csikorgását:

– Nem nyugszik, úgy settenkedik, mintha nem látnám, hogy mibe’ sántikál. Mán előre látom, hogy esmént veszekedés lesz abból, hogy a virágait métt visszük a piacra. Mán előre látom… Csak azt tudnám, hogy ki, s mivel babonázta meg, s törném essze a hátán a fuszujkakarót.

Élni kellett, élni kellett valamiből. S mi másból élhettek volna, mint amiből megéltek őseik? A földből. A fekete, zsíros földből… Megtermett mindent, amit belévetettek. Murok, hagyma, pityóka, fuszulyka, zeller, káposzta, s minden, ami az életben maradáshoz nélkülözhetetlen. Nem volt egy kisdarab föld szerte a faluban, ami parlagon hevert volna, főleg azokban az időkben lett ennek életben tartó ereje, amikor a kommunista diktatúra boltjaiban fenyőággal hivalkodott a szalámis akasztó, s a polcokon táncot járt a huzat. A várost a piac élelmezte, mint már annyiszor a nehéz időkben.

Hajnalonként a különös szekér még madárcsicsergés előtt útra kelt, hol rögös úton, hol aszfaltúton nyúlt világba kerekeinek nyoma, oly kitartóan, hogy ha jól összeszámláljuk, tán körbe is ölelte a világot, mire Peka bácsiék megvénültek.

Utak… Mint a soha nem találkozó két szekérnyom…


Nyár suhant a tavasz nyomában, nyár nyomában ősz, s a virágos kertbe beköltözött a rozsda, a szél egyre ércesebb hangon énekelt a száradó kórók között, bagoly huhogott éjszakánként kísértetiesen, a kémény lyukában. Peka néni a hűvös szobában hagyva öregét, még keres, kutat, hogy másnapra teljék a kosár, hogy ne vesszen kárba semmi, ami a piacon még eladható. Lábában az erő fogytán, meg-megremeg, mint száraz kóró szélviharban. Egész nap az ágyások között kószál kábultan, mint alvásra készülődő lélek, maga sem értve, hogy miért rosszabb ez a nyárutó, mint a többi, s miért ül örege a hűvös szobában, amikor itt lenne a helye mellette, hogy legalább felemelje a földről a kosarat, akkor is, ha szokása szerint morog hozzá elégedetlenkedve: „Ne nyúlkálj a kezem alá, ha má’ itt vagyok!”

De nincs itt, s benn is csak a gerendát nézi, mintha sose látta vó’na. Legalább evett vó’na abból a drága pityókalevesből, amit úgy főzött meg neki, ahogy szereti, kicsit savanykásabban, hogy jól essen a betegeskedő gyomrának. Az ég… Fájdalmasan nyomja púpja a gerincét, csak félszemmel látja, hogy tiszta kékre festette feje felett Isten az ég boltját, s hogy mégis honnan visszhangzik a dörgés, nem érti, minthogy azt sem, hogy honnan indult alvó időben a szivárványlajtorja, odébb, a hegy mögött.

– Biztos, hogy sokan igyekeznek Szent Péterhez, azért színesedett meg az ég lajtorjája, meglehet, hogy odafenn az Öreg elaludt, azért ez az égzengés tiszta időben. A mennyek kapuján dörömbölhetnek a földnek lelkei, hogy bébocsájtást nyerjenek az örökkévalóság birodalmába. Erre az öregnek es ki kell jönnie, legalább megmagyarázza neki azt, amit ő háta görbülete mián nem lát, hátha okosságát fitogtatva kikecmereg, s legalább mellé áll, míg bé nem fejezi a pakolást.

A házból, amint belépett, fagyos szél sietett a külvilágba, de oly erővel, hogy megingott, s nekidőlt az ajtófélfának. Huzatot vélve, ablaktól-ablakig sietett, nehogy embere még meg találjon fázni, mert abból nem kér. Kényes ám a férfiember, ha csak a torka vörösödik be akkor is, hát még akkor, ha vénségire összeszed valami tüdőbajt ettől a cúgtól. Bár hogy honnan jött, még csak nem is sejti, minden csukva, csak annyit lát, hogy öregjének kezéből kiesett az újság, a feje félrecsúszott a vánkoson – azért tette oda neki, a szék támfala mögé, hogy minél kényelmesebben olvashassa a nap híreit, már másodjára aznap.

– Károly! Te, Károly! Gyüjj immá’ ki, az Isten megálgyon! Gyere mán, s láss csudát! Még azt sem hallod, hogy dörgetnek odafenn? Szent Péter uraság esmént bézárhatta kapuját. Se felhő, se eső, csak zeng az ég, s még lajtorjája es a fődet éri. – Károly azonban csendben maradt, s amikor az öregasszony bökné, hogy ébredjen már életre, eldől mint a colstok, s Peka néni egyből tudja, hogy az ő oldalbordája is ott lehet fenn a kapuveregetők között, talán ő a leghangosabban dörömbölő, hogy így adja értésére a kinn tébláboló feleségének, hogy bizony jobbnak látta megválni a földi világtól.


Veretes csipkét rajzolt a fagyos tél Juliska néni ablakaira. Az ablaktábla alsó részét vastagon fedi a hó, abból indulnak világgá a jégből született csillagvirágok felfelé igyekvő szárai, káprázatos virágai. Kéz aligha alkotott volna ennél szebbet, ezt bámulva ül áldott napon át ablaka előtt a néma asszony. Kilátni még napmelegében sem lehet, a kinti fagy egyre mérgesebben hadakozik, s hogy mégis meleg van a kicsi házban, azt a szomszédok áldott kezének köszönheti a görnyedt hátú asszony. Érkeznek reggeli hóhullásban, késő délután Nemere fúvásában, kora este kutyaugatásban. A kaput óvakodva nyitják, hogy tiszteletben tartsák az öregasszony hallgatag szavát, életét. Csendes szóval meleg ételt tesznek a konyhaasztalra, fejszecsattogással hasábok hullnak a fatőke mellé, majd a kályha mellé sorakoznak, gyújtóssal a tetejükön. S mikorra már fogytán az ereje a megveszekedett szeleknek, lágyabb szellők pajkos játszadozása nyomán a hóbunda egyre vékonyabb a ház előtt, a lapátnyom ösvénye sem törekedik fel még magasabbra, köszönő szót szól Juliska néni ajka. S ha jókedvében kel a nap, sugarát meg-megcsillantja a jégvirágos üvegtáblán, s melegétől megcsordul a csipkemintázat legvékonyabb szála, cseppként haladva lefelé, utat törve magának, mosoly játszadozik az asszony arcán. Aztán estére kelve, amikor szemére fekete kendőt köt a nappal, s még mindig kristályként rakódik a fakeret aljában, Juliska néni tekintete üvegessé fagy. De a fahasábok sora egyre fogy, s lassan-lassan elvásik a harmatos minta az ablaktáblán. Akkor aztán az eresz öltözik harci díszbe, sorban tűhegyes jégbárdokkal, amelyek mintha csak azért állnák a nap tüzét, hogy megvédhessék a ház asszonyát. S amikorra már ők is elvékonyodnak, erejüket vesztik, méhecskék koppannak kábultan az ablakfélfának. Az öregasszony, aki eddig néma csendet ölelt magához, éledni kezd. S amikor már a kapuban megálló sem óvatos, nagy száját kerekre formálva kiáltja, hogy:

– Árvácskát veszek! Palántát veszek! Peka asszony! Juliska néni, elvinném a virágait a piacra! – Az öregasszony térül-fordult, s felszakadt belőle a tiltakozás:

– Nincs! Nem eladó!

– Legalább a megbó’dogult uraság ruhái között nézzen szét az asszonyság, kell ott legyen egy pantalló, vagy valamijjen kabátféle, ami mán magának úgysem kell. De kicsi naccsága, ne mérgelöggyön mán, az Istenke álgya, legalább a kamarába nézzen mán bé, akad ott szalonna, zsír, nem baj, ha egy kicsit avas, megeszik a gyermekek. Ha tudná, hogy azok mennyit esznek! – De mielőtt még tekintetes asszony vált volna Juliska néniből, csukta a kaput ellentmondást nem tűrve, s kicsi idő multán, amikor még a bezárt kapu mögül is hallotta hangjukat, nagy lélegzettel erőt vett magán, s hangos szóval kergette jó messze a szemtelenkedő asszonyokat, hogy aztán kedvük se legyen visszatérni a portája elé. Nála ettől a pillanattól fogva nem eladó semmi. S mint aki elégtételt kapott a sorstól, könnyű szívvel nyitotta a kertbe vezető kiskaput, s ahogy mindig is tette, egyenként köszöntötte a tavaszra nyíló virágtekinteteket. Mennyi szépség! Mennyi ártatlan lélekarc, egyik sem hasonlít a másikra, pedig egy fajtából valók, s mégis úgy különböznek, mint ember embertársától. Egy napsütötte reggelen pedig, amikor virágai pajkos családja már alig fért a szoros sorok között, kiskapával a kezében, papírral kibélelt kosarába szedte a legszebbeket.

– Mennyünk lelkecskéim! Mennyünk az öreghez…


Hej, temető, temető! De sokszor tárták szélesre kiskapudat! S te, bár nyikorogtál, recsegtél, mindig beengedted csendedbe az ide vágyót. Most még szélesebbre kell tárnod kapudat, mert aki most érkezik, maga mögött húzza négykerekű kisszekerét, benne gondosan kosárba rendezve sziromarcú kedvencei, nem kókadtak, mintha városi vásárba mennének, érzik, hogy hamarosan nedvet szív gyökerük, fejük felett madarak dalolnak a fa ágairól, vidám dalt elvadult gyümölcsfákon, a csendnek országában.

– Meggyüvék, öreg… Elkergettem a cigány asszonyokot, de ne morogj, mert kihozám a legszebb leánykáimot ide neked, hogy lássad szépséges orcáikot, ha fentről méges lenézel. Én osztán kijárogatok hezzátok addig, amíg le nem nyújtod a lajtorját, hogy én es fentről lássam, mijjen es lehet a lenti világ. Jó dolgod vó’t a télen, öreg. Cudar idő vala itt lenn, s ha nincsenek a szomszédok, akkor most én sem ültetgetem ezeket a szépecskéket. Aszt’ látád-e, hogy eladám a lovakot? Jó dolgik van nekik es, úgy mondá Feri szomszéd, aki annak az embernek a rokonya, aki megvette a fiaidot. Me’ neked a fiaid vó’tak a lovaid, s nekem leányaim a virágaim, de te nem vitted őköt piacra, s szabadultál meg tőlik. Na, de mán mindegy, ha akkor nem szólék, most nyugton hagylak… –, s folytatta mondandóját a falu híreivel, hogy tudjon mindenről embere, ha véletlen elfordítá a fejét, vagy nem úgy látta a mennyeknek országából a lenti dolgokat, mint ahogy ő látja.

Az ő gondja? Az ő gondja valahogy nem kerül szóba. Hisz mi kell már neki? Kicsihez volt szokva egész életében, s ha az a kevéske megvolt, akkor minek szaporítani a szót? Egyébként sem értette soha a sokat akarókat: „Minek a sok, minek több annál, mint amennyi kell?” Búcsúzkodásba sem kezd, visszajár ide eztán mindennap. Csak még végigmegy a soron, megnézi van-e új sír, van-e virág, s ha van, milyen? Van-e elhagyott hant, mert kerülne arra is pár árvácskavirág, hisz itt, itt kell virágozzanak, itt kell mosolyt csaljanak a bánatos arcokra…


A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf





48 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK