Verzár Éva: Mikka! Mikka!

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Házasság aranyérrel

Mikka! Mikka!

Amikor még nem egészen tavaszodott ki s még az eresz is csak csepegett – úgy farsang tájékán –, az emberek maskarába bújtak. No, akkor járta meg Miska. Hajnalban fázósan bújt ki az ágyból, ellátta az állatokat, kitámolygott egy pipadohányra a kapu elé körülnézni. Fagyos volt még minden, nem akart sehogy sem felengedni az idő, de már mindenki kergette volna el a dermesztő napokat.

Miska, az istenverte ember, most is csak bambult, mind borjú az új kapura. Kedvetlen volt és keserű. De mitől is lett volna vidám? Olyan szerencsétlen volt egész életében, hogy nem is remélte már, egyszer még valami jó is történhet vele. Jámbor vénlegény vált belőle, mire feleszmélt. Pedig dolgos volt, a munka égett a keze alatt, s nem is vétett ő soha senkinek. Hiába, a szerelem veres madara sehogy sem akart közelíteni feléje. Igaz, ami igaz, elég nyeszlett volt a szerencsétlenje, de akkor is: erősen hiányzott az asszony a háztól, aki nadrágba rázta volna. Erősen kívánta a fehérnépet, főleg éjszaka, amikor a Hold csillagcsókot hintett a sötét égnek.

„De jó es volna, ha valaki megmelengetné az ágyam!” – sóhajtozott nemegyszer.

Mégis, hol terem az az asszonycseléd, aki reá néz? „Hiszen akkora az orrom, mint egy kovászos uborka!” – nyomogatta meg mindjárt magának. A nadrág is csak ritkán találkozott hátsó felével, ha leült, legfeljebb akkor.

− No, Miska – gondolta magában, elnézegetvén a gyülekező embereket –, ez a farsang es eltelik, s a házad esmént üres marad. – Félreköpött a hóba, s jó nagyokat szívott pipájából.

A farsangosok meg csak szaporodtak az utcasarkon, a megbeszélt találkahelyen. Onnan indulnának bolondozni a faluba.

− Miska! Gyüssz velünk? – kiáltott feléje egy emberforma.

− Menyen az istennyila, hogy essen a jó dógotokba! − mordult vissza −, de ekkor hirtelenjében beléje csapott a ménkű egy szépen ringó kerek fenék alakjában. Ott riszálta magát a medvetáncoltatók között. Ilyen kerekséget, amióta felcseperedett és nézegetni kezdte az asszonyi formát, még nem látott!

− Hű, az annyát! E má igen! Ezen a csípőn osztán elfér a vékás kas es, s ha rendes ember kezibe kerül, aki nem sajnájja tőle az ételt, még a mundrizsáknak es lenne hejje deréktájt. – Álljatok meg, hé! Bundát veszek magamra, osztán belévágok. Isten neki! − Azzal befordult a portán, fejébe akasztott egy nagy kucsmát, a bundát kifordította, csihányzsákot vett a kezébe, egy üstöt, na meg egy botot, s így, ebben a „cicomában” máris a többieknél termett.

− Itt volnék! − Vénlegényes zavarában azt sem tudta, merre forduljon, mit csináljon. Csak annyit érzett, hogy a menyecske csípeje úgy vonzza a szemét, mint a delejes mágnes.

− Hát mihez vóna kedved?

− Mit tudom én? Maj' kitalálok valamit, mókáztam én eleget az éltembe’, még az es vicc, hogy megszülettem, de az még nagyobb, hogy fel es nőttem.

− Mit keseregsz, hé? – szólt rá az egyik ember, nem tudni, kicsoda-micsoda, mert mindenféle kacatot magára akasztott, ami csak a keze ügyébe akadt.

− Kesereg a nyavaja, csak mondom: ha annyi pofot kaptál vóna, mint én, akkor most nem kérdezősködnél!

− Azé lett ojjan lökött szegény feje – suttogták a háta mögött, de hamar befogták a szájukat, mert Misi erős paprikásan nézegetett hátra, mint aki meghallott valamit.

− Akkor reád bízzuk, hogy mit kumulálsz ki, de osztán gyermek ne maraggyon csendben, amerre elhaladunk! És sikoltozzanak, ahogy a torkikon kifér, a fehérnépek is!

− Bízzátok reám!

Addig-addig somfordált, hogy a nap folyamán a domborulatok mellé keveredett. De nagy lett egyszeriben a kedve! Mintha megtáltosodott volna! Csodaszer volt neki minden perc, de gondolatában megszületett valami, s egyszeribe megijedt:

− Hátha ember ez, nem es asszony? Ennek utána kell járni! − Nem habozott sokat, annyit azért tudott, hogy az asszonynépség csiklandós, s ha olyan helyre nyúl, akkor a szájukat sem tartják csukva. S hogy ne furdalja tovább a kíváncsiság, egyszeribe ölébe kapta a maskarába bújt kerekséget, mintha betyár rabolna cselédet. Nosza, volt nagy sivalkodás, rúgkapálás, még csak csiklandozni sem kellett a kicsikét, mert azonmód elárulta magát.

− Asszony ez, a javábúl! − Olyan öröm szállta meg, hogy a Nap is előbújt a fellegek mögül, mintha csak megérezte volna lelke repdesését. Csillogott a fény a szürke havon, a varjak messze elkerülték a zajos felvonuló csapatot, és Misi szíve körül megmozdult valami. Csak úgy szálldostak lelkében a dalos pacsirták, na meg a fejében döngicsélni kezdtek a méhecskék.

− De hátha csúf? − fűzte tovább gondolatait. − Ette a bánat, mit érdekel engem, ha rusnya, zsákot húzok a fejire! Mit számít, mijjen a képe!

− Hátha rosszféle, csúf a lelke? – morfondírozott tovább. − A' bijjon nagy baj lenne! – Bevakart a kucsma alá, mert igencsak melege lett erre a gondolatra. Ismét a leányzóra nézett, s okosságától egyből elszállt minden félelme.

− Ijjen szép hátsót rossz lelkületű némber nem növeszt. Hisz’ az ideges, veszekedős asszonyok olyan cingárak, mint a piszkafa!

Egész álló nap erősen jól mulatott. Csak úgy viháncolt, mint egy fiatal csikó, pedig már rég megette a csikósága javát. Amerre eljártak, torkuk szakadtából sikoltoztak a leányok, asszonyok. Szem nem maradt szárazon, mindenkit megkacagtatott bolondos mozdulataival. De belül igencsak nyugtalankodott. Várta az estét, amikor fény derül arra, hogy ki is dobogtatta meg rég szunnyadó szívét. Az esti mulatság közepe táján, éjfélkor, mindenki leveszi a maszkot. Addig csak kibírja valahogy. A felvonulás után hazasietett, hogy tisztába vágja magát. Jól befűtött, lavórt vett elő, mosakodni kezdett, s úgy prüszkölt a víztől, mint egy megbokrosodott ló. Volt is valami igaz benne, mert igencsak kesze-kuszának érezte magát. Kinyitotta a szekrényt, a naftalinszag csak úgy áradt belőle. Válogatni kezdett ruhái közül. Ilyen sem esett meg vele – nem is emlékszik rá –, hogy keresgetnie kellett volna, mit vegyen fel. A gatyái, ingei külön polcra voltak berakva, valamikor még szegény anyja vette s pakolta be neki hozományul. „Nehogy majd az asszony, akit elvesz, azt merje mondani neki, hogy rendes gatyája sem volt, amikor megházasodott!”

Végre elkészült, de úgy sietett, le ne késsen semmiről, hogy a kucsmát még a kezében szorongatta s fedetlen fővel fordult ki a kapun. Már jó messziről hallatszott a zenebona. A terem tele falusiakkal. A bejáratnál is sokan álltak, leskelődtek befelé. A fal melletti padsorok lassan megteltek. Az első sorban fiatal lánykák sorakoztak ünneplőben, bodorított hajjal; hátrébb, a belső sorokban, az öregek, komolyan, mereven. Ők nem táncoltak, csak leselkedtek, mert mit szólna a világ, ha vénségikre ropni kezdenék? Farsangi bál lévén, nem hiányozhatott a hajalt kukorica meg a kürtőskalács sem. Azonnal meg is érezte, amint belépett a friss levegőről, a kürtőskalács finom vanília és az asszonyok erős, pacsuli kölni illatának keverékét. Máskor már a kalács puszta gondolatától is gyűlt a nyál a szájában, ám ez most száraz maradt, a szemgolyója viszont annál élénkebben ugrándozott ide-oda.

Miska nem cövekelt le az ajtónál, hanem egyenest a színpad felé vette az útját, hiszen ő is maskarás, neki is ott a helye. Mint az iskolások, a nagyok is mind bevonultak a terembe, s mindenki vihogva találgathatta, kit takarnak az ilyen-olyan álarcok és tarka-barka ruhadarabok. Messze volt még a boszorkányok órája, pedig Miska már erősen kívánta, hogy elüsse a toronyóra az éjfélt, olyannyira dolgozott benne a kíváncsiság. Addig is összeszedte bátorságát, felkérte s meg is táncoltatta a nőszemélyt, s itta annak egyre édesebb illatát. Míg a ritmusra illegették magukat, igencsak melege lett, mert nemcsak a lelkében érezte, hogy valami mocorog, hanem az ágyéka sem hagyta nyugton. Ki is szaladt nem egyszer a hidegbe, hogy valamiképp csillapítsa magát.

Aztán végre kondult a református templom órája. Elütötte az éjfélt. Mindenki szedte-vette le magáról az álarcot. Miska visszafojtotta lélegzetét. Vajon Isten áldása, vagy Isten csapása? Aztán megkönnyebbülve felsóhajtott: nem volt a lány képin semmi kivetnivaló! Azt is megtudta, kihez tartozik szíve választottja. A szomszéd faluból jött át rokonaihoz, itt is marad pesztrálni azok kisgyermekét.

− Egy kicsit beszédhibás szegényke − mondogatták az asszonyok, de ez a legényt cseppet sem érdekelte. Jó erősen magához szorította Márist; eleinte ugyan rendesen ellenkezett, ám az erős karok ölelésére végül teljesen – azaz majdnem teljesen – átadta magát a legénynek.

A bál után egyre melegebbek lettek a napok, az égi fény sugarai egyre többet csókolgatták a Földet, Misi meg a kapualjban Márist. Addig-addig melengette a napsugár a növényeket, szelídítette a szelet, hogy a kinti világ zöldbe borult. A tavasz megbolondított mindenkit, de főleg egy valakit, aki mán nagyon nem bírt magával. Szent igaz, hogy a méheknek sokkal könnyebb dolguk volt a virágokkal, mint a legénynek a lánnyal. A jólelkű, kedves teremtés nem sokat akadékoskodott másban, de azt az egyet nem akarta. Ezért hát hamaroson kihirdették a templomban a lakodalom napját. Nem hívtak sok vendéget, szegények voltak mind a ketten, mint a templom egere, még ünnepi vacsorára sem jutott. A rokonság kísérte el őket a tanácshoz, s utána az oltár elé.

Élték is aztán a boldog házasélet ama szépséges mindennapjait, amelyről Miska olyan sokat álmodozott. A szerelem buja heteiben még a Nap is elszégyellte magát. Hogy semmit se lásson, elbújt jól a fellegek mögé, s esett is az áldott eső egy hónapon át. Nem hiába, mert alig pár hónap múltán Maris már peckesen, a hasát előretolva sétálgatott a Fő utcán, fel s alá. S nem kellett több, mint egy év, s már Miska is meghasasodott, igaz, ő a rendszeres koszttól.

Akkor már ott sírt Maris karjaiban az utód − fiúgyermek képében. Ezen a tavaszon már hárman mentek ki a mezőre kapálni. A gyermeket egy paplanba csavarták. Amikor kiértek, leültek a föld szélére, egy fa alá. Maris komótosan kényelembe rakta lábát, elővette tejtől duzzadó mellét, hogy megszoptassa szerelme gyümölcsét. Bontogatta a batyut, a paplant már egészen szétterítette, de a gyermek nem volt sehol. Egyből sikoltozni kezdett:

− Mikka! Mikka! Hun a dermek? – Keresték, kutatták, s nem találták. Kiesett útközben a paplanból...

Habár nagy szomorúság ez, így születhetett a szólás az én falumban. Ha valaminek lába kelt, és sehogy nem találja a gazdája, Marissal kiáltja:

− Mikka! Mikka! Hun a dermek?