top of page

Verzár Éva: Nyár Erdélyben






Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)


Nyár Erdélyben



Alig búcsúztak el a tavasztól, a télvégi farsangi hangulat már csak az esti beszélgetések során bukkant elő egy-egy emlékezetes rongyrázós alak bukdácsolós képében, éppen úgy, mint a tavaszi szerelmes majális estéké, amelyek rügyfakadással egy időben felpezsdítették az emberek ereiben a friss vér lüktetését, s a sok deres hajnal után jó volt érezni újra a meleget, a fényt. Bizony, csak úgy rohant az idő, a munka javában folyt kinn a mezőn, pedig ízlelték volna még a tavasz zsongását s szívesen ölelték volna a sivár tél után a bomladozó virágok első illatozó szirmait.

A réteken derékmagasságban állt a fű. Egyre gyakrabban ébredt arra a Nap, hogy első sugaraira az emberek csapatokba verődnek, s kaszával a hátukon a rétre bandukolnak füvet kaszálni, virágos rétet halálba küldeni, hogy illatos legyen még télen is a tej, amit a tehenek tőgye gyűjt reggeli-esti italnak, életerőnek, gyermeknevelőnek.

A nyári alma színe pirosra változott. Mosolyogott egy ideig ágvégről a Nap felé, majd megunva a sütkérezést, nagyot pottyant a földre. Micsoda íz! Semmi kétség, húsába, színébe is beköltözött a nyár Erdély hűvös hegyei között.

Az asszonyok alig bírtak magukkal, mindenhol dohot, rossz szagot véltek érezni, még ott is, ahol a férjuruk csupa kölni illatot érzett, s hogy ez így van, azt csakis asszonyember értheti meg, mivel csak ő tudja, mikor jön el az ideje a nagytakarításnak. Ehhez amolyan hetedik érzék kell, amely a férfiakat elkerüli, s ők csak hümmögések közt engedelmeskednek, ha kéri az asszony a segítő kezet. S hogy ideje van – ezt már meg is beszélte Pirike Marikával; Erzsike Juliskával –, igazolta, hogy ugyanazon a napon kerültek ki a szomszédasszonyok udvarába a tél savanyú szagát magukban rejtő cókmókok. Reggel, amire a Nap a falu megetti domb tetején megállt egy pillanatra körülnézni, már sorakoztak a székek, rajtuk elnyúlva a kora hajnali álmából felriasztott leghosszabb lajtorja, s erre pedig szép sorba ráfeküdtek a díszesen varrott párnák, meleg gyapjú paplanok, faliszőnyegek, ringy-rongyok – sütkérezni, a nap melegét magukba szívni.

A gyermekek örömideje is elérkezett! A máskor féltett, óvott, de most mosásra váró szőnyegeket cipelték egész álló nap a hátukon, szülői engedéllyel sátrat, vagy éppen színpadot építettek egy-egy kiürült pajtába, ahonnan kiköltöztek a juhok, vagy kés alatt bevégezték életüket a hízók, ott, ahová előadásra volt hivatalos az utca gyermeknépe. Ilyenkor a legkisebbje is nagyot merészelt, feltette nagyapja fekete ünnepi kalapját a fejére, körülnézett, hogy Zsuzsika ott van-e a szomszédból, hogy lássa, s ha meglátta annak szeplős arcocskáját, felállt egy dobogónak kinevezett vályúra, s nagyot kiáltott, hogy mindenki hallja:

– Talpra magyar! Hí a haza! – s mondta erős hévvel azt a verset, amelyről azt hallotta egy este, hogy nagyapa még valamikor a színpadon dobbantott s dagadt büszkén melle a sorok hevétől. Azt is tudta, hogy nagyon sokáig nem léphetett ki néző elé senki ezzel a verssel, hogy miért, talán nem is kérdezte, csak elkönyvelte magában, mint mindent, amit gyerek még nem érthet, csak tudnia illik róla. Azt is tudta, mert látta, hallotta, hogy valamitől megváltozott a világ – így emlegették –, s most lehet szavalni a kultúrban is, de itthon jobb: ez is színpad, és hallgatósága is van épp annyi, amennyi neki elég.

Mindig a Talpra magyarral kezdődött a műsor. Talán azért, mert az imádság is mindig úgy kezdődik: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… –, s tartott az előadás addig, míg mosásra nem szólították a sok-sok „díszletet”. Az arra haladó nagyapa is elismerően penderített egyet az orra alatt kanyargó kackiás bajszán:

„Csak ember lesz ebből a lurkóból” – mosolygott, de nem szólt, hanem haladt tovább a dolga után nézni, mert abból volt állandóan.

A kultúrát csak fél szemmel és füllel követő szülők felkutatták a régi meszelőt, ha kellett, új nyél került bele, mert úgy-e az asszonynak csak akkor áll kezére, ha az ura közreigazítja, megnézi, hogy nem-e hullajtja szőrét, s áldását adja rá: alkalmas a munkára. Ezzel a megjegyzéssel a portán megkezdődött az év legnagyobb felfordulása. A meszet már reggel korán beoltották, átszűrték egy rossz harisnyán – az asszony gondosan elrakta, mert nem veszhet a semmibe semmi, nincs olyan, amit valamire fel ne lehetne használni. A vödrökben kékporral bevegyítve végre készen állt a falak támadására kész, sima, frissességgel kecsegtető keverék. A pókok a tollseprűk rohamát követően riadtan menekültek a biztosnak hitt fészkükből, ahányan voltak, annyi felé, maguk mögött hagyva napfényben megcsillanó selyemszálon függő kuckóikat.

Az asszonyok igazán jól elvoltak, harsányan nevettek, dalolásztak, munka közben át-átszóltak egymásnak a kerítés felett, csak a férfiak arca lett egyre bosszúsabb, mert sehogy sem értették, hogy mire való az ilyen nagy felfordulás. De tenni, semmit sem tehettek, mert ha az asszony a fejébe vett valamit, tudták, jobb belenyugodni. Egyébként is volt jól bevált receptje minden rendes férfiembernek, aki házasságban élt, s ráköszöntött a nyár s az asszonyi hóbort. Azt pedig egymás közt hangoztatták is: „Okos férfi egekig dicséri asszonyát, reggel még készségesen segít emelgetni a bútorokat, s mikor látja, hogy a nehezén túl vannak, már nem kell férfikéz, kisomfordál a kapun. Horgászni megy, hogy szegény asszonynak ne kelljen vacsorát is főznie! Magabiztosan állítja, hogy megfogja az estére való eledelt, a feleségének semmi dolga nem lesz majd vele, mint egyszerűen csak megsütni.”

Miután maga mögött óvatosan becsukta a kaput, meglehet, hogy még mocorgott benne a lelkiismeret, de a folyót meglátva elszállt belőle a legparányibb aggály is. Úgyis csak az asszony lába alatt lenne, fűzte gondolatsorát, s már-már ott tartott, hogy hálát várt azért, hogy ilyen előrelátó, elővigyázatos férjeura feleségének. S amikor meglátta a komát egy másik ösvényről a folyó felé somfordálni, elillant az a pici homokszem is, ami addig aggodalmaskodó lelkét karcolta.

– Aggy’ Isten, koma!

– A’ most megvan, hála a magasságosnak, csak nézz körül!

– Mán Jáki es künn van a bivalyokkal.

– Fehér ingben.

– Abba’. Harmatos fehérbe a fekete bivalyaival…

– Te! Láttad legalább eccer színesbe?

– Ha láttam vóna, nem lenne ojjan híres-nevezetes embere a falunknak.

– A bivalyoknak es szép földi élet jutott osztályrészül, gavallér poroszkál mellettik, ha a malomba mennek; úriember feji a tőgyüket, s hozza ököt fereszteni, hogy jól érezzék magikot a bőrikbe. Csak nekünk ojjan nehéz az élet! – kacsintanak egymásra, s felsóhajtanak, mert kedvenc horgászhelyükön, előre látják, nem lesz halfogás. Jáki bá bivalyai nem vetik meg az iszapos fürdővizet, amit épp velük szemben taposnak, s ott fog kavarogni majd egész nap a folyó, amelynek hullámai, igencsak félő, hogy elijesztik a halakat.

– Azé’ csak próbálkozzunk! Hoztál gilisztát?

– Nem én, még csak az kellett vóna, hogy Julis meglásson a kicsi ásóval! Attól ment vóna az egekbe a cukra, s vele a mérge!

– Én es úgy lennék vele. Ássunk, az iszaposba van elég, mégha nem es ojjan kövérek, mind az otthoniak.

Azzal nekiláttak a munkának. A cipőkrémes doboz hamar megtelt kövér kukacokkal. A fűzfa hűsében jó ülőkéjük volt, addig nyomták hátsó felükkel, míg el nem ütötte a toronyóra az öt órát. De hiába dobták ki-be a csalit, üres maradt a szák.

– Nem vót szerencsénk… Az asszony csak kitalál valamit estére…

– Ha enni akarunk, akkor jobb lesz, ha menyünk. Jő a csorda…

A hajnal madárdalos ébresztőjét visszhangozta az üres lakás, a Nap is beküldte kacér sugarait a zsalugáter résén, amikor az asszony mocorogni kezdett, s fordultában már mordult emberére, hogy induljon, mert fejni kell és indítani az állatokat a csordával, majd felkel ő is, csak a dereka sajdul s a karja ólomnehéz. Erőt vesz magát, kifelé fordul, hogy belássa az egész szobát. A fal egyenletesen fehér, a meszelő nyomát sehol sem látni. Nyújtózódik. Elégedett. A bútorok még féloldalasan állnak, de most ez nem zavarja szemét, száradni kell a falnak. Fejében cikáznak a gondolatok, megszervezi a napot, nyújtózkodik még egyet, az izomláz válaszol, kiül az ágy szélére, tudva, hogy majd úgyis engednek merev végtagjai, ha mozgatni kezdi őket…

Asztalra tette a reggelit. Kivételesen mindketten ittak egy kis lélekmelegítőt. Együtt is átbeszélték a napot, s nehezen felkászálódtak az asztal mellől. Az aznapi munka – míg teljesen kiszáradnak a falak – főleg asszonynak való. Ki kell mosni a terítőket, abroszokat, csipkéket, függönyöket, ágyneműt, még azt is, ami a szekrényben állt, amit csak akkor vettek elő, ha vendég toppant be, kinek éjszakai fekhelyére csak a legszebbet, a keményített csipkést illett adni. A férj egy rozsdás bádog fürdőkádat húzott a kút mellé, telemerte vízzel, az udvar közepére kivitte a mosógépet, tálakat, ruháskosarakat. Aztán útbaigazítás szerint kihordta a kamra kincseit, lapítót a legkisebbtől a legnagyobbig, lúgot főzött, majd leszűrte, ettől lesz szép tiszta, aranysárga a fa, miután a cirok súrlókefe végigsikálja beszürkült lapjait. Aztán körülnézett, a felesége visszanyerte lendületét, vidámságát, s mert már dalolt is, idejét látta ismét kisomfordálni a kapun. Ma már semmiképp nincs emberre szükség. S mert az asszonyoknak csak akkor jár szaporán a keze, ha a szája is, napközben össze-összeültek a szomszédasszonyok, s egyáltalán nem sopánkodtak azon, hogy minden ember eltűnt a ház tájékáról, még azt merték volna mondani, hogy csak a szájuk jár, a kezük meg ünnepet ül az ölükben. A nagy beszélgetések között szépen sorakoztak a napra bámészkodó lapítók, rogyadozott a szárítókötelet tartó karó a nehéz súly alatt, s hófehér ruhák lengedeztek a kötélen. Estére holtfáradt nők dőltek be az ágyba, s arról álmodoztak, milyen szép lesz a ház, ha minden keményített, vasalt, tiszta a helyére kerül.

A nagytakarítás harmadik napját várta kicsi és nagy. A nyári, egy egész napos ünnepét a családnak…

Ébredésre nem kellett nógatni aznap reggel senkit, a gyermekek elsőként ugrottak ki ágyukból, szó nélkül bontották le a teátrumot, a kellékeket összehajtogatták, míg anyjuk az asztal mellé nem szólította őket. Nagyapa reggeli után nem maradt ülve az asztal mellett újságot olvasva, kivételesen elsőnek állt fel, s szedte halomba a horgászbotokat, mindenkiét ellenőrizve, hogy rendben van-e.

A fészerből kigurult a kisszekér, Thália apró szolgái, akik tegnap nemzeti hősként ünnepeltették magukat, most azon szorgoskodtak, hogy minél hamarabb púposra teljen a kiskocsi. Anyjuk – aki mindent átlát – ellenőriz: legyen bőségesen tisztítószer, mert nem ritka, hogy a folyóvíz kisodorja kezük közül a síkos zsírmaradékból főtt házi szappant; kefe legyen mindenkinek legalább egy, meg kisvödör, amivel padra merik a vizet; s aztán jöhet az enni-inni való bőségesen. Pokróc az istállóból, amit majd a végén mosnak ki, s amíg sorra kerül, rátelepszik a pihenni vágyó a nagy fűz árnyékában. Végül a deszkapad nyúlik keresztbe a kisszekéren, amit beállítanak a víz sekélyebb részébe, s amelyen megtisztul minden, amit nem mosott ki a gép, de főleg az egy évi tapodástól csíkjaik szépségét elvesztett szőnyegek.

A Nap a hegytetőn komótosan emelkedett egyre magasabbra, s a szél erejét fitogtatva kergette szét az égi mezőn legelésző fellegeket, arra vigyázva, hogy össze ne csődüljenek esőt hozni, s készen állt arra, hogy lenge lebegéssel szolgálatba álljon, ha szárítani kell a kiteregetett tiszta kelmét.

Az elemózsiás kosár hasa kiterebélyesedve jókora helyet foglalt el a pad égnek álló lábai között, a bodzapezsgővel megtöltött demizson mellett. Még egy ellenőrzés, hogy minden szükséges holmi a helyén legyen, s amikor emberszám és csomag rendben találtatott, kulcsra zárult a népes család után a kapu.

Elől a ház ura, aki vállain cipeli családja életének gondját, örömét, s most megfeszül karjában az izom, s húzza maga után a felhőtlen nap ígéretét. A gyerekek nevetését, az asszony szemének csillogását. A kocsi mellett fekete klott gatyában gyerekek loholnak, nyomukban cigánykerekezik a por, versenyezve a házőrző ebbel, aki éven át láncon vigyázza a gazdaságot. Hátul nagyapa féltett horgász botjaival a kezében, betartva a biztonságos távolságot, nehogy még valakibe beleakadjon a horog. Legvégül az asszony, aki még szót vált a szomszédokkal, de figyel arra is, hogy nem-e hullott le valami a felpúpozott kicsi szekérről. A falu utolsó házát elhagyva, szekérkerék- és traktornyomban haladnak, s mivel a falu csordája buckásra tapodta, igencsak ugrándozik a kisszekér. Az út menti zöld kukoricaszárak mint hosszú derekú, pártás leányok állnak sorfalat. Ünnep van. Kiérnek a folyópart menti rétre. Ezerszín szőnyeg terül lábuk elé…

A nagy fűz alatti legjobb helyet nem foglalta el még senki, hűvös árnyékában kinyújtózik a pokróc, a fa öreg törzsének megtámaszkodik a demizson, lakomás kosár. Az ős öreg fa csüggedt lombjai közt táncot járnak a lepkék, szitakötők, ki tudja még meddig? Éltető erőt a Nap sugaraitól kap, de gyökereit a gyakran kiömlő áradat a felszínre mosta, s olyan eresek, mint nagyapa keze, amint unokája horgászbotján levő „igazi” horogra ráteszi legjobb csaliját, hogy az előtte topogó, izgatott gyermek indulhasson horgászni.

De előtte még várja őket a finom lakoma: keményre főtt tojás, szalámi csak ünnepi alkalmakra, mint most, szalonna, sajt, túró. A hús lehűtve még várhat, majd estefelé kerül elő, amikor a munkának vége. S ehhez a sok finomsághoz jól jön a kertből kihúzott friss hagyma, herseg a foguk között; kéz kézhez ér, s olyan csend van, hogy hallani a vízből kiugráló halak csobbanását, a madarak szomjoltó vízre csapódását. A hangyák munkához látnak, a félresöpört morzsákat cipelik a bolyba.

Miután a kezek lelassulnak, nem kapkodják a finom falatokat, s üzenetet küldött a gyomor, hogy nem fér már egy falatnyi sem belé, kinyújtóznak az elgémberedett végtagok a fűben. De szép is az élet! Ráérősen néznek körül, a Nap hevesen tűz, s már a gyermekek arról kiabálnak, hogy belé lehet menni, nem hideg a víz, lehet vinni a padot, szappant, szőnyeget.

Jaki bá messzebbre költözik túloldalon bivalyaival, látja, hogy ma nagymosás ígérkezik, s ilyenkor szitokszó lenne reggelije, ebédje, ha bivalyai felkavarnák az iszapot.

Messziről zakatolás hallatszik, kutyaugatás, a gyermekek örvendezve futnak a falu felé, hogy elmeséljék érkező barátaiknak a legfontosabbakat, ami nem várhat addig, amíg a partra érnének.

Szűk óra alatt megtelik a folyómente. Nevetés és vidám beszéd száll a széllel és a folyóval.

Az idősebb asszonyok feltűrik szoknyájuk szélét, a ráncba szedett rakoncátlan alj belelóg a folyó habjaiba, a fiatalok csak úgy fürdőruhában beállnak a pad mellé, csapkodják a víz felületét, hogy szokják hűvösét.

A bokrok közt horgászó gyermekek amint meglátják, hogy itt az ideje a munkának, szó nélkül teszik félre a horgászfelszerelésüket, húzzák-vonszolják be a szőnyegeket a vízbe. Anyjuk keze alatt habzik a szappan, virágzik a szőnyeg csíkjainak színe.

Delet kongatott a harang, a megfáradt emberek húzzák-vonják a kimosott szőnyeget, megfáradt padot a partra. A tiszta rongyszőnyegek, megpillantván színeik szépségét az ég tükrében, világot látni indulnának, de nehéz a vízteher, elnyúlnak inkább a kókadozó virágok között száradni a Napnak melegében.

A száraz ágba belekapott már a tűz, a szalonna a friss nyírfaágon kunkorodik, csepeg a zsírja a karéj kenyéren heverő hagymakarikákra. Az első falatot még úgy, forrón nyelik, aztán amikor a gyomor már nem követelőzik, csak lassan, élvezettel fogy a délebéd. A víz kiveszi az erőt az emberekből, kora délután még pihennek egy kicsit az árnyas fák hűvösében. Csak a gyermekek nem nyugszanak, ki-berohannak a folyóba: nincs az az erő, amely visszatartaná, pihenésre bírná a kölyökhadat.

Az égen komótosan halad a Nap. Az emberek, bár hallják a toronyóra óránkénti ütését, a Nap állását figyelik, s amikor már lefelé indul útjára, még nekigyűrköznek a maradék pokróc, kisebb darabok súrolásának.

Csordaérkezésre már majdnem száraz és tiszta kelmékkel vánszorog hazafelé a kisszekér, mellette nem rohannak a gyerekek, az egész család nagyapa mellett bandukol a nagy csendben.

Ezt az életet itthon hagyni!? – tépelődik Pista bácsi. – A családot? A komát? A falunépét? Járni öregségére a világot? Hej, de szép álmai is voltak! Tavaszt dalolni, rügyfakadást, nyarat ölelni, forrón, édesen, őszt festeni unokái meséjében, telet melengetni pattogó kályha mellett...


Reggel a kakas kukorékolása már ébresztené őket, de még fordulnak egyet, s csak még egy kis szundikálás után lépnek le az ágyról. Minden egyes porcikájuk sajog, de nagy napra virradtak: minden a helyére kerül. A szekrények visszaállnak a fal mellé strázsának, az ágyak felfrissülnek friss szalmazsákkal, már ahol még van hírmondónak belőlük… A frissen vetett ágyak megkapják örök díszüket, a gazdasszony gyermekkori porcelánbabáját; a fal díszbe öltözik, s a varrottasok nem engedik feledni a vidék, a falu mindenkori virágba varrt hangulatát.

Végül folyóillattól bódult szőnyeg nyúlik el a felsikált padlón, s az asszony a küszöb mellett megáll, szemében a gerendák fényének ragyogása feledteti a majdnem egy hétig tartó fáradozás emberpróbáló fáradalmait.

– Asszony! Mi lesz a vacsora? – kurjant Pista bácsi. A kerek egy hetet ő is nagytakarítással töltötte, s alig maradt pár napja visszatérni a Pest melletti barakksorba.

Asszonya tudja a módját, hogyan kell megünnepelni a tiszta életet: megfogja a legszebb csirkét, megfőzi ura ízlésének a legfinomabb vacsorát, mert tudja, ő is tudja, hogy élet a ház, amelyben születtek, amelyben leélték életüket, s ahonnan utolsó útjukra kísérik, ha elérkezik annak az ideje. Ha az élet tiszta volt, jó volt benne lenni – ha nem, akkor bizony sok könnyet nyeltek el a párnák. Volt ilyen is, olyan is – embere válogatta minden időben.

A mostani élet pedig valamiért rossz, hiába minden kín, keserv, fújja el utolsó füstbemerült sóhaját a virágba borult csillagos ég alatt Pista bácsi, a székely gazda. Már úgyis kész az örökkévalóság otthona. Terméskőből. Az az igazi… A villanyt majd bevezeti az asszony, ha fél a sötétben, vagy a cimborák, ha kvaterkázni lesz vele kedvük… Azzal leveszi a hiúgerendán lógó szekérlekötő kötelet, a nyaka köré kanyarítja, s kirúgja maga alól a lajtorját…



HÉT KRAJCÁR KIADÓ

2015









17 megtekintés
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page