Verzár Éva: Pillangókisasszony a parkban

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Székely vígság Pest-közelben…

Pillangókisasszony a parkban

Rongyos öltönyben; ősz-cifra ingben; ágrólszakadt falevelek között, egy hideg, deres hajnalon; fejét két válla közé húzza, öreg ifjú, reszket éjszakai durva fekhelyén. A pára még megpihen szemüvegén, arca ráncai között gyöngyözik, majd egyszer csak lecsordul, barázdát húzva piszkos bőrén. Nem emlékszik, mikor feküdt le, de azt tudja, hogy hol van, s Gizinek is itt kellene lenni a padon, de nyilván nem lehet itt, amikor senki sem szorongatja, senki sem akarja álmában lelökni, és különben sem érzi azt a finom kis meleget, amit máskor, hűlt helye, szó szerint hűlt helye annak a kellemes érzésnek, ezért is fázik most olyan rettenetesen. Tapogatózik, ujja elmatat a pad széléig, sehol semmi. Fel kellene kelni, nekiindulni, átvészelni valahogy ezt a napot is. Vagy legalább megkeresni Gizit. Hol a francban lehet?

Feláll. Kinyújtóztatja gémberedett izmait. Térde megroppan, amint elindul, de csak megy, fürkész, benéz minden bokor alá.

− Hol lehet az az átkozott fehérnép?

Azt beszélték meg, hogy ma bemennek a kórházba, mert a szerencsétlen nő már köhögni is alig tud. Hörög... Biztos a tüdejével lehet van valami, mert a cigaretta sem ízlik már neki. Fulladozik. Pedig milyen szép, nagy csikkeket találtak tegnap délelőtt! Beviszi, ott biztonságban lesz, s ő maga is bemegy ebben az évben a szállóra.

A levelek ráérősen hullanak, egyre szaporodnak a lába alatt. – Gizi! – kiáltja. A Nap kelőben már. A dér még mindig szitál, s a köd fátyolként öleli át a bokrokat. Milyen csodás! – Giziii! – Csinos lány volt. Valamikor primadonna, ünnepelte ország-világ. Milyen kecsesen fogta kezében a cigarettát, s milyen kihívóan nézett hozzá! Mély hangján úgy énekelt, mint a csalogány! A férfiak mind odavoltak érte! Jól emlékszik rá, persze, hisz éppen eleget ácsingózott érte, habár akkortájt még csak a közelébe se mehetett!

Hogy megváltozott a világ! Megváltozott? A feje tetejére állt! – Giziii! Giziii! – A teátrumban senki sem mondott verset úgy, ahogy ő élte a szavakat. S aztán belehalt minden darabba. Szeretett, őrjöngött, vagy suhant, mint egy álom. Az este, ha jól rémlik, a lábát simogatta...

Hol a csudába lehet?

Az a bokor, amott, mintha angolkertből hozták volna ide, ebbe a nagyvárosi tekintélyes parkba. Talán egy jobb időket megélt kertész alakította ilyenné, és Gizi bele is szeretett, amint meglátta. Ott tanyázott mindig alatta, mielőtt találkoztak volna. Azt hajtogatta, hogy ő Pillangókisasszony. Ő Cso-cso-szán, csak még megvárja Pinkertonját, aztán elbúcsúzik a világtól, nem is illene hozzá másmilyen vég...

Ott álmodozott a szerelemről és arra várt, hogy megtörténik vele az a csoda, amelyben annyiszor volt része a pódiumon, de csak ott: kigúnyolta a történelem, az élet.

Most is ott bújik talán... Azt mondja, olyan, mint egy hercegi vár, s ott biztonságban érzi magát: ha lefekszik, mintha egy vártoronyban lenne, a lakosztályában, kinéz az éjcsodába a fák rácsos ablakain át, onnan bámulja a csillagokat.

A vén bolond, szusszanni alig tud, de csillagokról álmodozik!

Pinkerton? Csakugyan megvolt neki. Volt, és el is ment, úgy, ahogy jött – a tengeren túlra. Pedig már csak árnyéka volt régi önmagának. Hiába, no, a fogság megtette a magáét, egy testileg összetört ember térdelt ott Gizi lába előtt, esdekelve, hogy kövesse. Ő azonban maradt. Csillogni akart, mint egykoron, s nem hitte, hogy ezzel a nyomorult emberrel valaha is még megteheti.

– Gizi! Gizi! – Ott kell lennie. Még pár lépés és odaér. De miért araszol, imbolyog ilyen konokul hozzá. Mi köze neki Gizihez?

Kétségkívül beleszeretett. Na és? Mit számít? Vén hülye, szerelmes egy nyomorult álmodozóba! Elment az eszem? El. Francia sanzonokat dúdolok fülébe. Olyan nagy ügy? Megvénültem, kék ég alatt az otthonom, de még nem felejtettem el Párizst! Ott éltem igazából. Igen. Ott sikeres és boldog lehettem volna, ha nem hív haza a drágalátos apám. Kötelesség! Kötelesség! Mindig a kötelességünkről szónokolt! S mire mentem vele? A fene nagy tudással és kötelességgel? Ugyan, kinek hiányzom én még, hiszen meg sem ismernek. Még azok a tanítványaim sem, akiknek hajdanában pár forintot dugtam a kabátjuk zsebébe, nehogy éhen haljanak.

– Gizi! Te vagy az?

Ahelyett, hogy odébb álltam volna. Persze, jobb volt vele szívni, egyszerre elkábulni, mint egyedül. De ez már régen volt! Ó, mennyire gyűlölöm! – Gizi! Te vagy az?

Egész jól melegít már a Nap, csak ne vakítana ennyire. Az ott nem a kabátja csücske! Hát persze! Megismerném ezer között is. A sok ócskaság között. Az övé olyan tiszta mindig, mint a patyolat. Hajjaj, Gizi, nem jársz túl az eszemen! A Nyugatiba jár fürdeni. Mi a francnak?! Úgyis rátapad a város összes kosza estére. De Gizi akkor is. Csakazértis. Ő megy a Nyugatiba! Kis szappanokat lopkod össze, hogy tartalékba is legyen, még neki is szokott hozni. Illatos... Hát hogyne volna illatos!

– Gizi! Gizi! Miért hagytál egyedül éjszaka? Fáztam, te vén csoroszlya! Látod, a fák levelei most szépen felmelegednek a Nap sugaraitól, és mégis sorban elbúcsúznak ágaiktól. Mert túl hideg volt az éjszaka! Ezért, kedves Gizikém! Láss csodát! És halld Adyt!

Párizsba tegnap beszökött az Ősz

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az úton

Tréfás falevelek.

Gizikém, pillangóm, válaszolj! Lám csak, elaléltan fekszik a bokor tövében, s már majdnem egészen belepte a nyár búcsúzó csókja.

Istenem! Gizikém, mi van veled? Mozdulj már, ha nem kell Ady, énekelek neked sanzont minden este! Ígérem, azt az eldugott kannás bort megkeressük, s úgy teszünk, mintha pezsgő volna. A cipellődből iszom meg, Gizi! S a reggeli kávéd is abban a cukrászdában ihatod meg, amelyikben csak akarod. Hallod? Még tejszínt is kérhetsz rá, hozzá meg süteményt! Tudd meg, összeszedtem rá a pénzt, hogy legyen egy szép napod. Képzeld csak el, átvonulsz a fene elegáns cukrászdán a toalettre, mintha te lennél Pest és Buda leggazdagabb asszonya. Nem kell itt elvégezned a nagydolgod, nem csodálom, hogy ezt utálod a legjobban. Kiöli minden méltóságod. Na, pillangóm, kellj fel, nehogy megfázzál!

Simogatja arcát, melegíti, veregeti. Túlságosan merev. Fagyos. Mintha ráfagyott volna a mosoly a hideg éjszakában, ráfagytak az álmok, a vágyak...

– Pillangóm!

Elsuhant a halk lombok alatt.

A vén, csontos kézfej letörölte, vagy inkább csak elmaszatolta legördülő könnycseppjét. – Nem vittél magaddal, önző asszony!

Leült az avarágyra, elővette kabátja ezer bélésének ráncai közül szájharmonikáját, halkan, nagyon halkan megfújta. – Ma már biztos nem alszol a fehér ágyban! – állt meg egy pillanatra. Aztán folytatta. Nem szólt többet.

A harmat teljesen felszállt, fel a csillagokig.