Verzár Éva: Pünkösdi jegykendő

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Házasság aranyérrel

Pünkösdi jegykendő

A Nap ünnepi vörösben indult fel az égnek lajtorjáján, útjában megkoronázta a hegynek magasba törekvő ormát, onnan küldve le sugarait a faluba, pünkösdnek eme nevezetes ünnepi napján, épp akkor, amikor a földi uralkodók legjobban tagadták az istenes ünnepeket. Pünkösd vasárnapjára ébredt Székelyföld az 1970-es évek elején.

Nemzetes kakas uram nekivörösödve kukorékolt még egy ébresztőt a szemétdombon, majd méltóságteljesen vonult le onnan, evésre szólítani tyúkjait a gazdasági udvarban.

Fehér galambok burukkoltak szentlelket a Balogh család életébe, s a kiskertben harmatfürdőt vettek a pünkösdi rózsák vörös szirmai.

A házban a három Balogh lány tükör előtt szépítkezett a délelőtti istentiszteletre. S minthogy már egy nappal előtte elhatározták, hogy ők ma – ha tetszik az elvtársaknak, ha nem – mindenképp székelyruhában lépik át a református templom tekintélyes ajtaját, igencsak készülődtek. Fiatalságuk megérezte a pünkösdnapi újulást, a kertek, mezők virágba borulását, ehhez pedig csak a székelyruha illett, hogy nőiességük is virágba borulhasson, s felfigyeljenek érzéseikre a szívüknek kedves legények.

Már rajtuk illatozott a frissen mosott, vasalt, keményített, csipkés szélű alsószoknya és blúz, s épp a csíkosra szőtt felső szoknyát igazgatták egymáson, hogy aztán felvegyék a mellényt, s utoljára a rakott, csipkés köténykét illesszék a szoknya fölé. Mikorra készen lettek az öltözködéssel, befont copfjukat bal felől a vállukra kanyarították, s indultak vígan, kart karba öltve végig a falun, az alvégből a központban álló református templomba.

Terka, Lujza és Marika egymást követve jöttek a napvilágra, és úgy is hasonlítottak egymásra, mint három hímes tojás, amelyeket üvegszekrényben tartott az a legény, amelyik megkaphatta. Anyjuk és apjuk szemefénye valamennyi; derék, szerető, dolgos kezű mindhárom, s ami a legfontosabb, hogy ki sem kellett mondaniuk gondolataikat, már értették is egymást. S ezért azt is tudták, hogy Terkának lángot kapott a keble Fekete Józsi iránt, habár szóban ki nem mondta volna, hogy tetszik neki a fess, módos legény.

Harmadik harangozás után bementek a templomba, leültek a helyükre, a Balogh szépapa által faragott családi padba.

A pap is bevonult, felment a szószékre, körülnézett, megáldotta az ünnepre összegyűlteket, s amikor lenézett a lányokra, a lélegzete is majd elállt szépségük láttán, de erőt vett magán, és belefogott a kezdő énekbe: „Kegyelem, nagy kegyelem…” – visszhangozták a fehér falak, s ekkor Terka a derekához kapott.

A szoknya alatt megpattant valami. Tudta Terka, mi az, s hogy amint feláll, baj lesz, ha nem tesz valamit. Mint akit bolha csípett, úgy izgett-mozgott ettől a pillanattól, azon igyekezvén, hogy mielőtt véget érne az istentisztelet, lecsúsztassa magáról az immár gumitlan bugyit, s testvérei takarásában lefejtse kecses lábáról. Miután végre sikerrel járt, diszkréten odamutatta húgainak diszkrét ruhadarabját, mire ők majd kiestek a padból, olyan nevetőgörcsöt kaptak. A tiszteletes épp ekkor kezdte a záróéneket: „Járom a zarándok útjait…” –, s neheztelő pillantásokat küldött a leányok felé illetlen viselkedésük miatt.

Az éneklők hangja elhalt, a pap áldását adta bárányaira, az istentisztelet véget ért. Előbb a hátsó padban ülők, majd egymás után a többiek szép sorban kezdtek kivonulni a napsugaras tavaszba, ünnepelni a megújulást, a Szentlélek mennybemenetelét.

Terkáék az első sorokból majdnem utolsónak indultak kifelé, utánuk már a férfiak következtek, közöttük ott topogott Fekete Józsi is, közvetlen Terka mögött. Emennek ingujjából, ki tudja, hogyan, hogyan nem, kicsúszott a padban odamentett bugyogó. Józsi nem volt rest, azonnal lehajolt, felkapta a keszkenőnek gondolt ajándékot s a zsebébe süllyesztette.

Kinn még csoportokban álltak illem szerint az asszonyok, leányok, hogy szót váltsanak, jó ebédhez jó étvágyat, az ünnephez emelkedett hangulatot kívánjanak egymásnak.

A lánycsapat is felhőtlen vígságnak örvendett, csak Terka arca volt vörösebb, mint a pünkösdi rózsa, s mert épp a háta mögött folyt egy beszélgetés, úgy, hogy ő is hallja:

– Mit kaptál, Józsi? – kérdezé a barát.

– Pünkösdi jegykendőt, illatosat! – válaszolt amaz, kacsintva jelezve a lánynak, hogy holtáig megőrzi ennek a napnak az ajándékát.

Meg is őrizte. Gyerekei körében épp most ugratja asszonyát, s annak két húgát, felmutatva jegykendőjét, csaknem harminchét év elmúltával. Jé, egy cseppet sem hasonlít a mostaniakra! – csodálkoznak. – Hogy megváltozott a világ!

A Nap vörös ruhába bújva bukik le a hegy csúcsa mögött, sugarait imára visszaküldi még a földre, a kakas takarodót fúj, Józsi zsebébe rejti jegykendőjét. Terka nevetve néz urára, s mint a galambok, szerelmet búgnak egymás fülébe. Csak a tiszteletes költözött el örökre a földi világból, anélkül, hogy áldását adta volna legalább még egyszer a Balogh lányok életére.