top of page

Verzár Éva: Sáriné teája





Részlet a szerző


Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből




Sáriné teája



Nemzetes Domonkos Uram jóban volt önmagával, Istenével, és falujával ott Háromszéken. A hatvanas évek végére megbékélt sorsával, azzal, hogy tarka színeiben pompázó mezeit más birtokolja, hogy erdeiben a madarak dala nem neki koncertez, hanem a szocialista brigádok munkásainak.

– Nekik is kell a madárszó, hisz az ilyen szépség, tisztaság nemes gondolatokat szül az ember lelkében. S honnan is áramolhatna efféle beléjük? A suszterból lett tanácselnök zsíros kebeléből bizonyosan nem! – nevetett Domonkos nemzetes uram hajnalonként erre a gondolatra. Hajnalonként, mert jó szokása szerint még a Nap előtt kelt ki az ágyból. Ha esett, ha fújt, szemlélődésre indult, holott a birtok mintha csak a mesében lett volna valaha is az övé; mégis számon tartott minden egyes borozdát, vetést, rétet, s ha nem látta senki, volt határának virágait is megcirógatta hajnalok hajnalán, amikor az ég gyenge permet formájában légies kézcsókkal illette a földet.

Nemzetes Domonkos uramat nagy lélekkel áldotta meg az Úr az év 1952. esztendejében. Lélekkel és ésszel, s ráadásul nagy családdal, mert felszegtől az alszegig az ő rokona volt lelkületben minden egyes székely, akit azokban az években a földre szólított az Úr, hogy teljesítsék a végekre küldöttekre kiszabott hívatást. Domonkos uram, hogy eleget tegyen abbéli megbízatásának, amely a faluban elfoglalt rangja szerint megillette, sőt kötelességévé tette kutyabőrre pingált nemessége okán, a hajnali séta után sem tétlenkedett, pedig megtehette volna. Annyi vagyonkája maradt, hogy élje világát, s a családi ékszer, étkészlet, amit a pince torkába befalaztak az államosítás előtt, most elég lett volna arra, hogy vérbeli családját eltartsa. De nemzetes Domonkos uramat nem abból a henyélőféle fából faragták. Reggeltől estig megvolt a maga dolga, s mert konyított mindenféle mesterséghez, amit maga is kipróbált alkalomadtán, s könyvtára megsárgult tudálékos könyveit sem lepte be a por, s nem ütött tanyát a rések között a pók, hát szívesen osztotta szét tapasztalatát az iparosok, parasztok s még az írásból élők között is. Ősei, s apjától örökölt tekintélye sokban segítette, hogy meg is fogadják szavát, csak egy emberrel, jobban mondva: asszonnyal gyűlt meg a baja.

Nos, éppen Sáriné volt az, a cigányné. Pedig a családja valamikor az udvartartásukban tüsténkedett, s ő ott nevelkedett gyermekként, de mire hosszú szoknyát adott volna reá az anyja, rájuk nehezedett a sorsnak ama rákfenéje, ami egyenlővé akarta volna tenni a nagy tudású Domonkos nemzetes urat ─ Sári csökönyös fejével.

Csökönyös volt biz ám, mert miután az uradalom lótanya lett s magtár, és Sárit kiebrudalták a faluszéli temető aljába egy elhagyatott viskóba, attól a pillanattól a maga feje után ment, s egyedüli némber volt, aki nem hallgatott senkire; sem a suszterből lett pártelvtársra, sem Domonkos nemzetes uram tanításaira. Hiába kérlelte apja, anyja, Sári csak a mezők s az erdők alján érezte jól magát. S mint mondotta, értette minden kóró szavát, akik megsúgták neki az élet apró titkait, s mondjon bárki bármit, ő a szerint él. Na, ez ellen tett volna Domonkos nemzetes uram, hogy megvilágosítsa Sári gondolatait, de hiába. Az idő pedig telt-múlt, Sáriból az a Sáriné lett, aki fűnek-fának ismerte a titkát, s ha már ismeretségbe keveredett velük, felcsapott pontosan olyan tanítónak, mint Domonkos nemzetes uram.

Járták mindketten a maguk rögös útját, néha keresztezték egymás ösvényét, főként reggelente kinn a réten vagy a hegy alatti itatón ülve, ahol a marhaitató kávájanak jobb szélén Domonkos nemzetes uram, bal szélén pedig a mindentudó Sáriné frissítette fel szomjazó ajkát a hegyi forrás friss vizével.

– Sári – szólalt meg elsőnek nagy megértést gyakorolva a nemzetes úr –, te még mindig a viskóban éled a napjaid?

– Oda rendele az Úr, s nekem jó, mer’ így közel vagyok a túlvilág lelkeihez, akikkel éjszakánként megtárgyalhatom minden gondom s bajom – vakkantott peckesen Sáriné.

– Nocsak, nocsak, te asszony, hát az evilágiaknak mit üzennek ezek a jóravaló szellemek?

– Üzennek.

– S tovább adod.

– Tovább én.

– S mit üzentek mostanában?

– Azt nem mondom meg.

– Aztán miért nem?

– Mer’ benne van az üzenetben a tekintetes, kegyelmes, nemzetes uram es.

– Nocsak Sári, ne kímélj, ha már a szájatokra vettetek, elmondhatod, legalább elejét veszem a bajnak.

– Nem úgy van az, ahogy a nemzetes uram gondolja, mert ezt nem a papírosok mongyák, hanem a sír hangjai suttogják, ezt nem lehet csak úgy elmondani, hanem csak akkor, ha bekövetkezik a baj, tehetek ellene.

– Ha betegség vagy bármilyen nyavalya érne, meggyógyítanál? Jó tudni, te asszony, hogy kikre számíthatok a bajban.

– Biz’ ám.

– Felcsigáztad a kíváncsiságomat, mondj valamit Sári.

– Nem lehet ténsuram. Nem lehet… Na, méges, hát találkozik uraságod a Tündérrel. De ennél többet, esküszöm anyám, apám emlékére s a szemem világára, hogy nem mondhatok.

– Akkor hát Isten áldjon, Sári – búcsúzott bajsza alatt nevetve Domonkos nemzetes uram, s ment a maga útján, hogy megnézze fáinak koronáit s az erdő csapásait…

Sári titokzatosan csillogó szemmel kísérte az öregedő urat, akit úgy tisztelt, mint a párnája alatt heverő Bibliát. De mert konoksága nem ismert határt, be nem vallotta volna semmi pénzért senkinek, hogy mennyire fél, és hogy éjszaka ki nem mozdul az ágyából, s a pirkadatot alig várja. S ezért indul el hajnalok hajnalán, hogy minél messzebb kerüljön ócska viskójától, amitől megszabadulni sehogy sem tudott volna, hisz pénzt csak néhanapján látott, de akkor is keveset, épp annyit, hogy eléldegéljen belőle. Meg aztán nem bánta, hogy az erdőt meg a mezőt kell járja, szerette a szabad életet, s azt is, hogy vele nem törődött az égvilágon senki sem. Nem hívták a csütörtök délutáni pletykálós női munkásszövetségbe, ahol a rémek rémei kipletykáltak, besúgtak, s elkövettek minden affélét, amit gyermekkorában soha nem tapasztalt az uraságék udvarában. Mert ott, ha valakinek gondja-baja támadt, az öregúr elejét vette az árulkodásoknak, szembe állította a „feleket”, s őelőtte kellett egymást kibeszélniük.

Sáriné várt, egyre csak arra várt, hogy megtarthassa függetlenségét is, de mégse kelljen a temetőkert melletti kunyhóban bagolyhuhogástól reszketnie. Ha valakiben bízott, ha valakitől segítséget remélt, az csak egyetlen ember volt, akire felnézett, de amikor kérésre nyílt volna a szája elkeseredésében, mindenkor elakadt konok fejének tilalmára.

Egy nap eljött Sáriné várva várt napja. Épp a mezőn kódorgott, hajladozott, gyűjtötte gyógyteáinak alapanyagát, ölében illatos csokor, fején szalmakalapja, s a rét virágai közt olyan volt, mintha valamelyik híres festő festményéről lépett volna a valóságba. A kora reggeli tücsökciripelés és madárdalolás áhítatában majd hanyatt vágódott, amidőn a kiszáradt patak oldalában, egy vén fa szellős tisztásán megpillantotta a tekintetes nemzetes méltóságot, vagyis magát Domonkos uramat, nem akármilyen testhelyzetben: fején állva! Sáriné majd kiejtette öléből a csokrot, s már nem hallott semmi mást, csak a gondolatok duruzsolását fejében: Hogy mi lelhette ezt az embert?! S ha lelte, annak valami oka van. S ha oka van, annak orvosság kell. De ha lett volna erre orvosság, akkor az uraság a városba rohant volna. S ha mégsem rohant a városba, akkor senki más, csak ő segíthet, ha az Úr ad neki most ebben a pillanatban annyi észt a fejébe, hogy ki is használhassa az oly rég várt alkalmat, amelyről ki tudhatja, pottyan-e még egyszer elébe.

– Jaj, lelkem, nemzetes, nagyságos, méltóságos uram, csak nem fogyott ki a tekintetes fejiből a vér? – énekelte nyújtott hangon kérdését.

– Tűnj el innen, Sári, hallgass! – mordult rá az uraság rá nem jellemző hangnemben. Elvörösödött fejéből nem folyt semmi, csak mintha préselődött volna ki fogai közül a szó.

– De drága tekintetes, méltóságos, nemzetes uram, csak nem hagyom, hogy fejin állva háborgassa ezt a gyönyörűséges szép mezőt – találta ki válaszát nem valami nagy okossággal a cigányné. Mindenképp valaminek eszébe kell jutnia, s valahogy ki kell szedje az uraságból azt a titkot, ami fejre állította.

– Sári! Az Istenedet!

– A’ nincs…

– De, ha mondom!

– Akkor sincs, mán meg ne haragugyon reám a drága tekintetes…

– Fel ne sorold!

– …méltóságos… – de erre már talpon állt Domonkos uram:

– Sári, semmi bajom, csak a fogam! Így elmúlik, ha fejen állok, nem nyomja a fájdalom a fogam tövét. De mit magyarázok én neked? Ennyi. Elégedett vagy, te szipirtyó?

– Na, na, ne ojjan mérgesen, drága… jól van, na, hát ez nem ojjan nagy baj, erre nekem ojjan jó orvosságom van, ha az uraság meggondojja magát, s nem a doktornál keresi a módiját, hogy megszabadujjon a fájdalomtól, hogy csak na! Mer’ félni teccik a méltóságos…

– Elhallgass! Hogy félek? Dehogy félek! Mégis… mi lenne az? Te, vajákos asszony!

– Hát bi’ony a’ titok, csak úgy nem mondhatom el, mer’ még szegény öreg nagyanyám tanóta asztot az ő öregannyától, s én bi’on asztot el nem árulom, de megfőzöm, ha este az úr eljő hezzám. Az biztos, hogy miután megitta a teámot, úgy menyen haza, mind egy ma született csikkó.

Kísérteties este borult Háromszékre. Domonkos úr, akire ismét rátört a majdnem hogy kibírhatatlan fájdalom, nem törődve semmivel, még azzal sem, mit szólhat a falunépe, hogy késő estére kelve indul útnak Sáriné sírkert melletti kunyhója felé, szaporán rakosgatta lábait, mígnem végre bekopogott a cigányné ajtaján. Hát erre várt Sári, csak épp nem mutatta örömét, hanem jól elgondolt terve szerint kiültette az urat szembe a temetőkerttel, az ajtó elé, mondva, hogy a Tündérke jóindulatát, aki segít neki a gyógyításban, csak így nyerheti el. Domonkos úr pedig a fájdalomtól elkenődve azt tette, amit Sáriné tanácsolt, igaz, hogy már maga is csodálkozott, miért nem küldi egyenest Lucifer karjába a vajákos cigánynét, de ha már itt volt, megtette, amire rászánta magát.

Csendes esti szél simogatta a rozzant kerítés melletti bokrok ágait, az ég fekete köntösén csak úgy villogtak a csillagok, mint a szeretőnek kínálkozó szép asszonyok szeme, s a telihold előtt elsuhantak a légyottra kész gondolásai a holdbéli világnak. Benn Sári forralta a vizet, töltötte egyik csuporból a másikba nagy szakértelemmel, kinn éjjeli útjukra indultak a baglyok. A temető mögötti tóban nótaszóba kezdett a békák kórusa, bele-belekontrázott egy-egy éhes bagoly. Domonkos úr, aki ebben az órában általában karosszékében pipázott az áldott esti csendben könyvvel a kezében, most megborzongott. Uramisten, gondolta magában, hogy nem fél ettől a kísérteties élettől ez az egyedül élő asszony?! – de gondolatait nem folytathatta, mert abban a pillanatban földig érő, piros köntösében és ugyanolyan piros keszkenővel a fején feltűnt Sáriné a két ajtófélfa között, kezében a gőzölgő csuporral, s ettől a látványtól Domonkos uram teljesen megmeredt.

– Itt a csupor, benne a gyógytea, ami a kegyelmes, méltóságos, nemzetes uram erejit visszahozza, s elfelejti a fájdalomnak még az utolsó cseppjét es, amit életibe valaha érezett az uraság. Csak kortyolja bátran, lassan, s közben érezze a Tündérke illatát, amelyet velem küldött át a sírkert világából a katrincám sarkába kötve – libbentette meg ugyancsak piros katrincáját, amelyből csak úgy dőlt az émelyítő illat, amit ki tudja miből facsart s öntött magára Sári.

Az úr beleszagolt a csuporba. Jó illata volt. Beleívott. Jó íze volt. Aztán lassan szürcsölni kezdte a folyadékot, s ahogy egyre többet nyelt, úgy szűnt állából a megveszekedett fájdalom. Mire a csupor üresen tátogott két kezében, a fájdalom elszállt, mintha sose gyötörte volna a kegyelmes, nemzetes állát.

– Nem fáj – nézett az asszonyra.

– Nem bi’on.

– Aztán, mit adtál nekem, te Sári?

– Aszt’ nem mondom meg.

– Ha nem, akkor nem, de holnap reggel beköltözöl a faluba. Itt nem élhetsz. Az udvarunkban van egy fészer, jó tágas, csak épp fel kell sikálnod a földet, s kitakarítanod a házat. Ellent nem mondhatsz az anyádra való tekintettel sem!

– Hát én mennék es, hogy gyógyítsam a tekintetes, nemzetes uramot, de hát tuggya, hogy má’ szolga ebbe a rendszerbe nem lehetek, mer’ ugye most mindenki egyforma, az Isten verje meg őköt a nagy tudományikba, de hát ez vóna a hejzet. S osztán szeretek künn járni a réten, az erdőbe – védekezett, de nagy óvatossággal a cigányné, de ezt Domonkos uram már nem hallotta, vidáman szedte a lábát,s indult haza végre, maga mögött hagyva az éjszaka lovagjait udvarolni a csillagos égen.

Másnap kora hajnalban Sáriné már összepakolva állt a kicsi háza előtt. Cókmókja egy kisszekérben, úgy indult új otthonába, hogy az ócska kunyhóra vissza sem nézett.

Attól a perctől, hogy Sáriné Domonkos uramnak udvarháza kis zugába beköltözött, a tekintetes nemzetes, méltóságos úr mind a harminckét ép foga fehéren villogott, s titokzatos fájdalma az állában, ha jelentkezni, mutatkozni mert, azonnal meg is szűnt, amint Sáriné elkészítette titokzatos italát.

De… s alább teljesedik be Domonkos úr hívatása, amelyet őseitől hordozott vérében, s nem ama kutyabőrben tartott, ami csak mint emlékeztető állt kandallója fölött bekeretezve. Sárit hagyta szabadon járni-kelni az asszony kérése szerint, s csak annyit tett, hogy a jó eszű, szegény árva lovászlegényt állandóan valamilyen megbízással az asszony nyomába küldte. S mert a vér vér marad, míg világ a világ, s a kívánság férfi és nő között lángra gyúl, Sári és János alatt a virágos rét egy nap nászággyá alakult, miközben fejük felett tücskök zenéltek és gerlék kergették egymást az égen. S amint Sári hasa nőni kezdett, Domonkos úr elővette komor tekintetét, papot hívatott, összeházasította őket, s a kis házat megtoldatta még egy konyhával és egy szobával.


Pipafelhő karikái kergetik egymást a félhomályban. Domonkos úr alig veszi észre, hogy nyílik az ajtó, s könnyű illatfelhővel fiatal lány közeleg az uraság széke felé, eléje kucorodik a földön levő meleg szőnyegen, ravaszkás szemmel néz fel a fehér hajú öregemberre, majd átad egy üvegcsét,

– Mi az, lelkem? – kérdezi Domonkos úr.

– Anyám titka! A klinikán fejlesztettük ki, a rét növényeinek gyógyító olaja, de maradjon a kettőnk titka. Anyám teáját nyugodtan ihatja, de ha nem lesz épp kéznél, használja az üvegcse tartalmát a nemzetes, tekintetes, mélt…

– Fejezze be, doktorkisasszony! Megértettem – s cinkosan összenevetett Háromszék tölgye és a rétek virágszála, a Sáriné tanult leánya, a Sárinéé, aki mindent elért az életben, amit kívánhatott, csak a kéményben megszólaló baglyot nem tudta elűzni, pedig próbálkozott vele.



A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf





35 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK