Verzár Éva: Szívvel látott vendég

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Szívvel látott vendég

Karácsony tájékán, advent harmadik hetében, egy szerdai napon kezdett szakadni a hó, de úgy szakadt, hogy pillanatok alatt belepett hegyet-völgyet a hófehér vakító fehér csergetakaró. Épp jókor jött az égi áldás, mert az aprónép igencsak nézte a fellegeket, és azt találgatta, melyik megduzzadt égi paplan rejti a tél örömét. Fehér pillangóruhába öltözött a falu, s míg a gyermekek visongva szaladtak ki az utcára, fel a hegyoldalba, addig az öregedő székely csak morgolódott, elégedetlenkedett, már attól a gondolattól is mérges lett, hogy mindennap fel kellett kelnie. Elege lett hajló korára már mindenből, öröm nem sokszor járta háza tájékát, csak a gond meg a baj. Ha mégis nagy ritkán felderült képes fele, az is akkor fordult elő, amikor eladó sorban levő leányának meglátta harmatos orcáját, s hallotta örömből fakadó csengő dalát. Diénes uram ilyenkor csak meghúzódott valamelyik széken egy sarokban, s úgy tett, mintha árnyék lenne, vagy láthatatlan lélek, nehogy szemérmességből vége szakadjon a szép leány szíve szólamának.

– Mán teli az udvar, seperhetem, hányhatom ezután a havat, mintha jobb dolgom nem es vóna – duzzogott hangos szóval, s mert a lapát a sarokban nem szólalt meg, hogy magától is elvégzi a munkát, magára szedett mindent, ami bunda: bekecs, kabát, sapka, kesztyű. Mikorra már az anyja sem ismert volna reá, készen volt kimenni, ellátni állatokat, utat kotorni az ólakhoz, kutyához, kúthoz… Az asszonyok pillantást sem vetettek reá, szót nem szóltak, de még a leány sem sikoltozott szokása szerint az első hóesésnek. Az ember, mert érezte viharát a benti életnek, igyekezett kifelé, de ott is úgy csapta a Nemere szemközt, hogy vágódott volna hanyatt, ha épp nem támaszkodik neki az ajtófélfának, tisztogatva a küszöböt, hogy asszonyainak lába ne törjön, ha netán kilesnének az udvarba.

A hórengeteg nem fogyott, csak gyűlt, egyre hízott körülötte, s mire Diénes bá’ végzett egy ösvénnyel, másiknál megtelt már a lapátnyom, s kezdhette elölről az egészet. De még a Nemere is ellene áskálódott, mert egyre csak hordta s rakta kupacba az udvar huzatosabb részein áldását a kiszakadt fellegeknek.

– Aggy’ Isten, szomszéd! – jött innen is, onnan is a köszöntés.

A hólapátok megfáradtak. Az emberek csak szusszanásnyi időre álltak meg, addig, amíg a bekecszsebéből előkerült egy kis lélekerősítő, hogy felmelegedjenek, s megbeszélhessék az élet folyását, meg hát a lapátjaik is „pihenhessenek”. Ilyenkor pedig a feléjük dúló idő viszontagságai mellett belefért egy s más, ami nem kerülhette el, hogy véleményt alkossanak a megtörtént vagy épp alakulóban levő, mindenkori dolgok felett. Így került szóba felszegtől-alszegig minden ház, annak minden lakója, még akkor is, ha akadt köztük olyan, aki tálnyi vízben sem kavart zavarost egész életében. Egy volt ez a falu mindenben. Közös volt örömük, ünnepük, bánatuk. Együvé szőtte-fonta őket az évszázados gond, bánat. A szerelem is. A minden jónak-bajnak forrása nem úszta meg, hogy a sokat megélt tudósok véleményt ne formáljanak, s adjanak áldást, vagy válasszák szét azt, amiről megfeledkeztek, hogy égben köttetett. Kibeszélték, ha már ilyen szépen összejöttek, hogy ki fia borja kinek csapja a szelet. A „férfiakra nem jellemző” – asszonyi – pletyka elérte Diénes uram fülét is az üvöltő Nemere ellenére, pedig félrébb húzódott, pontosan azért, nehogy szó essék háza tájékáról. Tévedett, nem úszta meg, merthogy épp dalos ajkú egyetlen leányának, Juliskának választottját emlegették fel szomszédjai, kileselkedve a bundás kucsma alól, előbb óvatosan, aztán egyre bátrabban, addig-addig fokozva az ellene vagy mellette szóló érveket, míg majdnem szót kértek igazságot osztani a hólapátok a tüzes emberek kezében. S hogy miért okozott ez olyan nagy gondot, megbeszélnivalót a falu népének? Jól meg kellene zsírozni az idő kerekét, megfordítani a Nemere szelét, hogy visszaidézhesse a régmúltat:

Árpád hegyalji népét Isten a legszebb vidékre küldte magyar véget őrizni hajdanán: hegyek koszorújába, friss források mellé, dús legelőkkel, kaszálókkal, édes-illatos bogyót termő erdők ölelésébe. Csak hát az öreg idő nem volt rest, s ahogy forogtak kerekei, úgy változott az emberek feje felett a világ, s göröngyöztek egymás hegyén-hátán ösvényei a gyűlő időnek. A parancsokat osztogató urak egymást követték: hol az Árpádok vére védte e meseszép vidéket, hol vándor népek törtek-zúztak, hol román, ismét magyar, aztán a megint román világot felváltotta a kicsi magyarvilág. Ez pedig nem tartott sokáig, pedig még ma is várják, s egyre csak emlegetik, bárcsak megérhetnék eljövetelét…

Bekövetkezett a végeken a vég, ami még hitüket, az Isten szavát is román szóra parancsolta, s választás elé állította a kicsi, szerény, alázatos közösséget: Vagy görög katolikus, vagy ortodox! Választaniuk kellett akkor, s azóta mindennap csak választanak. Ez volt a baj forrása most is:

– Mü es átkeresztelkedtünk, Juliska es megteheti Gáspárért.

– Osztán mé’ tenné?

– Há’ mer’ szerelmetes a lejány es, a legény es.

– Gáspár es lehet görög katolikus.

– Az ember ne fusson az asszony után, fusson az asszony, ha ember kell neki.

– De kellett annak idejin a fődünk, úgy-e? A leány hozománya lenne ma az összes főd, erdő, ha nem vetnek szemet reá a rományok. Azé’ vót annak idejin a nagy ide-odakeresztelkedés, ha valaki eddig nem gyütt vóna reá az okos fejivel. Mindent elvettek, de mindent! Nekünk maratt a széljárt kicsi templom, amit még máig nem építettek újra – kakaskodott a talpától feje tetejéig báránybunda, akinek, mindenki tudta, hogy bátyja a tömlöcöt is megjárta magyar ajkú papként, s öccse most sem tesz lakatot a szájára, ha az igazságot kell kimondania. – Még a Hargitán es romány apácák ájtatoskodnak, ahová a lábik nyomát sem tették bé soha, még az elátkozott évekbe sem. S most? Most ott vannak! A jussikot vették vissza, ami az egyházé vót, de nem az ortodox egyházé, hanem a miénk! Diénes! Sem apád, sem nagyapád nem lett áruló, ha megteszed, átok száll reátok es, mint a többikre, mer’ csak látsz a szemedtül…

– Álljunk meg, no, álljunk meg, ne civakodjunk! Minek kötözködni? Majd elintézi Diénes s a leány, hogy jól akarnak-e élni. Boldogságban, békében, vagy nem – csitítgatott egy hang. Rosszkor szólalt meg az igazságosztó, s tett olajat a tűzre. Rosszkor, mert mindenki ismerte őkelmét, tudták, hogy a megalkuvás volt örökké a nyámjai s az ő kenyere, főleg, ha az valamiféle haszonnal is járt. Ekkorra pihenték ki fáradalmaikat a hólapátok, s kezdtek a magasba emelkedni, s a maskarába bújt emberek rendezkedni kétfelé. S hogy mégsem léptek szolgálatba a lapátok, köszönhető az öreg harangnak, s annak, hogy mire véget ért a kongás, hol innen, hol amonnan szólt az ebédre hívó szó, aminek, akármilyen hős legény is a ház ura, engedelmeskedni kellett faluhelyen.

Az ebéd majdnem mindenhol ugyanolyan szertartás szerint csúszott le az emberek torkán, s ha még be is kukkanthattunk volna a házak ablakain, láthattuk volna, hogy idény szerint legalább minden második házban ugyanaz az étel került terítékre, más-más színű edényben, ugyanolyan szőttes abroszon. A megterített asztal mellett mindenhol csend és békesség honolt, az asztali áldás és az utolsó falatot befejező ima után nem volt helye a hangoskodásnak. Az ebédet követő mosogatás az asszonyokat szólította. Az emberek ilyenkor szunyókára dőltek a konyha heverőjén, a már jégvirágos ablak alatt. Diénes bá is elővette az aznapi újságot, de szeme folyton leánya mozdulatait követte. „Boldognak kellene lennie ennek a lánynak! Olyan dolgos, olyan szép, olyan ügyes! S milyen szép volt tejszopóként az anyja mellén, de főleg akkor, amikor a szenteltvíz alá tartották csupa hófehérben, mint Isten alázatos szolgáját! Nem es sírt, mint a többiek! Az ő kicsi lánya. Gergely sem kutyakötő. Megemberesedett a katonaság után, dolgos, az apja ráadásul katonabajtársa volt… S milyen szép unokákkal ajándékoznák meg öreg éveiben, lenne kinek kicsi kocsit faragni, erdőt járni, mókust lesni… Milyen lenne a keresztelő – s hol? Ő ugyan nem megy az ortodox templomba, törjön el keze-lába, ha oda belép! Nagyapja, apja sem állott kötélnek, amikor vallás és vallás között választani kellett. Maradtak annak, aminek születettek. Görög katolikusnak.

Diénes bá’ délutánra csillapodni látszott. Pihenője után még eltisztította az ólakhoz vezető ösvényt, de ki, a kapu elé nem ment. Tejért nem mennek, beszegődött hozzájuk nem jár, aki mégis otthonába merészkedne, az taposson magának ösvényt, de inkább kerülje házuk tájékát, az élettől mára már csak nyugalmat kívánt.

*

Estére csak a kutyák és a Nemere hangoskodott a hegyek felől. A házak kéményei vastagon ontották a füstfelhőt az ég felé, de oszlopaik nem merészkedtek fel a magasba, inkább visszacsapódtak a házak tetejére, attól félve, hogy nem találnak fel utat a nagy hóhullásban.

Középtájt, a falut kettéválasztó kishíd mereven állta a vihar erejét. Tán ő volt a legerősebb, a legtöbbet bíró, amelyik földbe kapaszkodott ezen az elcsángált vidéken. Bár megbélyegeztetett egy idő óta, mert elválasztotta a falu ortodox hívőit a katolikusoktól. S mégis rajta keresztül haladt át a Fő utca, amit egyformán használt mindenki: erdőre, malomba, rokonhoz, templomba menvén. Közönyösnek látszott. Közönyösnek akkor is, amikor csókok szikráztak tavasz estéjén korlátjának dőlve, közönyös volt, amikor bicskák ugrottak ki helyükről, s fiatal emberek vére folyt támfáján a patak kristálytiszta medrébe. Közönybe meredt most is, teliholdban, pedig épp forró szívű legény haladt át rajta – ám megállt egy pillanatra, habozott, toporgott egyhelyben, de aztán mély levegőt véve, határozottan indult tova, a hídon túlra.

*

A konyhában kis villanykörte világított az asztal fölött. Imbolygó holdvilágfénye alatt a lány varrása fölé hajolt; Diénes gazda szöszmötölt valamiféle hánccsal, a fáskosár lyukas alját bélelte ki, ne szotyogjon nyomában a felaprított tűzrevaló; a ház asszonya épp parazsat vitt be egy lapáton a szoba érckályhájába, hogy bemelegítsen, mire lefekvésre ér az idő. Az ajtó előtt előbb motoszkálás hallatszott, majd koppanás jelezte, hogy valaki bemenni kívánkozik. A leány felkapta fejét, arca azonnal rózsát virágzott, az asszony a parázsra dobta a fát, csak Dienes bá’ szólalt:

– Nyitva.

– Jó estét! – lépett be a legény.

– Jó estét! – válaszoltak egyszerre hárman, s egy kis időre elcsendesült minden, s mindenki, épp csak annyira, míg átrepült mindannyiuk fejében egy-egy gondolat, mindenkiében más és más.

– Üjj mán le, ha itt vagy! – biztatta a legényt az öreg, s ő elfogadva a meghívást a legközelebbi hokedlire ereszkedett.

– Mán esmint meggyütt a hideg.

– Meggyüve, s még örökké szakad – válaszolt az öregnek a legény, fél szemmel a lányra pillantva. Az öregasszony törte meg a beállni készülő zavaros csendet, faggatóra fogta a fiatalembert, kérdezve anyjáról, apjáról, sorra minden ismerősről, s kérdésének zápora ki is tartott mindaddig, míg Gáspár szólalni mert jövetele okáról.

– Okkal jövék, Diénes bátyám.

– Gondolám, hogy nem hejába ijjen cudar időbe.

– Julis mián lennék itt, ha meghallgatnak.

– Hallgatni, asztot tudunk.

– De jó szó es elkelne a hallgatás mellé, mer’ farsangkor elvenném Juliskát. S meg es kérnénk keresztapámmal, ha Diénes bátyámuramék fogadnák őt vélem követként.

A konyhakályhában lángra kapott az addig senyvedő fa, Juliska arca még pirosabb lett, éppen, mint a tűznek lángja, s anyjuk szó nélkül keresett menedéket a nagyszobában, hogy felizzítsa a tüzet. Emberre tartozott a válasz, amibe asszonynak nincs beleszólása.

– Jónak elrontója nem vagyok – felelt az öreg –, s a lányára nézve hozzátette –, ha Julis es akarja.

– Nem vagyok ellene apám, Gáspár rendes ember.

– Az, rendes… csak még lenne valami megbeszélni való…

– Mi lenne az, Diénes bátyám? Házam van, munkám es, szeretem a leányát, még állatot es neveltem csak magamnak a nyáron, lenne mit enni, inni, szükséget nem szenvednénk semmiben.

– Ejgen, itt nincs hiánya a dolognak, de van máshol.

– Hun, Diénes bátyám?

– Ott, hogy Julis katolikus.

– Há’ átkeresztelkedik.

– Na, aszt’ mán nem. Amibe született, abba’ hal meg, s ebből nem engedek egy tapodtat sem.

– Esztet kéne megbeszélni keresztapámmal, valahogy csak dűlőre jutnának kiedték. Magik sok időt éltek meg itt együtt, ebbe’ a faluba’.

– Gyüjjön Károly, mét’ ne gyühetne, de amit megmondék, megmontam, a leány a vallásánál marad.

Egy-két tűz égett le, mire elfogyott a szó, s az illem is azt tanácsolta Gáspárnak, hogy ideje menni. Illedelmes búcsúzással köszönt el a ház népétől, s amikor kilépett az ajtón, szusszant volna jó mélyet a friss levegőből, de ekkorra már összeragadt orra lyuka a hidegtől, arcát millió tű szúrta, s érezte, ha nem siet, akkor odaragad a küszöbre a csizmája, akkora hideget hozott magával a hórengeteg.

Benn az asszony szó nélkül ölelt fel egy halom fát, hogy bevigye a szobába, s aztán már csak hívó hangja hallatszott:

– Gyere bé, Julis! Jó meleg van mán’ idebé’. Fekühetsz te es. – S Juliska, hallgatva az anyai szóra, elköszönt apjától, levetkőzött, felvette fehér gyolcs ingét, a fal felé fordult, s hogy mennyi könnyet nyelt el párnája, míg elnyomta az álom, csak ő tudhatja, mert hallatni hangját sírásának nem hallatta, s anyja is álomba merült esti imája után nyomban.

Diénes bá téli éjjeli szállása, hogy ne fűtsenek annyi helyet, kinn volt a konyhában. Egy darabig még kosarát foltozta, aztán eloltotta a fényt, s elcsendesült az élet. Csak álom nem jött szemére. Felkelt, tapogatózott, jött, ment, visszafeküdt. Fejében kavarogtak a gondolatok, szívében a szeretet lángja küszködött makacs elhatározásával, lelkiismeretével. Visszafeküdt, aztán ismét lábon találta magát a kicsi ablak előtt, amint a teli holdat bámulja… Zúgott a feje, a vadak agyába ordítottak a hegyről, a kutyák vonyítottak, s hogy mikor került ágyba, maga sem tudta. Egyszer csak elcsendesült az ébrenlét benne, s a vonyítás körülötte.

*

Hajnalra az orkán is nyugovóra tért, csak a templom harangja szólalt meg szokatlan időben, belesírva a völgyi világba hírét annak, hogy a fiatal Gáspár fellegajtó nyitogató lett az éjszaka. A kis hídon. Testét az éjszaka viharában a faluba bemerészkedő vadak megtépázták, mindenhol van belőle egy darabka: az öreg hídon, a hídon innen, a hídon túl…

Aznap estére, ki tudja mi okból, már gyilkost emlegetett a falu népe, s mindenki tudni vélte, hogy áruló járt Gáspár nyomában, aki féltékenységből, de még ennél is nagyobb gyűlölettel bújt elő a semmiből. A nép szájáról indult híresztelést estére tovább adták a csillagok, eljutott minden házba, minden kis lakba, még oda is, ahol olyan lakott, aki életében egy tál vízben sem kavart zavarost.

Azon az éjszakán pedig Diénes gazda haja olyan fehérré változott, mint a lehullott hó a kis híd környékén, oda lett minden addigi álma az unokákról, a hegyről, a mókusokról, madárfészkekről. Pedig már elhatározásra jutott, legyen a lány olyan vallású, amilyen az ura, de kikötése, ha legény unoka születik, akkor az apja után, ha pedig leány, az anyja után kereszteltessék.

Juliska szavát sokáig nem lehetett venni, csak orcája s szeme égett vörösben, mint szerelmese vére a kicsi hídnál. A tavaszi nagy áradásban a falut elválasztó kicsi hídnál pedig arra az elhatározásra jutott, hogy elég volt már neki az életből, s reáborult a legnagyobb, legerősebb, mindent elsodró gyilkos hullámra…