top of page

Verzár Éva: Unalmas nyár







A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Kelj fel és járj!



Unalmas nyár




Unalmas a nyár. Erősen unalmas, főleg ha az ember barátja épp nyaral és senki gyermekfia nincs a közelben, akinek ne lenne valamilyen megbízatása, mert, ugye, az örökké akad faluhelyen.

S ha még a kánya sem repked a csirkék felett, akire parittyázni lehet, akkor vége a világnak… Igaz, verebet még lehetne fogni, de minek, nagyapa úgyis örökké reáparancsol, hogy engedje el:

– A madarak szabadnak születtek, fijjam, nekik a levegő az otthonik – mondja, s ki nem esik a pipa a szájából. Mi tagadás, ő is szokott ácsingózni a bagó után, csakhogy azóta nem meri a szájába venni, mióta leégett a csűr.

Tudta, az este már tudta, hogy na, ma egyedül marad megint. Hogy miből jött rá arra, hogy a csirkék meg kiskacsák őrzője lesz? Nem nehéz ezt kikövetkeztetni, ha szemes az emberfia. Vacsora után, mint rendesen, kiültek a tornácra pipázni a férfiak, megbeszélni a másnapi fontos dolgokat. Jenőke ilyenkor, amíg anyjának segít leszedni az asztalt, erősen figyel. Úgy rendezi az edényeket, hogy az első szavak után már a szekrénynél legyen minden tál meg tányér, onnan hallani a legjobban, miről folyik a beszéd odakinn. Így kapta el azt is: vásárba megy az egész család, de a messzi városba, oda, ahová őt nem szokták magukkal vinni. Reggel ezért nem is lepődött meg egy cseppet sem, amikor tájékoztatták, hogy:

– Fijjam, ma megint te leszel a gazda. Szerencsére a lókötő barátod nincs itthon, legalább a ház épségbe marad, amíg hazajövünk. Rendesen ellátod az állatokot, kétóránként kevertet adsz a csibéknek, a kacsák előtt állandóan legyen friss a víz. A kánya el ne vigyen egyet es belőlik, ahhoz értesz, hogy megvédd őköt.

– Igenis, Nagyapa, Apa, nem lesz semmi baj –, de alig léptek ki mindhárman a kapun, máris úgy unta magát, mint a marha, amelyik mán hármat ellett. Így mondják; de miért unná magát a marha, arra nem tudta a feleletet. Az igaz, hogy az csordában jár, nincs egymagába, mint ő. De mán nem tusakodik ezen, minek? Inkább ellátja az állatokat.

A délelőtt így-úgy el is telt hamar. Délben, amikor levesre kondult a harang, hogy embernek érezze magát, rendesen megterített a kockás abrosszal, elővette a köményes-pálinkásüveget, becélozta pont az asztal közepére, s nekilátott enni. Evés közben jön meg iváshoz a kedv, így hát kortyolgatott egyet-kettőt az üvegből, s mindjárt borzongott is hozzá, mert igen átjárta. Amikor aztán végzett, vette a kannát, s amennyit leivott a pálinkából, feltöltötte vízzel. Úgyse veszik észre, olyan erős pálinkát vegyít mindig az anyja.

Haj, de settenkedett az unalom s a teli hasra az álom! Körülpillantott, látta, minden rendben, vette a pokrócot s az anyja ruhaszedő kosarát, kibélelte puha meleg párnákkal, s mint aki jól végezte dolgát, a kert felé vette útját. Útközben kosárba szedte a kacsákat, nehogy még lábuk keljen; de előtte még hagymát vágott a kispulykáknak. Fogott egy marék hagymaszárat s a nagy késsel, úgy ahogy azt anyja szokta, felaprította; méghozzá a tyúkborító tetején, merthogy éppen az volt kéznél. Hullt is le a zöldje rendesen, a kispulykák örömére. Olyan nagyon szerették, hogy meg sem várták, amíg földet ér: a kés alól kapkodták el a finom falatokat. Ez is lett a vesztük, mert mire Jenőke felkaszabolta a maréknyi hagymát, minden pulykafi feje vörös lett a nagy sietségtől, na meg a nagykéstől.

– Deszkára kellett volna tennem, de ki gondolta, hogy ilyen telhetetlenek! Majd csak begyógyul a fejük estére! – s azzal hátraindult a kacsákkal nagy pálinka-bambán.

A fák alatt elterítette a pokrócot, feje alá becsúsztatott egy kisebb vánkost, a nagyobbakat a kosárban hagyta, a kiskacsáknak. A sárgapihés apró teremtményeket szépen elrendezte, szundikáljanak csak a jó meleg fészekben; csakhogy azok sehogy sem akartak kötélnek állni, hiába noszogatta őket, hogy nyughassanak már. Végül egy kicsit odanyomta őket a párnához, s addig tartotta így őket, amíg álom nem szállt szemükre... Mire mind a tizenkettőt végre elaltatta, az ő pálinkától bódult feje is le-lehanyatlott, dőlt ő is oldalára, összekucorodva, mint a csecsemő, fittyet hányva a nagy unalomnak…

A kapu hangoson csikorgott. Estefelé lett, mire hazaérkeztek a vásározók. Néztek ide, néztek oda, minden rendben: a ház áll, a csűr is ép, de gyermek sehol.

– Biztoson a kertbe van ződért – nyugtatgatta leányát az öreg.

– A meglehet, meg es nézem.

– Hagyjad leányom, menyek én, segítek elécipelni a kosarat, te csak láss a vacsorához, mer likas kezd lenni a hasam.


Az öreg még komótosan pipára gyújtott, levette az átalvetőt, s elindult hátrafelé.

Valóban ott találta a gyermeket, a fa tövében, s talán csakugyan épp zöldet gyűjtögetett álmában, mert még mosolygott is.

– Máris, Máris, gyere kicsit hátra, nézd meg, mijjen szépen aluszik a fijjad! – kiált az öreg, s Máris fut félve, hogy nem lázasodott-e be „szerencsétlen árva”, ahogy mondta reggel, amikor búcsálódott, ismét egyedül hagyva egy szem fiúcskájukat.

Nem volt lázas, hál’istennek! Jenőke egészségesen horkantott egyet-egyet, s visszafelé ki-kiszaladt belőle a pálinkaszag. A kacsák is édes álmukat – igaz, ők már örök álmukat – aludták. Az öreg rögtön látta, mi történhetett, meg is állapította magában, hogy ezekkel a kiskacsákkal, bizony, többé már nem lesz gond. A pulykafiakkal viszont még lehet, olyan veres valamitől a fejük...







46 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page